A látványos lejtmenet miatt az 1960-as években a Szovjetunió és a szocialista blokk minden állama a gazdaság megreformálását tervezte, de sehol nem indult olyan mély, valódi reformfolyamat, mint hazánkban 1968-tól. Kádárék lazítottak a szigorú tervutasításos rendszeren, teret engedve a kereslet-kínálat szabályozó hatásának. Sehol máshol nem mertek „ennyire messzire” elmenni, az új gazdasági mechanizmus hamar elkezdte szúrni a szovjet pártvezetés szemét, Moszkvából nézve kapitalista elhajlásnak látszott.
Ezért is jött jól a magyar vezetők számára a csehszlovák reformer, Alexander Dubcek fellépése és a prágai tavasz, ám a későbbi események fényében úgy tűnt, Kádár János és köre inkább csak kompromittálta magát a Szovjetunió előtt, amikor kezdetben lelkesen támogatta Prága céljait. Így aztán a szomszédos ország katonai megszállásában való magyar részvétel úgy is értelmezhető, mint az itthoni reformok, ezzel együtt pedig a kádári hatalom megóvása.
A nagy gazdasági terveket végül a való élet lenullázta. Az 50 kiemelt óriásvállalat állandó különalkuk védelmében továbbra is azt tett, amit akart, veszteségeiket az állami költségvetés állta. Meglepő módon viszont sok termelőszövetkezet remekül kiaknázta a lehetőségeket, ami csak tetézte a bajt: elsősorban konzervatív kommunista politikusok, az ipar szereplői és a munkás szakszervezetek köréből egyre masszívabb tábor követelte itthon is az új gazdasági mechanizmus leállítását. Kádár végül Leonyid Brezsnyev kétszeri, személyes felszólítására – egy darabig még mindig húzva az időt – 1974-ben egy szuszra leváltotta a reformpárti politikusokat.
Erről szólt az előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve azzal folytatjuk, hogy
Elfogadta Moszkva akaratát
Történetünk eme szálát ott engedtük el, hogy azon a bizonyos 1974 márciusi központi bizottsági (KB) ülésen a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egész reformszárnyát „levették a polcról”. Olyan embereket távolítottak el a felsővezetésből, helyeztek más beosztásba, mint a példa kedvéért Nyers Rezső, Fehér Lajos, Aczél György, Fock Jenő vagy Ajtai Miklós. A reformoknak ezzel befellegzett, elkezdődött a visszazárás, Kádár pedig tagadta, hogy politikai indok állna a döntés mögött. A március 19-20-ai KB-ülésen, a névsor ismertetése előtt így fogalmazott:
„A beterjesztett javaslatokról még más értelemben is jelentést kell tennem. Ezt értem globálisan, az összes felmerült névre, és külön-külön, kivétel nélkül minden egyes elvtársra: politikai értelemben itt senki kifogás alá nem esett, szubjektív szándékát, a kommunista tisztességét senkinek kétségbe nem vonták, és nem is engedhetjük a jövőben sem. Ez teszi lehetővé, hogy ilyen különösebb vájkálás nélkül tárgyaljunk. Itt nincs politikai ok. Ha volna, elvtársak, akkor a megszokott módon és nyíltsággal felvetnénk” – idézi Huszár Tibor Kádár című könyvében.
Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan Kádár János, a bal szélen Aczél György 1967-ben.
A történész értékelése szerint e szavakat egyrészt cukorkának szánta a leváltott elvtársaknak, fejsimogatásnak, most elteszi őket a szekrénybe, és ha később szüksége lesz rájuk, elő tudja venni őket. Másrészt – a kádári hatalomgyakorlás szintjére tágítva a kört – pedig az történt, hogy az első titkár Brezsnyev fejmosásai hatására 1972-től kezdte megérteni: elérkezett a falig. A magyar gazdaságirányítás módszerei elszakadtak a tábor derékhadától, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetősége túl radikálisnak, a kapitalista viszonyok felélesztésének értékelte a reformokat.
