A középkori keresztények egyaránt hittek a végítéletben és a lelek halhatatlanságában: vagyis abban, hogy az ítélet napján Jézus Krisztus diadalmasan tér vissza a földre, mindenkit megítél élete és tettei alapján, a halottak feltámadnak sírjaikból, és minden – még maga az idő is – véget ér. Az evangéliumokban Jézus gyakran úgy beszél erről, mint Isten országának vagy a mennyek országának eljöveteléről.
A testek ekkor egyesülnek újra a lelkekkel, és üdvözült (vagy elkárhozott) állapotukban maradnak velük az örökkévalóságig: az általunk ismert világ elsüllyed, és egy új születik. Erről bővebben – és igen érzékletesen – leginkább a Jelenések könyvében lehet olvasni, a világvégéről szóló bibliai beszámolók (tűz és kénkő, a fenevad, az apokalipszis négy lovasa, a bárány, az új Jeruzsálem) pedig nagyban hatottak a középkori gondolkodásra és képzeletre.
Élet a halál után
A korai keresztények a végítélet napját még viszonylag közelinek tekintették; Szent Pál gyakran ír úgy, mintha bármikor – vagy legalábbis nem a túlságosan távoli jövőben – bekövetkezhetne, és Jézus számos példázata is erre utal. Azonban, ahogy telt az idő, az apokalipszis csak nem jött el; így aztán a világ végével kapcsolatos aggodalmak helyett – vagyis inkább mellett, hisz a végítélet várható izgalmai azért továbbra is foglalkoztatták a híveket –
a keresztényeket inkább az kezdte érdekelni, hogy milyen fajta létezést tapasztalnak majd meg a fizikai testük halála után. Vagyis: hogy milyen a túlvilág.
Michelangelo: Az utolsó ítélet – részlet (fotó: vatican.va)
A keresztény hit egyik legfontosabb sarokköve ugyanakkor továbbra is az az elképzelés maradt, hogy a test és a lélek az idők végezetén újra egyesül. Az elhunytak lelke, akár örök üdvösségre, akár örök kárhozatra szánták őket, visszakapják a testüket. Dante Alighieri az Isteni színjátékban több helyen is foglalkozik ezzel:, a pokolban a kárhozottak lelkeire még még szörnyűbb kínok várnak, amikor újra egyesülnek testükkel, míg az üdvözültek változatos testi-lelki örömökben részesülnek.
A héber Bibliában a túlvilág (vagyis inkább: alvilág) neve Seol, amelynek jelentése sír vagy gödör, és előbb-utóbb ide jut minden halandó, függetlenül a hitétől vagy életében elkövetett cselekedeteitől.
A Seol – nevéhez méltóan – nem különösebb szívderító hely: a holt lelkek szürke és néma árnyakként bolyonganak benne céltalanul. A szadduceusok nem igazán hittek a lélek halhatatlanságában, ezzel szemben riválisaik, a farizeusok – akik a judaizmus ma már legelterjedtebbnek számító változatát, a rabbinikus judaizmust képviselték – hittek mind a világvégében, mind a halottak testének feltámadásában.
A késő hellenizmus korában a különböző vallások és hitrendszerek túlvilág-képe meglehetősen színes volt. A perzsa zoroasztriánusok, akiknek hatása az egész Közel-Keleten, sőt a mediterrán világban is érezhető volt, a gonoszok megbüntetése és az igazak örök boldogsága mellett tették le a garast, akárcsak a Római Birodalomban – részben egyiptomi hatásra – elterjed számos misztériumkultusz hívei.
Monsu Desidero: A pokol (forrás: mbaa.besancon.fr)
A középkori keresztények túlvilágról alkotott nézetei tehát bizonyos mértékig alighanem zsidó és a pogány hagyományokban gyökereztek. Úgy vélték, hogy amikor az ember meghal, a testtől elszakadt lelke valamiképpen a mennybe vagy a pokolba került – érdemei szerint. (A tizenkettedik század után megjelent egy harmadik lehetőség, a purgatórium, vagyis a tisztítótűz: amely azoknak a tökéletlen életet élő, ám bűnbánó lelkeknek van fenntartva, akiknek még tisztulásra van szükségük ahhoz, hogy beléphessenek a mennyei boldogságba).
A harmadik században keletkezett, Dante Isteni színjátékára is nagy hatást gyakorló apokrif szöveg, azaz Pál apostol apokalipszise szerint minden léleknek van egy személyes angyala, aki beszámol tetteiről Istennek, és a mennyei ítélőszék elé viszi. Egyes források szerint Szent Péter és Szent Pál, illetve Mihály arkangyal találkozik az újonnan elhunytakkal a mennyország kapujában.
Dante Purgatóriumából megtudhatjuk, hogy a nemrég elhunytak lelkei a Tiberis torkolatához vándorolnak, hogy ott várják az angyalokat, akik a tisztítótűzhöz kísérik őket. Más szerzők szerint (pl. Chaucer Canterbury mesék c. gyűjteményében) a kárhozottak lelkei közvetlenül a pokolba süllyednek, ahová démonok vonszolják őket, az üdvözültek meg rögtön a mennybe emelkednek, ahogy az a szentek vértanúságáról vagy Szűz Mária mennybemeneteléről szóló történetekben jellemző.
