1.
Sötét volt már, amikor leszállt a vonatról.
„Soha nem lesz könnyebb” – járt a fejében, miközben az üres utcákon gyalogolt.
Már nem gondolt a menekülésre. Hiába gyártott kifogásokat heteken keresztül, miért ne jöjjön, egyik sem működött. A teste egyszerűen önállósította magát.
A Mindszentek megint a kisvárosban találta, mint mindig az elmúlt tíz évben. Az ünnep nem engedte el.
Sokáig állt a ház előtt, ahol felnőtt. Mállott a vakolat, és a lehúzott redőnyök rohadtak az ablakokon.
Kinyitotta az ajtót, és a konyhába ment, hogy igyon valamit. A csap szörcsögött és rozsdát köpött, a falakban megremegtek a csövek. A ház hosszú álmából ébredt.
„Azt hittem, már nem is jössz.”
A gyomra görcsbe rándult a hang hallatára, majdnem kiejtette a kezéből a poharat. Megfordult. A konyhaajtóban egy ráncos öregasszony állt, otthonkában.
„Szia, anya.”
„Ne sziázz nekem. Késő este van, és reggel itt kellett volna lenned.”
„Ne haragudj, csak most tudtam jönni.”
„Tudod, hogy vízteleníteni kell a csöveket, de szartál rá. Nekem kellene megcsinálnom?”
„Nem, anya, megcsinálom, ne aggódj.”
A nő leült a konyhaasztalhoz. Ráncos arcából hidegen világítottak kék szemei.
„Hogy vagy, anya?” – kérdezte a férfi, és leült vele szemben.
„Ne tegyél úgy, mintha érdekelne.”
„De érdekel, anya.”
The post Jászberényi Sándor hírlevele: Mindszentek first appeared on 24.hu.