“A kelet-európai tetoválók a magyaroktól tanulták a mesterséget”

Hogyan lett fontos az életedben a tetoválás?

A zenével kezdődött. Nagyjából 12 évesen kezdtem rock- és metálzenét hallgatni, egy barátnőmnek hála. ’95 körül lehetett. Nirvanával kezdtem, Kurt Cobain akkor már halott volt, az Unplugged album volt az első, ami beütött. Csak aztán mindenki nirvanás lett, úgyhogy én hole-os lettem. Tudod, Courtney Love zenekara. Azóta is nagyon szeretem, a barátnőm pedig azóta is az egyik legfontosabb. Amikor basszusgitározni kezdtem, és komolyabb (jazz) zenéket is hallgattam, eladtam az összes Hole CD-met, azokat is, amiket külföldön vettem. Jó nagy hülyeség volt. Aztán persze megvettem őket újra.

Az unokatesóm is nagy hatással volt rám, ő is lány, nálam egy évvel idősebb, ’96-ban ő mutatta a Kornt, a Deftonest, aztán jött a nu-metal… Pusztaszabolcson lakott, Fehérvárra jártunk, ott volt a Káosz lemezbolt, csajok csinálták, nagyon jó hangulat volt, szólt a zene, gyakran lógtunk ott. Nem sokkal előtte alakult ott a Cadaveres de Tortugas metálzenekar, az énekes-gitáros srác, Körmöczi Péter alapított egy tetkóstúdiót, a Visionst, ez azóta is nagyon fontos, ő pedig, bár nem tetovál, a tetkótörténelem egyik nagy alakja. Bemászkáltunk, érdeklődtünk, nézelődtünk, de még nagyon sokáig nem tetováltattam, hála istennek.

Kamaszként is tudtad, hogy ez az egész életedre kihat majd?

Igen, én végül 27 voltam az első tetoválásomkor. Mindig tudtam, hogy ha valaha lesz, nagyot és sokat szeretnék. A kilencvenes években kevés pasin volt sok tetkó, nőkön meg pláne alig lehetett látni, ha igen, az is kicsi volt. Hatalmas hősöm volt a Headbangers Ball műsorvezetője, Vanessa Warwick: zöld haj, tetkó, vad ruhák. Abban az időben már csajzenekarok, csaj frontemberek is akadtak, a felkaron egy-egy nagy minta azért felbukkant.

Ezért vártam. Úgy voltam vele, meglátom, hogy alakulok, milyen lesz az életem, a munkám… És azt is, hogy elfogadott lesz-e.

Mit szóltak a szüleid, amikor megneszelték, mit tervezel?

Nem voltak oda, de nem is tiltották. A cigitől jobban óvtak, mint ettől. Amikor apukám meglátta az első tetkómat, kaptam egy vicces fenékbe billentést. Anya látta, hogy szépek a tetkóim, de azt ő sem szerette volna, ha tetőtől talpig kivarrnak. Végül elfogadták, és tudták, hogy ez az egész az érdeklődési körömből származik. Pont annyira vagyok csodabogár ettől, mint attól, hogy megmaradt ugyanaz a zenei ízlésem. Talán várták, hogy kinövöm, de nem nőttem. Jó értelemben benne is ragadtam ebben a közegben, 15 évig háttérmunkásként dolgoztam a szcénában, írtam, szerveztem. És szerencsére a férjem is hasonló közegből jött. A rock and roll élet már annyira nem megy, főleg a kétévesem mellett, de koncertekre még azért eljárunk.

Milyen volt az első tetkód?

