Lehet azt mondani, hogy az utóbbi években trend lett többet foglalkozni az anyaság kevésbé mosolygós és csillámporos, egyáltalán nem rózsaszín oldalával, és ezzel nem is érdemes vitába szállni. Viszont, ha onnan nézzük, hogy előtte hosszú évtizedeken keresztül szinte kizárólag a pozitív oldal volt látható, már egyáltalán nem tűnik túlzásnak, hogy manapság annyi újságcikk, könyv, tévésorozat vagy épp film foglalkozik azzal, hogy mennyire nehéz édesanyának lenni. Jó anyának pedig még annál is nehezebb, sőt már-már lehetetlen.
Rose Byrne az If I Had Legs I’d Kick You című filmben (forrás: Berlinale)
A 75. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában vetített If I Had Legs I’d Kick You (Ha lennének lábaim, megrugdosnálak) nem ad magyarázatot arra, hogy a főhőse, Linda hogyan ért el arra a pontra, hogy besokallt. Amikor a film elején megismerkedünk vele, ő már az idegösszeomlás szélén áll. Hihetetlenül feszült, szorongó és ideges, olykor kimondottan agresszív és érezzük, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy felrobbanjon.
Az empátia határai
Eleinte nem tudjuk, hogy pontosan mi Linda baja, de látjuk, hogy amikor a kislányával – aki egyébként a betegsége miatt csak a gyomrába vezetett csövön át táplálható – egy szakemberrel való beszélgetésen vesznek részt, egyetlen félreérthető szó elég ahhoz, hogy kihúzza nála a gyufát. Hazafelé a pizzásdobozt ejti a járdára, majd amikor hazaérnek, észreveszi, hogy a lakásuk fele vízben úszik, és a hálószoba plafonján át repedéseken keresztül ömlik be a víz. Egészen addig a pontig, amíg a plafon feladja, nem bírja a nyomást, majd egy jó része egyszerűen Linda orra előtt szakad rá az ágyra, amivel egy hatalmas, befoltozhatatlannak tűnő, már-már horrorisztikus lyuk keletkezik a szoba tetején.
Lindának az egész élete arról szól, hogy különböző lyukakat kell betömnie, erre most kap egy akkora lyukat, amivel már semmit sem tud kezdeni. Elfogyott az ereje. A jelenet annyira intenzív és rémisztő, hogy bármelyik nagyjátékfilm csúcspontját jelenthetné, csakhogy ebben a filmben még a játékidő 15. percénél sem járunk.
Az If I Had Legs I’d Kick You szédítően intenzív filmélmény. A kamera szinte végig Lindára koncentrál, rengeteg közelit és szuperközelit látunk róla, a zene idegtépő, a tempó pedig rögtön a film elején tízből tízes, és később sem lassít le, egészen az utolsó jelenetekig tartja magát, majd nem le, hanem felfelé kapcsol tizenegyesre.
A film annyira közel hozza hozzánk Lindát, hogy szinte az ő szemével és az ő idegállapotába helyezkedve látjuk a világot. És egy pillanatra sem szeretném azt állítani, hogy ez jó élmény.
Kimondottan kellemetlen belehelyezkedni valaki bőrébe, aki utál a saját bőrében élni. Emiatt valószínűleg sokan lesznek, akik nem fogják jól viselni ezt a filmet. Tényleg próbára teszi az empátiánk határait, de pont ez a célja.
Conan O’Brien és Rose Byrne a film januári világpremierjén (forrás: Profimédia)
A gyerek, aki nincs (?)
A film egyik legizgalmasabb rendezői döntése, hogy bár Linda kislánya a legfontosabb szereplő az életében, a kamera sosem, de tényleg sosem mutatja őt. Látjuk a kezét, a haját vagy épp a fülét, de sosem látjuk a kislányt, viszont a hangját folyamatosan halljuk. Halljuk a beszélgetéseit az édesanyjával, halljuk a hisztijeit és a panaszait, ennek ellenére soha sincs jelen a képeken. Emiatt akár azt is feltételezhetjük, hogy csak Linda fejében létezik, bár ezt megkérdőjelezi, hogy a lány másokkal is kapcsolatba lép, sőt meg is jegyzik róla, hogy tiszta anyja.