Nem hangzott el ilyen formában, de a sorok közül fenyegetett, hogy egyszerűen magát Kádárt is leváltják, egy rugalmasabb, a szovjet szólamokat jobban értő vezetőre cserélik. Ezért lépett a tőle megszokott irányba: hatalma megtartása érdekében alávetette magát Moszkva akaratának. Ezt nyilván nem verhette nagydobra, sőt épp ellenkezőleg, ezért hangsúlyozta a politikai szándék hiányát.
Pénzügyi káosz és az Ikarus
A folyamat a reformok „arcát” adó politikusok háttérbe állításánál meg is állt. Pontosabban nem bontották le a szabályozórendszert, nem vezettek be „ellenreformokat”, nem mondták ki, hogy akkor mostantól visszatérünk a merev tervutasításos gazdasághoz, hanem talán a legrosszabb történt: nem történt semmi.
Minden maradt a régiben abból a szempontból, hogy senki nem tartotta magát általános, mindenkire kötelező szabályokhoz, hanem tovább működtek az egyedi alkuk, a »mutyik« a támogatásokért. Az egész rendszer átláthatatlanná vált, mindig az aktuális különalkuk határozták meg, hogy egy-egy vállalat sikeres-e, vagy sem
– emeli ki Germuska Pál, és a kevés világhírű magyar cég egyike, az Ikarus példáját hozza.
Varga Jennifer / 24.hu Germuska Pál
Gazdaságtörténeti konferenciákon szokott felmerülni, hogy a teljes KGST számára gyártottunk, a vállalat jelen volt a világ vagy 100 országában, akkor ez egy hatalmas pénzügyi siker lehetett – a kettőt logikus módon összeköti az ember. A válasz viszont az, hogy valójában nem tudjuk, mert minden egyes államközi szerződéssel egyedi árat és egyedi támogatási rendszert alakítottak ki, a szocialista szektorban naturália állt naturáliával szemben.
Busz ment, vasérc jött. De milyen áron számoljuk a rubelt vagy a dollárt? Mennyi állami exportdotációt tettek a buszok mellé, a nyersanyagok beszerzéséhez? Száz és száz tényezőt kell figyelembe venni, hihetetlenül nehéz valamire azt mondani, hogy igen, ez egy sikertermék volt, ami ontotta a pénzt Magyarország számára. Műszakilag, mérnökileg, technológiailag nyilván az Ikarus és egy csomó magyar nagyvállalat hozott ki remek innovációkat, kitűnő termékeket, azonban hogy pénzügyileg mennyire volt rentábilis, azt még az Ikarus esetében sem tudjuk megmondani.
Szalay Zoltán / Fortepan Az Ikarus mátyásföldi gyártelepe 1969-ben.
Áremelés helyett a hiányt növelték
Szűken vett témánkat folytatva az új gazdasági mechanizmus leállítása komoly világgazdasági eseménnyel, az 1973-as olajárrobbanással esett egybe. Több évtizedes történészi vélekedés, már-már dogma alapján a magyar gazdasági döntéshozók nem érzékelték a világ nagy változásait, és későn reagáltak. Germuska Pál szerint azonban ezt úgy, ahogy van, nyugodtan el lehet felejteni.
A levéltári anyagokból teljesen egyértelmű, hogy az egyébként különösebben nem kedvelt Csikós-Nagy Béla vezette Országos Anyag- és Árhivatal ’73 végén, ’74 elején hosszú jelentésekben összegezte a korabeli gazdasági vezetés számára, hogy valami radikális változás következik. Csikós-Nagyék helyén kezelték az olajárak emelkedésének következményeit, látták az addigi nemzetközi pénzügyi rendszer (az ún. Bretton Woods-i rendszer) szétesését, egyszóval a megannyi, kataklizmával felérő világgazdasági hatást. És időben jelezték a politikai vezetésnek: változtatásokra lenne szükség az államháztartás terheinek csökkentése érdekében.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a világpiaci árváltozásokat – ez alatt az esetek 99 százalékában drágulást kell érteni – meg kell jeleníteni a gazdasági szereplők számára. Magyarán árakat kell emelni, csakhogy ez volt az, amitől mindenki rettegett
– fogalmaz a történész.
