Bár a Berlini Nemzetközi Filmfesztivált a harmadik legfontosabbként tartják számon Európában Cannes és Velence mögött, igazából nagyon kevés embert találni, aki azt mondaná, hogy ez a kedvence. Ennek pedig egyszerű oka van, és ez nem a fesztiválnak otthont adó város, Berlin, hanem a februári időpont. Idén Berlin tényleg megmutatta, hogy milyen egy szeles fesztivál a mínuszok idején: hát, nem valami kellemes…
Nemcsak az újságírók fáztak (meg) az alig fűtött sajtópincében, hanem a sztárokat is próbára tette a Berlinale Palast előtti vörös szőnyeg, ahol hiába a dübörgő mínuszok vagy a fesztivál elején beköszöntő hóesés, egyszerűen nem szokás nagykabáttal kitakarni a nagy tervezők gyönyörű ruháit. Meglepetésre a fesztivál nagy divatpillanatát nem valamelyik extravagáns színésznő okozta, hanem Timothée Chalamet, aki a vörös szőnyegre pink Chrome Hearts hoodieban, ujjatlan pólóban, farmerben, a lábán sneakert viselve érkezett. Nem volt egy szokásos red carpet megjelenés, az egyszer biztos.
Timothée Chalamet (fotó: Andreas Rentz/Getty Images)
A jubileum keserű öröme
A Berlinale idén nemcsak új fesztiváligazgatót kapott (a korábban a BFI Londoni Filmfesztivált irányító Tricia Tuttle-é lett a feladat), hanem úgy kellett megszerveznie a 75. jubileumi eseményt, hogy megvágott büdzséből gazdálkodhatott. Persze a felszínesen szemlélődő látogatók ebből mit sem láthattak, de aki figyelt, apróbb jelekből azért észrevehette a spórolást, ami a leglátványosabban a filmek számában mutatkozott meg, amiből idén kevesebb lett. Nem mintha ne lett volna mit nézni Berlinben: ez a fesztivál továbbra is arról híres, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű premier közül válogathat az ember.
A vágás a vörös szőnyegen sem érződött. Tuttle el tudta érni, hogy komoly, A-kategóriás sztárok lepjék el a vörös szőnyeget, és arról is gondoskodott, hogy ügyesen elosztva minden napra jusson legalább néhány bulvársajtót is érdeklő híresség. Mert hiába a szuper filmek, a közönség egy jó része számára egy filmfesztivál leginkább arról szól, hogy milyen általa is ismert sztárok jelennek meg a red carpeten, és milyen ruhát viselnek.
Tilda Swinton (fotó: Sebastian Reuter/Getty Images)
A nyitónap legnagyobb eseménye a nyitófilm mellett Tilda Swinton életműdíja volt, aki egy hosszabb filmezés nélküli szabadságát szakította meg a díj átvétele kedvéért, és ahogy az tőle amúgy sem áll távol, a sajtótájékoztatón politikusabb hangnemet ütött meg:
Az embertelenség a szemünk előtt történik. Azért vagyok itt, hogy habozás és kétség nélkül nevén nevezzem, és rendíthetetlen szolidaritásomat fejezzem ki mindazokkal, akik felismerik a mohóságtól függő kormányaink elfogadhatatlan közönyét, amelyek barátságot ápolnak a bolygópusztítókkal és háborús bűnösökkel, bárhonnan is származzanak.
Robert Pattinson a fény a hideg berlini éjszakában
Botrányt azonban nem ő, és nem is a sztárok okoztak, hanem egy mellékszekció, a Panorama egyik bemutatója, a Queerpanorama című film, melynek hongkongi rendezője, Jun Li a premieren felolvasta a főszereplője, Erfan Shekarriz levelét, aki állítása szerint azért nem ment Berlinbe, mert szerinte a fesztivál nem áll ki eléggé a palesztinok mellett, Izraelt pedig brutális, kolonista telepesállamként írta le, amit a Nyugat támogat. A levél már a vetítésen is felháborodást okozott, de később abból lett az igazi probléma, hogy az esemény híre egy prominens német politikushoz is eljutott, aki ezt az alkalmat próbálta felhasználni ürügyként, hogy jövőre megvonják a fesztivál támogatását. Mondjuk Magyarországról nézve a történet inkább a „bolhából elefánt” tipikus esetének tűnhet, de helyben tényleg nagy visszhangja volt, és a nemzetközi sajtó is felkapta a témát.