A képen kívül tartás eredménye, hogy egy idő után a lányt egy olyan szellemnek vagy belső hangnak érezzük, amitől Linda sosem tud szabadulni, folyton ott van a közelében, és amikor néha nincs ott, az élete akkor is arról szól, hogy mi lehet épp vele.
Linda szörnyű anyának tartja magát és egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy – bár tudja, hogy nem kéne ezt tennie – önmagát hibáztatja a gyermeke betegségéért. Valósággal tobzódik az öngyűlölet különböző fokozataiban.
Ennek az egyik legérdekesebb aspektusa az, hogy Linda maga is pszichológus. Amikor épp nem a saját pszichológusa heverőjén panaszkodik – akivel egyébként rendelőszomszédok – , akkor sorra fogadja a pácienseit a terápiákra, és ebben az sem zavarja meg, hogy az idegállapota miatt láthatóan képtelen odafigyelni rájuk.
Linda van olyan képzett, hogy pontosan tudja, hol hibázik az életében és mit nem kéne tennie, de az elmélet nem könnyen váltható gyakorlattá. Ő csak arra vágyik, hogy valaki végre levegye a válláról a felelősséget és konkrétan megmondja neki, hogy mit tegyen, de erre nem képes sem a férje – aki a munkája miatt mindig úton van – , sem a pszichológusa, hiszen neki nem az a dolga, hogy életvezetési tanácsokat adjon.
Mary Bronstein, a film rendezője (forrás: Berlinale)
Hátrahagyni mindenkit és mindent
Linda egyik páciense egy olyan anyuka, aki nem képes elengedni a babáját, egy pillanatra sem meri másra bízni. Amikor egy ponton felszívódik a föld színéről, és mégis hátrahagyja a babáját – a kiérkező rendőr szerint ez sokkal gyakrabban fordul elő, mint gondolnánk – , nincs ember a bolygón, aki jobban megértené őt Lindánál. Bár ő még nem tudta azt megtenni, az világos, hogy vágyik rá. Miután a plafonjuk beomlása után ideiglenesen egy közeli motelbe költöznek, éjszakánként kioson a szobából, hogy magára hagyva az alvó lányát bort iszogasson vagy épp visszamenjen a romos lakásába és ott élvezze kicsit az egyedüllétet.
Bár a lánya a csövön keresztüli táplálás miatt állandó felügyeletet igényelne, Linda mintha folyton menekülne tőle: a közelsége ugyanis folyton a saját kudarcára emlékezteti.
Tisztában vagyok vele, hogy mindaz, amit eddig leírtam rendkívül sötét, de nem szabad szó nélkül elmennem amellett, hogy az If I Had Legs I’d Kick You-nak humora is van. Ez már abból is nyilvánvaló, hogy Mary Bronstein rendező két komikust választott a legfontosabb szerepekre. Rose Byrne a Koszorúslányok óta Hollywood egyik legmegbízhatóbb komikája, az pedig már önmagában humoros, hogy Linda humortalan pszichológusának szerepében pont Amerika egyik legviccesebb emberét, Conan O’Brien-t láthatjuk. A filmben Linda kifakadásai olykor drámaiak és tragikusak, de tagadhatatlan az is, hogy időnként annyira túltolja őket, hogy ettől már-már komikussá válnak. A pszichológusi rendelőben folytatott beszélgetések a csak és kizárólag magukkal foglalkozó páciensekkel pedig abszolút a film komikus csúcspontjai.
Az If I Had Legs I’d Kick You az intim dráma, a horror és a fekete komédia eszközeivel operálva ad egy leírhatatlanul intenzív és komplex képet egy kétségbeesett anya szörnyű idegállapotáról. Képzeljük el, hogy az Adam Sandler-féle a Csiszolatlan gyémánt stílusában mesélnek nekünk az anyaság legszörnyűbb aspektusairól, és nagyjából közel járunk ahhoz, milyen film vár a nézőkre. A képei időnként annyira hatásosak, hogy a húsunkba vágnak, és ha már úgyis húst emlegetek: a film egyik testhorroros jelenete annyira rémisztő, hogy bátran helyet kaphatna A szer leggyomorforgatóbb pillanatai között.
Az If I Had Legs I’d Kick You című filmet a 75. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. A magyar forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
The post Az anyaság egy szörny, ami élve felzabál, majd kiköp szőröstül-bőröstül first appeared on nlc.