Intő példa volt a prágai tavasz, majd az 1970-es lengyel válság, ahol a tömegbe lövettek, a munkástüntetésekbe és lázadásokba belebukott a kormány: az áremeléseket kiszámíthatatlan társadalmi reakciók követhetik. Az MSZMP vezetése nyilván nem szeretett volna kockáztatni, így hát a probléma ellentétes oldaláról közelítve a világpiaci hatások tompítása mellett döntött. Gyakorlatilag az állami költségvetésnek kellett kifelé és befelé is helyt állnia, azaz támogatta az exportáló vállalatokat és a bejövő alapanyagokat egyaránt.
Nem lehetett kérdés, mindez hogyan végződik majd.
Kádár rettegett az inflációtól
Mit tett, hogyan értékelte a helyzetet Kádár János? Sorozatunk egy korábbi részében utaltunk már rá, hogy nem rendelkezett pénzügyi vénával, nem is igazán érdekelték a gazdasági kérdések. Ezek következményei azonban annál inkább, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ő a gazdasági hatásokat mindig a politika nyelvére fordította le: most mindvégig amellett érvelt, hogy a negatív következményeket nem szabad ráengedni a magyar társadalomra.
A brutálisan megugró állami kiadásokat, a hatalmas költségvetési deficitet kizárólag külföldi hitelekkel lehetett fedezni, ezek menedzselésével Fekete Jánost, a pénzügyminisztériumnak közvetlenül alárendelt Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökhelyettesét bízták meg. Egy 1999-es, Benda Lászlónak adott hosszú interjúban Fekete azt mondta, a magyar pártvezetés nem akarta 3–4 százalék fölé engedni az inflációt, holott az a fejlett országokban is 10 százalék fölött volt a korszakban.
„Ebben benne volt az – szögezte le Fekete ismét –, hogy a politikai vezetés (elsősorban Kádár) nagyon inflációellenes álláspontra helyezkedett […]. Azt mondta [Kádár], hogy a magyar emberek eddig kétszer veszítették el a megtakarításaikat az elmúlt 50 évben […]. Egyszóval mindig is infláció-érzékeny ország voltunk.”
Kádár itt a két világháború utáni két hiperinflációra gondolt, tehát a saját életéből és közegéből indult ki, zsigerileg hordozhatta magában az áremelkedéstől, inflációtól való félelmet. Ezért volt hajlandó elmenni a falig, a végletekig húzni a külső eladósodást. Az MNB gyakorlatilag politikai utasítást kapott a magyar állam és a regnáló vezetés finanszírozására külföldi kölcsönökből.
Személyesen Kádár János és a garnitúra, akikkel körülvette magát a ’70-es években, nagyon rossz útra tévedt: rövidtávú politikai érdekei és hatalmának fennmaradása érdekében beáldozta a magyar gazdaság hosszú távú érdekeit
– mondja Germuska Pál.
Bojár Sándor / Fortepan Kádár János az Országgyűlés ülésén 1973-ban.
A hitelt hitelből törlesztették, 1975-re a GDP-arányos (1968-tól már GDP-t is számolt a Központi Statisztikai Hivatal) államháztartási hiány a 10 százalékot közelítette, persze mindezt erősen titkolták.
Elvesztegetett évtized
További veszteséget szenvedtünk el azon, hogy az importárak nagyobb ütemben nőttek, mint a magyar exportárak. Ehhez jött még, hogy Feketéék érthető módon a legalacsonyabb kamatozású hiteleket igyekeztek megtalálni, államkötvényeket bocsátottak ki, nagyon színes portfóliót raktak össze különböző pénznemekből – akkoriban úgy tartotta a mondás, hogy az MNB egyszerre minden hangszeren játszik.