John Martin: Mennyei fennsík, 1851 (forrás: tate.org.uk)
A mennyország természetéről szóló legkorábbi keresztény elképzelések alapvetően a Jelenések könyvéből vett Új Jeruzsálem képére épültek, illetve abból indultak ki:
Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük…A város négyszögben épült, a hossza annyi volt, mint a szélessége…A város falainak alapjait mindenféle drágakő díszítette…A város utcái tükörfényes színaranyból voltak. De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány…Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.
Persze, azt nehéz eldönteni, hogy ezt tényleg szó szerint kell-e értelmezni, vagy inkább afféle apokaliptikus allegóriaként. Ugyanakkor az tény, hogy a Jelenések könyvének leírásai jelentősen alakította a későbbi középkori elképzeléseket arról, hogy milyen is lehet a mennyország, amelyet gyakran amolyan keresztény elíziumi mezőként képzelték el: virágillatú, dicsőséges fényben ragyogó hely, ahol angyali zene szól.
Paul Troger: Mennyország (forrás: Public Domain)
A mennyei város
A mennyei város koncepciója – amely szerint a mennyországot valamiféle gazdag városállamként kell elképzelni – ugyancsak meghatározónak bizonyult, és különösen a későbbi középkorban virágzott fel, amikor Európában egyre nagyobb méreteket öltött az urbanizáció. A tizennegyedik századi középangol Pearl című költemény például részletesen ábrázolja a mennyei várost, leírja kapuinak, falainak és utcáinak pompáját, valamint lugasainak buja termését. A 12. században élt paraszti származású keresztény misztikus, bizonyos Gottschalk a mennyben található pompás kastélyokról és rendezett sugárutakról számolt be, a 13. századi pisai Gerardesca pedig egy víziójában a mennyországot erődítményekkel szegélyezett városállamnak látta (szóval nagyjából olyannak, mint Pisát), amelynek középpontjában az Új Jeruzsálem áll.
Akár paradicsomi mezőkről, akár egy égi városról volt szó, az üdvözültek lelkeit vagy ruhátlanul ábrázolták (akárcsak a bűnbeesés előtt, az édenkertben), vagy gyakrabban fehérbe öltözve (amint a Jelenések könyvében olvasható).
Néha aranykoronát is viselnek, vagy arany trónusokon ülnek, akik pedig a földi létben szegények voltak, ám erényes és jámbor életet éltek, a mennyben királyokként és királynőkként tündökölnek. Egyes középkori művészek és gondolkodók úgy vélték, hogy az üdvözültek kortalanok; mások meg úgy, hogy mindannyian 33 évesek (vagyis épp annyi idősek, mint Krisztus a halála és a feltámadása idején).
A 12. században keletkezett, igen népszerű Tnugdalus látomása című szöveg (amely egy állítólagos ír lovag, Tnugdalus túlvilági vízióját részletezi) szerint az üdvözültek megdicsőült testei saját fényükben ragyognak, Hippói Szent Ágoston számára pedig a mennyország a barátokkal és a szeretteinkkel, valamint az Istennel való újraegyesülést jelentette.
Bosch: Az üdvözültek mennybemenetele (forrás: Public Domain)
A mennyország számos középkori leírása kategóriákba is rendezi az üdvözülteket: mártírok, szüzek, jámbor és erényes emberek, valamint a klérus jelentősebb tagjait (bár a túlvilágról szóló középkori látomások élvezettel mutatják be a bukott papokat is). Szent Ágoston az Isten városáról című művében azt írja, hogy
a Paradicsomban minden emberi lélek Isten teljes jelenlétében tökéletesedik a szeretetben, mennybéli emberi kapcsolataik pedig messze túlmutatnak a földi lét nyújtotta lehetőségeken.
Amikor Istent antropomorf módon ábrázolták, a középkori keresztények többnyire Ezékiel könyvének első fejezeteire támaszkodtak, ahol Isten egy arany trónuson ül, kerubok és szeráfok között. Egyes középkori művészeti alkotások a Szentháromságot – az Atyát, a Fiút és a Szentlelket – együtt ábrázolják három trónon ülve, a későbbi középkorban gyakran egy melléktrónussal együtt, amelyen Szűz Mária ül. A középkori látomások Isten trónját fényt árasztó jelenésként írják le, amelynek ragyogása túl erős ahhoz, hogy egy halandó szeme értelmezni tudja. Dante a Paradicsom utolsó énekében hasonlóképpen mutatja be istent; afféle ragyogó-vakító fényjelenségként, végső látomásként, amelyben valahogy mégis felfedezhető egy ember (azaz nyilván Krisztus) arca.
The post Még mindig nem tudjuk, milyen lehet a mennyország, pedig a történelem kezdete óta kutatjuk first appeared on nlc.