A fentiek után vicces, de az pont spontán ötlet volt. Felkarra szerettem volna, végül a tarkóm alatt, a hátamon varrattam egy mintát: egy kámeát, ami elefántcsontból faragott, ékszerként hordott dombormű. Mindig is érdekelt a viktoriánus kor, minden furcsaságával együtt. De tudtam, hogy a következő a karom lesz. Ide már egy személyes sztorit varrattam. A kilencvenes években kijött egy Cradle of Filth-lemez Báthory Erzsébetről, olvasgattam róla, megkérdeztem a töritanáromat Zalaegerszegen – ott nőttem fel –, hogy mit tud róla. „Állítólag szűz lányok vérét itta”, mondta, ezután kezdtem komolyabban utána olvasni. Nagyon tetszett a története, minél inkább kiderült, hogy a legendák hazugságok, annál inkább. Az összes könyvet elolvastam, ami akkoriban megjelent. Egyszer jöttek hozzánk távoli rokonok, akkor derült ki, hogy apukám unokatestvére szegről-végről rokon, tehát az én családfámon is ott van valahol. Ekkor már tudtam, hogy a karomra ezt szeretném. Nem csak a történetek és a családi kötődés miatt, hanem azért, mert erős nőként jelent meg előttem. Nagy hatalmú férje volt, amikor meghalt, hatalmas területet igazgatott, nagyobb birtokai voltak, mint a királynak. Szűz lányok vérét sosem itta, koncepciós per volt az egész.

Ért bármi hátrány a tetoválásaid miatt?

Nem volt rossz tapasztalatom, még az utcán sem, pedig fel voltam készülve a tipikus beszólásokra: „mi lesz majd, ha öreg leszel? Hogy fog ez kinézni a szottyadt bőrödön?” és így tovább. Volt egy idős úr, aki odajött hozzám az utcán és megdicsérte. Anyukám nagynénje eléggé elítélte – ő egyébként egy modern felfogású nő, sok képzőművész ismerőse van –, konkrétan azt mondta,

Mi baj a giccsel?

Semmi, de neki mégis baja volt. Gondolom, a kortárs művészeti érdeklődéséből adódóan.

Hogy zajlik egy ilyen bonyolult tetoválássorozat?

Beszéltünk a témáról a tetoválóművészemmel, Sárközi Zsolttal. Realisztikus alapú ábrázolást szerettem volna, így nem rajzolta meg, hanem kollázst készített, talán Photoshopban – akkoriban már használtak ilyesmit a tetoválók. Ezt a képet formálta aztán úgy, hogy rám varrható legyen. Zsolt egyébként fontos alakja a magyar tetoválástörténelemnek stúdiójával a Dark Art Tattooval, a könyvben is kiemelt szerepe van, ő az úgynevezett magyar stílus egyik atyja.

Létezik magyar stílus a tetoválásban?

Bizony. Realista alapú, történetmesélős művek ezek, főleg fantasy stílusban. A rendszerváltás után ugye beszivárogtak a Sátántól eredő nyugati őrületek, mint a tetoválás, a zene, a művészetek. A fiatalság már előtte is látott tetoválást, de akkor kezdődött az igazi kulturális dömping. Ám hiába nyitották meg a határokat, ettől még nehézkes volt az információáramlás, a tetkóművészet jó részét maguknak kellett kitalálniuk. Egy idő után persze eljutottak expókra, kinyílt a világ, de évekig közel sem voltak olyan lehetőségeik, mint nyugaton. Mivel sokáig mások által forrasztott tűvel, innen-onnan összerakott gépekkel varrtak, sokat kellett kísérletezniük. Ez a kísérletezés teremtette meg a stílus alapjait. Kint sokan szkeptikusan fogadták, de ahogy kivirágzott, lenyűgözte a nyugati alkotókat is. Egy idő után hívták őket a kiállításokra, megjelentek a legnagyobb külföldi magazinokban. Az akkori magyar nevek meghatározóak voltak az egész szcénában, főleg Nyugat-Európában, de a tengerentúlon is.

A magyar stílus aranykora a kétezres évek eleje volt, aztán ahogy változott a világ és iparággá alakult a tetoválószakma, köszönhetően például a valóságshowknak, mint a Miami Ink és az LA Ink – ezek a mai napig mennek, de ma már inkább versenyeznek a tetoválók, és a drámán van a hangsúly –, elkezdett a háttérbe szorulni a művészet. Nem hanyatlott, inkább visszavonult. A nagyok a mai napig művelik a magyar stílust, és több fiatal munkáiban fellelhető, legalábbis elemeiben. Az, hogy a tetkó történetet mesél, nem ment ki teljesen a divatból.

