Marcel Duchamp: Forrás
Az avantgárd legzseniálisabb bohóca, Marcel Duchamp 1917-ben alkotta meg (illetve: mutatta be) forradalmi jelentőségű mesterművét, a Forrást (Fountain), amely voltaképpen egy meglehetősen közönséges porcelán piszoár, és amelyet a művész egyszerűen megvásárolt egy New York-i szaküzletben, ráírta, hogy R. Mutt, és azzal a lendülettel műtárgyként definiálta – a képzőművészetben ezt nevezik readymade-nek, avagy talált tárgynak (Duchamp, a műfaj atyja, először 1913-ban készített ilyet: akkor egy biciklit állított ki).
Alkotója (vagy hát: megtalálója) a Forrást a Független Művészek New York-i Társaságának (amelynek maga Duchamp is tagja volt) kiállítására küldte be, amelyet a New York-i Grand Central Palace-ban rendeztek meg. A bizottság azonban elutasította a művet – mondván, hogy ez nem valódi műalkotás -, dacára annak, hogy a társaság híres volt minden újdonságra nyitott, szabályokat nem ismerő, avantgárd szellemiségéről.
A Forrást így végül Alfred Stieglitz állította ki és fényképezte le a 291 Art Gallery-ben, a kép pedig megjelent a The Blind Man magazinban. Sajnos Duchamp eredeti műve (valamint Stieglitz negatívja) elveszett vagy maga a művész semmisítette meg.
Marcel Duchamp: Forrás, 1917 (fotó: npr.org)
Duchamp az ötvenes és a hatvanas években aztán számos másolatot készíttetett, ezekbe pedig – micsoda váratlan meglepetés – több neves és kevésbé neves művész is belepisált. A sort Kendell Geers konceptuális művész nyitotta Velencében 1993-ban, őt követte a Brian Eno ambientpápa pár hónappal később a MoMában, valamint Pierre Pinoncelli vandál performanszművész Nîmes-ben, aki az ürítés után még szét is verte a piszoárt egy kalapáccsal, majd 1999-ben jött a svéd Björn Kjelltoft a stockholmi Modern Művészetek Múzeumában, végül pedig Cai Yuan és Jian Jun Xi kínai gerillaművészek próbáltak bemutatni egy újszerű páros vizelést 2000-ben a Tate Modernben, de a műalkotást védő plexiüveg miatt nem sikerülhetett tökéletesen a produkció.
A Forrás a Tate Modernben, 2008-ban (fotó: Tim Ireland – PA Images/PA Images via Getty Images)
2006-ban az akkor már 76 éves Pinocelli ismét célbavette a Forrást, ezúttal a párizsi Pompidou Központban, de akkor valamiért (talán prosztatagondok miatt?) nem vizelt bele, hanem egyszerűen csak darabokra törte. Érdekes kérdés, hogy ezek az urak vajon végső soron rendeltetésszerűen használták-e a nevezetes piszoárt, vagy sem, ahogy érdekes az is, hogy a többségüket valószínűleg elsősorban a Duchamp iránti rajongásuk ragadtatta nyilvános vizelésre, ugyanakkor például Brian Enóról tudjuk, hogy kifejezetten utálta a művet.
Sherrie Levine: Forrás (Buddha)
Sherrie Levine amerikai fotós, festő és konceptuális művész. Életműve nagyrészt más fotográfusok munkáinak pontos fotóreprodukcióiból áll, emellett olyan művészek már létező műveit is újraalkotja, mint Edgar Degas, Constantin Brancusi vagy éppen Marcel Duchamp.
Levine 1991-ben készítette el a Forrás (Buddha) című művét, amely – mint az a nevéből is látszik – egyértelmű tisztelgés Duchamp híres piszoárja előtt. Vagy, ha úgy jobban tetszik, inkább annak afféle karikatúrája. A Bostoni Kortárs Művészeti Múzeum honlapja szerint Levine műve megkérdőjelezi Duchamp avantgárd radikalizmusának kritikátlan ünneplését, illetve megemeli az eredeti piszoár hétköznapi minőségét azzal, hogy a művet bronzba öntötte, egy olyan értékes anyagba, amely a szobrászat történetében erős hagyománnyal bír.
Sherrie Levine: Forrás – Buddha (fotó: icaboston.org)
Maga a cím, vagyis a Buddha egyébként arra utal – legalábbis Levine állítása szerint -, hogy a piszoár egy Buddha-szoborra emlékeztet, a mű gondosan csiszolt bronz felülete pedig állítólag direkt utalás Jean Arp és Constantin Brancusi szobraira, bármit is jelentsen ez. Az ugyanakkor tény, hogy ez egy igen csinos piszoár, amely megérdemli a figyelmet.
Maurizio Cattelan: Amerika
Az 1960-ban született, olasz Maurizio Cattelan leginkább provokatív és szatirikus, hiperrealista műveiről ismert, így aligha meglepő, hogy 2016-ban végül is elkészítette a maga Forrás-hommage-át s New York-i Guggenheim Múzeum számára. Ráadásul – micsoda meglepő fordulat! – ez nem is egy piszoár volt, hanem egy ún. angol WC! A múzeum egyik nyilvános mosdójában lévő vécét egy 18 karátos tömör aranyból készült, de amúgy teljesen működőképes illemhelyre cserélte, így végső soron egy extravagáns luxusterméket tett elérhetővé a nagyközönség számára. A mű interaktív volt (magyarán: bátran lehetett bele üríteni bármit), a látogatókat pedig kifejezetten ösztönözték arra, hogy lépjenek kapcsolatba vele (amire átlagosan két órát kellett várni a nagy érdeklődés miatt). És hogy mire is volt jó ez az egész? Ahogy a múzeum honlapja írja:
Cattelan vécéje a művészeti piac túlkapásait veszi célba, ugyanakkor a mindenki számára elérhető lehetőségek amerikai álmát idézi fel – használhatósága közös emberi mivoltunk elkerülhetetlen fizikai valóságára emlékeztet.
