Tíz év után tértem vissza Mogadishuba. Az nem kevés idő egy kutató életében, aki nap mint nap nyomon követi a szomáliai történéseket, mégsem tud bejutni az országba. Éppen ezért mindig van abban valami torokszorító, amikor az Aden Adde Nemzetközi Repülőtér betonjára lépve szomáli földet érzek a talpam alatt. Ez nem racionális, ez szerelem. Méghozzá az első, és bármivel is foglalkoztam az elmúlt tíz évben, Szomália és történései mindig kiemelt szerepet játszottak a kutatásaimban. Nem azért, mert megérte, mert ez mindenkit érdekelt (általában a kutyát sem), hanem mert csak.
A kelet-afrikai állam továbbra is bizonytalan helyzetben van: bár az as-Sabáb nevű dzsihádista csoportot sikerült kiszorítani a nagyobb városokból, még most is legalább négymillió ember él a fennhatósága alatt, és további több millió, akiknek a mindennapi életét meghatározza a terror- (mások szerint inkább felkelő-)szervezet. Hiába áll például a főváros hivatalosan a kormány ellenőrzése alatt, és veszi körül egy három vonalból álló, ellenőrzőpontokból álló védőöv, a szélsőségesek továbbra is aktívak Mogadishuban, legyen szó merényletekről vagy a helyi üzleti vállalkozások megadóztatásáról. Beszédes adat, hogy az ENSZ becslései szerint
TOBIN JONES / AMISOM / AFP Az Afrikai Unió és az ENSZ információs támogató csoportja által 2014. augusztus 31-én készített és közzétett képen szomáliai férfiak gyülekeznek Kurtunwaarey főterén, miután az Afrikai Unió erői felszabadították a várost az as-Sabáb terrorista csoporttól.
Éppen ezért az átlagos földi halandó, mint jómagam, csak akkor vállalkozhat az útra, ha van, aki védőhálót biztosít a számára. Ezt ebben az esetben az Európai Unió civil kiképzőmissziója, az EUCAP Somalia garantálta a számomra, amely a szomáli parti őrség, illetve a leginkább a csendőrséghez hasonlítható Szövetségi Dervis Erő kiképzésében vállal feladatot. Nagy szerencsém volt, hogy a misszióban magyarok is teljesítenek szolgálatot, akik nemcsak segítségemre voltam az ottlétem során, de számos hasznos információt is megosztottak velem a szomáli helyzetről. Amelynek kapcsán a legtalálóbb az a régi mondás, hogy a helyzet reménytelen, de nem súlyos.
Szomáliában ugyanis nap mint nap halnak meg emberek a terrortámadásokban, improvizált robbanóeszközökkel végrehajtott merényletekben, az as-Sabáb és a kormányerők közti tűzpárbajokban – vagy épp az alultápláltság és betegségek következtében: kutatóintézeti adatok szerint 2022 nyara óta 71 ezer ember vesztette életét az aszály és az élelmezés-bizonytalanság miatt.
A szerző felvétele Papucsokból és szandálokból készült installációk a Mogadishui Nemzetközi Repülőtér betonkerítésén.
A legnagyobb problémát mégsem a terroristák, hanem a szomáli politikai és társadalmi élet belső dinamikái jelentik. Bár első ránézésre a szomálik Afrika kevés etnikailag nagyjából homogén országát adják, közös nyelvvel, kultúrával, vallással és történelemtudattal, a társadalom a végletekig megosztott a klánrendszer mentén, ami mindent és mindenkit meghatároz Szomáliában. A klánok közti küzdelem a helyiek szemében egy zéró összegű játék, amiben nincs helye a kompromisszumnak: nem véletlen, hogy több szakértő szerint a stabilitás legfőbb akadályát nem az as-Sabáb, hanem az egymással klánalapon vetélkedő frakciók jelentik. És ez teszi igazán veszélyes hellyé a kelet-afrikai országot: nincs ugyanis olyan közös érdek, amelyre építeni lehetne, és ami kiszámítható keretrendszert teremtene.
A szomálik nagyságát az adja, hogy még ilyen viszonyok közepette is képesek eredményeket és fejlődést felmutatni. Ahogy a repülőgépem lefele ereszkedett az Aden Addéra, meglepődve láttam, hogy a város mennyit terjeszkedett tíz év alatt. Vertikálisan és horizontálisan is. Próbáltam például megtalálni a Hotel Jazeerát, amelyben első mogadishui tartózkodásom során laktam, de az elveszett a frissen felépült emeletes házak és török típusú mecsetek (Ankara ezerrel nyomul a térségben) dzsungelében.
A másik alapvető változást a repülőtér jelentette. 2015-ben a törökök által épített új terminál épphogy elkészült, és kísérleti üzemben működött. Az útlevelek ellenőrzése és a vízumok bepecsételése sokkal inkább hasonlított egy vásári forgatagra, mint egy nemzetközi repülőtér letisztult terére, és máig sem tudom, hogyan jutottam volna be, ha szomáli segítőim nincsenek velem. Ezzel szemben most elektronikusan kellett igényelnem a vízumot. Meg voltam győződve róla, hogy nemcsak a számlámat fogják leüríteni az elektronikus bankkártyás fizetés után, de még egyszer kifizettetik velem a vízumköltséget is a helyszínen. Egyik sem történt meg: a terminálban szabályosan sorakozó ügyintézői kapuk vártak, és öt perc után bejutottam az országba. Igaz, a helyi körülményeken nem lehet csakúgy átlépni: távozáskor nyolc különféle szintű biztonsági ellenőrzésen kellett átmennem, amíg feljutottam a járatomra.
YASUYOSHI CHIBA / AFP Az Aden Adde nemzetközi repülőtér látképe.