Gondolom, bizalmi viszony kell a művész és a kliens között, főleg, ha Báthory Erzsébetet szeretné magára.

Igen, nagyon sokat beszélgettünk Zsolttal arról, hogy mit szeretnék és miért fontos ez nekem. Akkoriban sok időt hagytunk, hogy kiforrjon a tetoválás, az élmény jó része ez volt: együtt megtalálni a tartalmát, az értékét. A mai instant világban másról szól ez.

Mennyire irányítja, tereli a klienst a művész, akár úgy is, hogy lebeszéli a tetoválásról?

Nagyon fontos, hogy irányítson. Vagyis fontos lenne. Manapság sokan küzdenek ezzel: azok, akik évtizedek alatt építettek vendégkört, eleve olyanokat fogadnak, akik átgondolták, mit szeretnének, és még igénylik, kérik is a folyamatot, hogy beszéljenek róla.

Ma már nagyon sok tetováló egyszerűen felvarrja, páran elutasítják, és vannak, akik megpróbálnak hatni rájuk. Ilyenkor biztos, hogy sokkal izgalmasabb a végeredmény, mint az eredeti fotó. Jobb, ha feladata ez a tetoválónak, és a vendégeknek is fel kellene ismernie, hogy nekik is jobb így. Igaz, ma már a valódi művészek sem biztos, hogy az első három alkalmat csak beszélgetésre szánják, lehet, hogy csak egy óráig ismerkedtek, utána emailváltások következnek. De a kommunikáció, az ötletelés akkor is fontos.

Mikor jutott eszedbe, hogy ebből könyv is lehet?

Zsoltot 2004 körül ismertem meg, egy rádióműsort szerkesztettem, vendég volt. Beszélgetni kezdtünk, bejárogattam a stúdiójába, ott már éreztem, hogy nekem itt lesz tetkóm. Ekkor jutott eszembe az is, hogy ezt dokumentálni kellene. Sok művészt megismertem, nem, csoda, alappillére a tetováló közösségnek a Dark Art. Zsolt évtizedeken keresztül képezte a fiatalokat. Ezt ne hagyományos iskolaként képzeld el, inkább inasképzés volt. Jól működött a rendszer, ma már sajnos kevésbé van erre igény, mindenki azonnal szeretne mindent, minimális munkával. Mindenesetre, aki Zsoltnál megfordult, és akit tanított, abból szinte mind komoly tetováló vált.

Azért kell ehhez az is, hogy az ember tudja, hogy igazi karrier is lehet ebből, nem?

Igen, bár a könyv kapcsán nagyon sokan – főleg az idősek – elmondták, hogy nem feltétlenül volt tudatos ez a választás. Egyszerűen érdekelte őket, és sokan vállalták azt is, hogy nem biztos, hogy minden nap tudnak majd enni. Fanatikusak voltak, szerettek volna minél jobbak lenni. Ösztönösen jött ez, nem gondolkodtak, hogy mi lesz ebből; ma már persze, hogy tudatosabban állunk a karrierkérdéshez.  

Te sosem csábultál el?

Nem, ezekben a kreatív folyamatokban én sosem voltam jó, nem tudok sem rajzolni, sem verset írni.

Mindig ez volt a cél az életem során, amikor reklámügynökséget csináltunk a barátnőimmel, akkor is azon gondolkodtunk, mik azok a márkák, amik értéket adnak a vásárlóiknak. Mióta elvarázsolt a tetoválás és a művészi szinten dolgozó alkotók, azóta bennem volt, hogy kezdeni kellene ezzel valamit, csak közben másra fókuszáltam. Most eljött az idő. Így született a Rebel Heart: A magyar tetoválás öröksége.

Szeretnél megmutatni egy eltűnő világot?

Benne van ez is, igen, nagyon is. Nem véletlenül az alcíme, hogy A magyar tetoválás öröksége. Aztán meglátjuk, mi lesz ebből a világból. Azért mondanak biztató dolgokat is, Galler András Indián, aki szintén megalapítója a magyar stílusnak – ami egyébként nem is egyszerre, egy helyen alakult ki, hanem több művész dolgozta ki, félig-meddig egymástól függetlenül –, azt mondta, hisz abban, hogy folyamatos hullámzásban vagyunk. A „történetmesélős” stílus, amikor a vendég és a művész együtt felel az alkotás tartalmáért, most a háttérbe szorult, de jön majd egy hullám, ami visszahozza ezt. Örök körforgás ez.