Ez akkor ütött vissza 1979-80-ban, amikor drasztikus árfolyamváltozások történtek, és pusztán emiatt a dollárban mért adósságállomány nagyjából egymilliárd dollárral emelkedett. A Nyers Rezső helyére kerülő gazdaságpolitikai titkárok, Németh Károly, majd Havasi Ferenc nem voltak képzett szakemberek, korántsem biztos, hogy átlátták a korszak komplikált pénzügyi viszonyait. Ilyen szempontból
A már említett Csikós-Nagy Béláék mondhatni évről évre letették a jelentésüket arról, hol kellene változtatni, hogyan kellene árakat emelni stb. A politika viszont már csak akkor lépett, amikor 1977-78-ra olyan magas adóssághegy keletkezett, hogy Magyarország a fizetésképtelenség határára került. A nemzeti bank ekkor készített egy vészjósló jelentést, és igencsak bizarr viszonyokat feltételez, hogy Timár Mátyás jegybankelnök ezt nem volt hajlandó a legfelsőbb politikai fórumok elé terjeszteni. Nem vette a nevére a dokumentumot, amely kimondta, hogy nagy a baj, a jelenlegi pálya fenntarthatatlan.
Ehelyett a pártapparátusban kezdték terjeszteni, ennek hatására pedig a már említett gazdaságpolitikai titkár, Havasi Ferenc „megvilágosodott”: ’78 júniusában már kemény számokkal sokkolta a Politikai Bizottságot (PB), ekkor kezdődött a helyzet átértékelése. A következő év februárjában a PB eljutott odáig, hogy a költségvetési egyensúlyt most már sokkal fontosabbnak tartotta az életszínvonal további növelésénél, és hazánk vagy a Szovjetunióhoz fordul pótlólagos hitelért, vagy a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel veszi fel a kapcsolatot.
Hogy milyen eredménnyel, arról később, sorozatunk következő részében lesz szó, amelyben az 1970-es évek politikai eseményeivel foglalkozunk, különös hangsúllyal az 1972-es Kádár-Brezsnyev találkozókra.
Kádár Jánosról szóló sorozatunk eddigi részei:
Kádár Jánost egyszer karácsonytól vízkeresztig verte az anyja
Tömegverekedéssel indult Kádár mozgalmi élete
Kádár ment neki legkeményebben a rendőröknek
Így lett Csermanek Jánosból Kádár János
Őrült mázlija volt Kádár Jánosnak
Akasztást szervezett Kádár az Oktogonon, de rosszul sült el
Kádár tettestárssá vált Rákosi bűneiben
Kádár elődjét kivégezték, utódja pedig kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett
Ezért ítélték életfogytiglanra Kádár Jánost
Így szabadult Kádár az életfogytiglanból
Rákosi egy hangfelvétellel zsarolhatta Kádárt
Kádárt meglepetésként érte a forradalom
Kádár ’56-ban kezdte el tisztelni a magyar zászlót
Nyom nélkül tűnt el Kádár János 1956-ban
Kádár vitába szállt a KGB rettegett vezérével
Kádár ledarálta a magyar társadalom ellenállását
Kádár kiütéses győzelmet aratott a magyar értelmiség felett
Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!”
Kádár visszatért Rákosi módszereihez
Ezért végeztette ki Kádár Nagy Imrét
Kádár számolta, hány embert akasztanak fel ’56-ért
Férjes asszony volt Kádár János szeretője
Így jött össze Kádár János a feleségével
„Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra” – korholta Kádárt a felesége
Így készült Kádár az atomháborúra
Kádárból kibújt a proli politikus
Katonai puccs készült Kádár ellen?
Kádár szokatlanul bátor volt Brezsnyevvel szemben
Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa
Kádár: „Előbb tüzelünk, utána kérdezünk”
Kádárék Csehszlovákia lerohanásával védték a magyar reformokat?
The post Ezért adósította el Kádár Magyarországot first appeared on 24.hu.