Ami viszont a csillogó reptéren túl következett, az keveset változott: az utazás a héttonnás páncélozott terepjárókkal és a fegyveres őrökkel a mogadishui porban, a térségben közkedvelt könnyűdrog, a khat szállítmányai és a fegyveres katonák között. Hiába vagyok kilencven kiló, első nekifutásra mindig vissza szoktam pattanni ezekről az ajtókról, amik nehezebbek, mint én, és igencsak neki kell veselkednem, hogy kinyíljanak.
A nemzetközi repülőteret körülvevő Zöld Zónát továbbra is az ugandai békefenntartók őrzik. Itt található a két EU-misszió, az EUTM és az EUCAP Somalia, az Afrikai Unió szomáliai műveletének, az AUSSOM-nak, illetve az ENSZ-nek is a bázisa. Emellett az EU-s, a brit és az amerikai nagykövetség is. Ezek mind önálló erődök, saját biztonsági szolgálattal. Én az EU-sokat befogadó International Campuson szálltam meg. Ami a legszembetűnőbb volt, hogy tíz év alatt itt is jelentősen javult az ellátás, például a kantinban kapható étel minősége: ezúttal nem kellett a csontszilánkokat keresgélni a sült húsban. Sokkal nagyobb is lett a létesítmény, hiszen már két EU-s missziót kell kiszolgálnia. Mindez persze sovány vígasz akkor, amikor az as-Sabáb aknavetőkkel és rakétákkal lövi a repteret, ami pár havonta előfordult (még akkor is, ha általában meglehetősen pontatlanok a belövések).
A szerző felvétele Az Afrikai Unió szomáliai művelete, az AUSSOM fő bázisának bejárata a Zöld Zónában.
A másfél évtizede futó EUTM a szomáli hadsereg állományát próbálja felkészíteni arra a halálos küzdelemre, amelyet a világ jelenleg talán legütőképesebb terrorszervezetével vív. Az EUCAP – ami uniós terminológiában civil, vagyis rendőri misszió – pedig éppen most áll át arra, hogy Szomália parti őrsége mellett megkezdje a szárazföldi komponens, a Szövetségi Dervis Erő kiképzését. Világos ugyanis, hogy a távlati megoldást nem a külföldi békefenntartók, hanem az önálló szomáli képességek jelentik. Vagyis az EU szerepvállalása nem harcoló jellegű,
Milyen a kiképzés hatékonysága? Az eredmények és az összkép vegyes, és ez nem elsősorban a külső szereplők hibája. A szomáli kormány ugyanis a mögötte álló pillanatnyi klánérdekek mentén próbál befolyásolni mindent – így a kiképzést is. Hiába szeretne például az EU vegyes klánhovatartozású egységeket kiképezni, erősítve a ,,nemzeti” jelleget, az újoncok delegálása a szomáli partner feladata, abba az uniónak nincs beleszólása. Így rendre gyanítható, hogy mely klánok tagjai érkeznek a misszióba. Különben is nagyon nehéz megállapítani, hogy az érkezők mely klánhoz vagy alklánhoz tartoznak – a szomálik azt mondanak be, amit akarnak.
Azt azért mégis túlzás lenne állítani, hogy nincs előrelépés. A fővárost körülölelő, többrétegű biztonsági zóna miatt jelentősen esett a nagy terrortámadások száma Mogadishuban. Ez részben azzal is magyarázható, hogy a 2022-23 során folyó vidéki offenzívák amellett, hogy súlyos veszteségeket okoztak neki, jelentősen lekötötték az as-Sabáb figyelmét és erőforrásait. Emellett – külföldi partnerekkel karöltve – a kormány több ezer, a terrorszervezethez köthető bankszámlát fagyasztott be, állítólag 100 millió dollárnyi vagyontól fosztva meg a csoportot.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a dzsihádisták vesztésre állnának. Sőt, az, hogy Afganisztánban és Szíriában is szélsőséges iszlamisták – vagy legalábbis onnan induló csoportok – kerültek hatalomra, komoly inspirációt jelent az as-Sabábnak, miszerint csak ki kell tartani, idővel az ellenfeleik úgyis elfáradnak, és eljön az ő idejük. Vagy nem.
Abuukar Mohamed Muhidin / Anadolu / AFP A károk látványa az elnöki palota közelében lévő étteremben történt heves robbanás után Mogadishuban, 2024. szeptember 28-án.
,,Szomália nem Afganisztán” – mondja egy EU-s szakértő. ,,Itt nincs egy nagy domináns népcsoport, és az as-Sabáb nem rendelkezik érdemi bázisokkal Puntföldön vagy Szomáliföldön. Nem beszélve arról, hogy a klánok jelentős része nem fogadná el többé az uralmukat.” Sokan ezért egyfajta kiegyezésben gondolkodnak. A szélsőségesekkel való tárgyalás ötlete az elmúlt tíz évben újra és újra előkerült, de nem történt érdemi előrelépés, ami érthető: mindkét fél hisz a végső győzelemben, nincs rajtuk nyomás a kiegyezésre, akkor miért egyezkednének?
Mi következik mindebből? Leginkább az, hogy a konfliktus az elkövetkező években is folytatódni fog, változó intenzitással. A szomálik pedig közben teszik azt, amihez a sok évszázados nomád életmód alatt hozzászoktak: túlélnek, és bíznak abban, hogy lesz holnap, és egy kicsit jobb lesz, mint a tegnap volt.
A szerző felvétele Egy őrtorony maradványai az Indiai-óceán partján.
A szerző Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója.
The post A terroristák visszaszorultak, a klánok szembenállása nem múlik – riport Szomáliából first appeared on 24.hu.