Van visszatérő motívum a történeteik között?

Negyven ember kapott helyet a könyvben a negyvenoldalas történeti bevezető után. Szinte mindenki elmondta, hogy nem a tehetség tesz valakit jó művésszé – egyébként vannak, akik nem is tartják magukat annak, inkább alkalmazott alkotónak –, hanem a rengeteg befektetett munka és a tanulási vágy. Boris, aki a szülővárosomban, Zalaegerszegen alapított stúdiót, ma pedig már Bécsben alkot nemzetközileg ismert művészként, ötven elmúlt, és a mai napig tanul, kísérletezik, egyre jobb és jobb munkáik vannak. A tetoválóművészek azok, akik minden nap überelni szeretnék magukat, és megmutatják: ha valamit szívvel csinálsz, az egy idő után meghozza a gyümölcsét. Beérik, megszeretik, és jön az anyagi megbecsültség is. Nem tehetségesnek kell lenni tehát, elég, ha szereted, érdekel és csinálod.

Mit szólnak a fiatal alkotóhoz?

Nagyon fontos, hogy a többségük kipróbálta a ma divatos, újhullámos stílust, az egyszerű formákkal és a vékonyabb vonalakkal, és nincsenek elragadtatva. Nem azért, mert nem néz ki jól, hanem azért, mert az instant világot tükrözi. Azt mondják nagyon sokaknak, akik most szeretnének tetkót – nyilván újhullámos stílusban –, nem is fontos, hogy örökre megmaradjon.

A régi művészek nem azért használtak vastag vonalakat és vitték be a bőr alá nagy felületen, tisztességesen a festéket, kontúrvonalakkal, árnyékolással, mert nem tudtak mást, hanem azért, mert így biztosan megmaradt és sokáig szép maradt a tetkó. Az persze tény, hogy vékony és egyenes vonalat nagyon nehéz húzni.

A tetoválást egy csomó előítélet övezi, például, hogy önpusztító, hedonista hobbi, aki szét van varrva, az gyanús, megbízhatatlan, kezelhetetlen lázadó.

Ehhez képest mindenki tetováltat. Nagyon-nagyon széles körből kerülnek ki az ügyfelek: ügyvédek, orvosok, cégvezetők, még a tűzoltóknak is lehet már, ha jól tudom, itthon is. Az önpusztítással szemben pedig ott van az, hogy

– erről szól a könyv is. Ma már nem különleges, ha valakinek tetkója van, sőt, feltűnt egy olyan retorika is, hogy „a tetoválás lejárt, ciki” – fura és bosszantó ez számomra. Korábban azért nem fogadták el, mert kevés emberen lehetett látni, ma pedig azért, mert mindenkin látni. A nagy számok törvénye alapján nyilván nagyon sokan mászkálnak csúnya tetoválásokkal, de látni nagyon szépeket is. Ez a hozzáállás pedig azokat degradálja, akik azért varratnak, mert az identitásuk része, akik nem divatból szeretnének és nem instant eredményt várnak. Hanem azért, mert örömet okoz, többé válsz általa; vagy csupán azért, mert tetszik, különösebb mögöttes tartalom nélkül.

Ha laikusként tetkót szeretnék, hol érdemes elkezdenem? Bízhatok a Google-ben?

Ha abban nem is, az Instagramban mindenképp. Sajnos nincs erős és összetartó közösség manapság, ahol be lehetne kopogni, el lehetne indulni. Nagyon sok tetováló dolgozik, itt is és szerte a világban is, elaprózódott és szétesett a szakma. Néha szerveznek egy-egy expót, de kevés az ilyen esemény. Nehéz megkeresni a neked való művészt. Ez a könyv talán pont segíthet felnyitni a szemed.

The post “A kelet-európai tetoválók a magyaroktól tanulták a mesterséget” first appeared on nlc.