– Hát persze, nagyon fasza, persze. Csak velünk, piacosokkal, velünk mi lesz?
Inkább hatvan, mint ötven év körüli férfi kérdezi ezt. Bézbólsapka, szőrmegalléros dzseki, kötött sapka, körszakáll. A nyugdíjasok áfavisszatérítéséről beszélgetnek egy háromfős társaságban, egyikük, zászlóval a kezében, vállon veregeti.
– Majd szülsz két gyereket, Lacikám, oszt rád szakad az adómentesség.
A tavasz első napjához méltatlanul hideg, ködös időben ácsorgunk Gyula belvárosában, a városháza előtt. Vagy ha úgy fordulunk, a Petőfi-szobor előtt. Ha meg amúgy, a földhivatal talán neoreneszánsz épülete előtt. Szűk, legalábbis alföldi viszonylatban tágasnak semmiképp nem nevezhető, nagyjából háromszög alakú téren vagyunk. A szobor előtt színpadot ácsolnak, persze nem ácsolják, áramvonalas korunkban előregyártott elemekből épül a professzionális mobil színpad.
Professzionalitás.
Ez az első, ami feltűnik, amíg Magyar Pétert várjuk, hogy megérkezzen a tavaszi országjárásának első állomására. Ugyanoda, ahol nagyjából egy éve, tavaly áprilisban elkezdte az első országjárását, a pártépítést, aminek eddigi eredménye egy EP-választási második hely, meghatározó képviselet a fővárosi közgyűlésben, továbbá az óellenzék eljelentéktelenítése és a kormányoldal sorozatos hibára késztetése a múlt év nagy részében.
Az elmúlt nagyjából egy évben a magyar közbeszédet, a politikai teret egyértelműen Magyar uralta, hogy politológusul mondjuk, ő tematizálta. Nagyjából január közepéig, amikor előbb a rákosrendezői mini-Dubaj került a figyelem középpontjába, ami a kormány és a budapesti városvezetés, elsősorban Karácsony Gergely konfliktusaként jelent meg, amiben Magyar nem találta a helyét – nehéz is lett volna, hiszen legfeljebb Karácsony mögé tudott volna beállni, márpedig a mögött nem az a hely, ahol az ő komfortzónája van. Majd hivatalba lépett Trump, és az addig bénultan mozgó magyar kormány és kormánykommunikáció lendült offenzívába – kifarolva a reménytelennek és vesztes kommunikációs terepnek tűnő rákosdubaji sztoriból –, ami a kihelyezett frakcióülésen csúcsosodott ki, ügynöközéssel és kitiltásos fenyegetéssel, gyermekvédelmező-ürügyes Pride-betiltással, és a meghirdetett, több évre előre beígért osztogatásokkal.
Szóval ilyen, számára a tavalyinál látszólag nehezebb körülmények között indult el Magyar idei országjárása, ahogy tavaly, ezúttal is Békés megyében, ezúttal is Gyulán (ahogy egy éve is megírtam, ugyanott, ahol annak idején Gyurcsány Ferenc is elindította nagyreményű politikai vállalkozását, a DK-t). Persze minden relatív, a látszólag nehezebb körülmények is azok: mert ha épp most nem is Magyar uralja a politikai közbeszédet, mégis csak egy év politikai rutin, szervezeti háttér és professzionális stáb van mögötte.
Tavaly nem volt nagyjából harmincfős, láthatósági mellényes szervezőgárdája. Nem volt összeszerelhető mobilszínpad, csak egy platós teherautó, nemzetiszínre festett vezetőfülkével. A kocsi most is ott volt, de már csak azért, mert azon hozták, ha jól láttam, a színpad részeit. Nem voltak a nagygyűlés előtt szétosztogatott, majd összeszedett nemzeti zászlók. Nem volt Tisza shop, nem volt tagtoborzó pult, nem volt tiszás szórólap – persze még párt sem volt.
És nem volt olyan szervezőelme, aki kitalálja, hogy bármennyire ikonikus helyszín is, a város szimbóluma satöbbi, ne a gyulai vár mellett nagy füves területen tartsák a rendezvényt, ahol három-négyezer ember se tűnne nagy tömegnek – mondjuk annyi nem is volt, négy-ötszázan lehettek akkor –, hanem egy, ahogy írtam, viszonylag kis téren, ami a mostani nyolcszáz-ezer érdeklődővel is zsúfoltnak tűnjön. Egyébként, mint látszik, többen voltak az egy évvel ezelőttinél, és még többnek tűntek.
– Hol lennék? Az unokáimmal? A négyből kettő már német állampolgár, a másik kettő Pesten lakik, ők még hazajárnak, de a lányomék Németből… Hagyjon már – mondja egy asszony, szórólapot már kapott, zászlóért indult éppen. Nemrég ment nyugdíjba, „odaadnám ennek a gazember Viktornak az egész 180 ezer forintomat, hogy na ebből éljen meg a rohadék”. Szerinte nem a zöldség áfáját kellene visszakapniuk, „aki még bírja, az megtermeli magának, ami kell”, hanem inkább a gyógyszerárakból kellene visszatérítés.
A sógora bólogat, „úgy fáj a lábam, állni alig bírok, a patikába viszem a nyugdíjat, ezek meg kocsmaprogramot indítanak, az Isten rohassza rájuk”. Mondjuk végül arra jutnak, hogy az nem olyan nagy baj, „megiszod azt otthon is, aztán még beszélgetni se tudsz kivel, se biliárd nincs, se hangulat nincs”. Ha fáj a lába, miért jött ki, szakítom félbe, „hát támogatni a Pétert, azt szoktam mondani, hogy fél lábamat odaadnám, hát lehetőleg a fájós felet, hogy ezek eltakarodjanak”, mutat a városháza felé.