Robert Pattinson (fotó: Andreas Rentz/Getty Images)
Érződött, hogy a város feszültebb a kelleténél a közelgő németországi választások miatt. Ezt a feszültséget a sztárok jelenléte sem mindig tudta enyhíteni. A politikával kapcsolatos kérdésektől rutinosan mindig távol maradó Timothé Chalamet el is csodálkozott, mennyi politikus kérdést kap, és ha neki nem is, azért Robert Pattinsonnak sikerült kellemesebb terepre terelni a témát még akkor is, ha új sci-fije, a klónozós Mickey 17 főgonosza egy Trumpra (is) emlékeztető diktátor. Pattinson kifejtette, hogyha lenne klónja a való életben, leginkább arra használná, hogy végre megnézhesse közelről a saját tarkóját, valamint kifejtette, hogy mennyire új érzés számára, hogy a Batman óta lettek férfi rajongói is, amit még szoknia kell a sok sikítozó lány után. Egyébként este ő és a társai (Naomi Ackie, Mark Ruffalo, Toni Collette…) is kifogástalanul festettek a vörös szőnyegen.
Pattinsonról azt is el kell mondani, hogy elképesztő türelemmel osztotta az autogramokat és lőtte a közös szelfiket a rajongókkal: egyes beszámolók szerint nagyjából fél órán át csinálta, gyakorlatilag addig, amíg minden a hidegben várakozó rajongója elégedetten távozhatott. Sokan vehetnének példát róla.
Sztárparádé a mínuszokban
A Mickey 17 mellett a fesztivál másik sztárparádéját Richard Linklater (Sráckor) új filmje, a Blue Moon szolgáltatta. Az életrajzi, kosztümös kamaradrámában mesterit alakít a főszereplő Ethan Hawke, a mellékszerepekben pedig olyan kiválóságok brillíroznak, mint Margaret Qualley és Andrew Scott, akik el is kísérték a filmet a világpremierre, és a vörös szőnyegen különösen Hawke extravagáns öltönye keltett feltűnést. A színész egyébként már kilencedjére dolgozott együtt Linklaterrel, és mivel a film a művészet bátorságának kérdését (is) firtatja, a sajtótájékoztatón Hawke elmondta, hogy azért készül kevesebb bátor, provokatív film, mint régen, mert egyszerűen nem ezeket nézik tömegesen az emberek. Ha ilyen filmeket akarunk, akkor ezeket kell támogatnunk azzal, hogy jegyet váltunk rájuk, és akkor Hollywood is több bátor filmet készít majd.
A berlini vörös szőnyeg zimankójából – többek között – részesülhetett még Marion Cotillard, Emma Mackey, Jessica Chastain, Rose Byrne, Vicky Krieps és a kínai szupersztár, Fan Bingbing is, ő ráadásul zsűritagként számos alkalommal vonulhatott a red carpeten. És persze Benedict Cumberbatch, aki nem annyira a red carpeten, inkább a The Thing With Feathers című gyászról szóló horrorfilmje sajtótájékoztatóján remekelt a mondanivalójával:
Úgy érzem, hogy társadalomként felelősséggel tartozunk azok iránt, akiknek a legnagyobb szükségük van a segítségünkre. Azok, akik a rendszer résein keresztül kihullanak – akár áldozatként, akár elkövetőként –, azok, akiket a leginkább segítenünk kellene, és mégsem tesszük. Nagyon könnyen félreállítjuk vagy egyszerűen elfelejtjük őket.
Persze egy filmfesztiválon nemcsak a sajtótájékoztatókon, interjúkon és a vörös szőnyegen lehet találkozni sztárokkal, sőt a legemlékezetesebb sztártalálkozások mindig azok, amikre nem számít az ember. Egy étteremben például váratlanul kiszúrtam Leslie Mandokit, akinek a megjelenésénél talán csak Fásy Ádám feltűnése lepett volna meg jobban.
De a legjobb egyértelműen az volt, amikor jobb híján épp a Hyatt hotel folyosóján a padlón ülve, ölemben a laptopommal dolgoztam, és váratlanul fölém magasodott Gwendoline Christie, a Trónok harca és a Star Wars amazon termetű színésznője egy pompás nadrágkosztümben, Marilyn Monroe-ra emlékeztető hajviselettel, finom illattal és olyan kacagással, hogy amíg a lift érkezésére várt, az egész folyosót betöltötte. A folyosót, ahol egyébként hozzá képest mindenki törpének tűnt.
Gwendoline Christie (fotó: Andreas Rentz/Getty Images)
The post Vörös szőnyeg és csini ruhák a fagyhalál árnyékában: sztármustra Berlinből first appeared on nlc.