Maurizio Cattelan: Amerika (fotó: Christina Horsten/picture alliance via Getty Images)
2019. szeptember 14-én aztán a szobrot ellopták a londoni Blenheim Palace-ből, ahol pár hónapja volt kiállítva. Mivel az épület vízvezetékeihez volt csatlakoztatva, a lopás komoly szerkezeti károkat és kisebb áradást okozott a múzeum egyik emeletén. A hatóságok tavaly négy férfi vádoltak meg a lopással, közülük hárman ártatlannak vallották magukat. Az aranyvécé holléte máig rejtély: valószínűleg beolvasztották, de az is lehet, hogy valahol a múzeum közelében van elrejtve. Cattelan így kommentálta az esetet: „Mindig is szerettem a heist-filmeket, úgyhogy örülök, hogy végre részese lehettem egynek.”
Fudzsimoto Szószuke: WC a természetben
Bár Japán híres az ultamodern, minden igényt kielégítő vécéiről, ez a darab – amely hivatalosan a Chiba prefektúrában található Itabu állomás női mosdójaként funkcionál, de valójában inkább afféle installáció – épp az egyszerűségével tüntet; ennyire puritán és hétköznapi illemhelyek talán még Kelet-Európában sincsenek.
Ami igazán izgalmassá teszi, egyrészt az, hogy láthatóan az állomás kertjének közepén áll, másrészt pedig, hogy teljesen átlátszó falainak köszönhetően semmiféle privát szférát nem biztosít, vagyis nem teljesíti a köztéri mosdók egyik legalapvetőbb feladatát. Cserébe viszont rendkívül bájos és hívogató! A hivatalosan WC a természetben nevet viselő illemhely, amelyet a híres japán építész, nem mellesleg a budapesti Magyar Zene Házának tervezője, Fudzsimoto Szószuke alkotott még 2012-ben, hamar országos hírnevet szerzett ennek a kicsi és eldugott vasútállomásnak.
Piero Manzoni: A művész széklete
Ugyan nem WC, de részben ide tartozik. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján alkotó Piero Manzoni (1933-1963) olasz konceptuális művész volt, aki még ebben a műfajban is igazi különcnek számított: rövid, ám annál intenzívebb karrierje alatt az avantgárd (vagy poszt-avantgárd) legvégső határait és legszélsőségesebb formáit kutatta, de közben óriási viccet is csinált az egészből, és egy pillanatig sem vette magát komolyan. Egyszer random járókelőket – köztük állítólag az akkor még nem annyira híres Umberto Ecót – avatott élő szoborrá, vagyis műalkotássá, máskor hosszú (nagyon-nagyon hosszú) vonalakat húzott papírlapokra, de állított ki főtt tojásokat is, szám szerint összesen hetvenet. Szóval egy színes, szórakoztató és érdekes figura volt. Ráadásul ő, a közismert vicc orosz avantgárd művészével szemben, még a zongorába is bele mert szarni.
Vagyis nem pontosan a zongorába.
Piero Manzoni: A Művész széklete (fotó: Wikimedia Commons)
Manzoni 1961-ben, két évvel a halála előtt alkotta meg talán legizgalmasabb művét,
a konzervdobozba töltött emberi ürüléket.
Ami természetesen a művész saját székletéből készült. Ahogy neve is mutatja: Merda d’artista, vagyis a Művész szara. Az alkotó összesen 90 darab művet gyártott le: a konzervek 4.8 X 6.5 centiméteresek, egyenként kb. 30 gramm székletet tartalmaznak és mindegyik címkén ugyanaz a felirat olvasható négy nyelven, azaz olaszul, franciául, angolul és németül:
A művész szara
Nettó tömege 30 gr
Frissen tartósítva
Készült: 1961 májusában
Ezeken kívül egy sorszám, valamint a művész aláírása is ott van a konzervdobozokon, jelezve, hogy eredeti Manzoni-féle szarral van dolgunk, és nem holmi hitvány utánzattal. Abban ugyebár biztosak lehetünk, hogy ha valaki emberi ürüléket állít ki, illetve árul műalkotásként, az valami nagyon határozott és nagyon kritikus állásfoglalást kíván tenni: hogy Manzoni a művészvilágot vagy az úgynevezett fogyasztói társadalmat akarta-e megfricskázni, az nem tudjuk (persze az is lehet, hogy mindkettőt), de az akció bizonyos értelemben nagyon is sikeres volt. Bár kezdetben még annyira nem csigázta fel a művészetbarátokat a szokatlan konzervdoboz-kollekció, az alkotó halála után alaposan megélénkült az érdeklődés, és lassan minden példány gazdára talált, időnként egészen hajmeresztő árakon: az ezredforduló környékén a Tate Galéria például több mint húszezer fontot fizetett egy doboz szarért.
The post Egy közönséges vécécsésze vagy egy piszoár is lehet múzeumi kiállítási tárgy first appeared on nlc.
