Ez a cikk a Foreign Affairs oldalán 2025. február 10-én megjelent írás magyar változata, szerzői Madlovics Bálint és Magyar Bálint.
Mióta Donald Trump visszatért az USA elnöki székébe, világszerte aggodalommal figyelik, hogyan kerül veszélybe a Nyugat egyik legnagyobb múltra visszatekintő liberális demokráciája. Trump gátlástalanul átlép intézményi korlátokon, a törvényeket és a demokratikus normákat megkerülve tucatnyi végrehajtási rendeletet adott ki, menesztette a független főfelügyelőket, és elkezdte lecserélni a pártatlan közigazgatás tagjait a saját híveire. Ezek a lépések nem ütköztek nagy ellenállásba, hiszen a hatalom szempontjából három kulcsintézmény – az elnökség, a Kongresszus és az immár konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság is – republikánus irányítás alatt van. Tovább fokozza az aggodalmakat, hogy Trump széles körű felhatalmazást adott a milliárdos Elon Musknak – egy nem választott, a hivatalos kinevezési folyamaton át nem ment magánszemélynek –, hogy a kormányzati hatékonyságot felügyelje, beleértve a szövetségi pénzáramlásokhoz való hozzáférést is, amelynek révén egyre inkább elmosódik a politikai és a gazdasági hatalom közötti határvonal.
Az ilyen hatalomkoncentrációnak Európában egy figyelemre méltó párhuzama van, amely nem más, mint Orbán Viktor Magyarországa. 2010-es hatalomra kerülése óta Orbán létrehozta az EU egyetlen autokráciáját. Rendszere ötvözi a politikai hatalmat a gazdasági hatalommal, a populista retorikát a szupergazdagok állami támogatásával, és szoros kapcsolatokat ápol más autokratikus rezsimekkel is, elsősorban Putyin Oroszországával.
Ezek a párhuzamok, Trump radikális hatalomgyakorlása, valamint Orbánnak a vele való, hosszú ideje tartó szövetsége (amelyet a választási kampányban egy mar-a-lagó-i találkozó és számos kölcsönös méltatás is megpecsételt) felvetik a kérdést, hogy Magyarország autokratikus átalakulása milyen mértékben szolgálhat mintaként Trump második elnöki ciklusa számára. Természetesen komolyan kell venni azt a kihívást, amelyet Trump a fékek és ellensúlyok amerikai rendszere ellen intéz. Azonban míg Orbán képes volt szisztematikusan kiüresíteni a demokráciát Magyarországon, Trump hasonló kísérleteinek valójában gátat szab az amerikai politikai rendszer. A kettejük közt felfedezhető általános párhuzamok ellenére Washington teljes „orbanizálódása” nem valószínű.
A populista düh gyökerei
Ahhoz, hogy megértsük, milyen fenyegetést jelent Trump a liberális demokráciára, és hogy milyen mértékben követheti az orbáni modellt, először a populizmus természetét és Trump hatalomra jutásának okait kell megvizsgálnunk. A liberalizmus központi feltevése, hogy az emberi jogok univerzálisak, mindenkire vonatkoznak, a közjót pedig a társadalmi érdekbeszámítás (public deliberation) folyamata révén határozzák meg, amelyben valamennyi állampolgár legitim szereplőként vehet részt. Azonban a progresszív mozgalmak Európában és az Egyesült Államokban ezt az univerzalizmust szélsőségesen értelmezik, és egyre inkább arra ösztönzik a kormányaikat, hogy kisebbségi csoportok egyre szélesedő körének jogaiért vállaljanak felelősséget, keresztülvágva olyan, hagyományos közösségi identitásokat, mint a vallás, a nemzet és a család. Belföldön ez a társadalmi, etnikai és szexuális kisebbségek jogainak kiterjesztését és képviseletét jelenti; nemzetközi szinten pedig a menekültek és a bevándorlók befogadását.
Az utóbbi években a progresszív nyomás társadalmi és gazdasági visszacsapást váltott ki. A hagyományos értékek „woke” ideológiára és „cancel culture”-re való lecserélésével a progresszív mozgalmak elidegenítették azokat a szavazókat, akik számára az Isten-haza-család hármasa stabil iránytűt jelentett egy bonyolult, kaotikus világban. Ehhez hozzáadva a növekvő gazdasági bizonytalanságokat, a migránsok, a nyitott határok és a progresszív politika által egyre hangosabban priorizált kisebbségek hamar bűnbakká váltak az alacsony jövedelműek szemében, valamint azon társadalmi csoportok számára, akik úgy érezték, hogy a woke ideológia megbélyegzi őket (pl. fehér férfiak).
Röviden a progresszív ajánlat: erkölcsi korlátok problémamegoldás nélkül – mire válaszul a populisták problémamegoldást kínálnak erkölcsi korlátok nélkül. Még ha nem is tudják teljesíteni az ígéreteiket, az erős vezetésnek az általuk nyújtott, liberális univerzalizmus által nem korlátozott víziója vonzó alternatívát kínál az említett szavazói rétegeknek.
Ez a fajta populizmus központi szerepet játszik Orbán retorikájában, ahogy Trump felemelkedésében is. Trump szlogenjei – „America First” és „Make America Great Again” – a populizmus lényegét, az erkölcsi korlátok nélküli kollektív egoizmust testesítik meg. Az amerikai elnök felmenti támogatóit az alól, hogy szolidaritást vállaljanak más nézetekkel és társadalmi csoportokkal, s helyette az egyéni és nemzeti érdekek előmozdítását ígéri. Arra a percepcióra építve, hogy a független média és az igazságszolgáltatás a progresszívek és a woke kultúra irányítása alatt áll, felhatalmazva érzi magát, hogy fellépjen ezek ellen az intézmények ellen, és közvetlen kapcsolatot hozzon létre önmaga és a szavazói között. Ez a populizmus politikai programja: a közjó meghatározásának deliberatív, vitákon alapuló folyamatát deklaratívvá változtatni, amelyet nem korlátoznak sem a demokratikus intézmények, sem pedig az univerzális erkölcs. A populizmus a demokrácia ellen intézett legitimációs kihívás.
Egyfelől a retorika szintjén egyértelmű a hasonlóság Orbán és Trump között. Orbán a keresztény értékek, a nemzeti szuverenitás és a hagyományos családmodell védelmét hangsúlyozza a migrációval, a woke-al és az állítólagos „baloldali médiatúlsúllyal” szemben. Az orosz-ukrán háborúban felmentette támogatóit az áldozattal való szolidaritás alól, és kizárólag az invázió gazdasági költségeire összpontosított. Másfelől Orbán megmutatta azt is, hogy ez a populista program hová vezethet: a demokratikus intézményrendszer kiüresítéséhez, a médiatér leuralásához, a független civil szervezetek üldöztetéséhez, valamint a választások manipulálásához a választási rendszer önkényes módosításai és az államgépezet teljes erejének bevetése révén. A kormány 2020-ban a koronavírus-járványra, majd arra hivatkozva, hogy a „szomszédos országban” háború zajlik, rendkívüli állapotot vezetett be, amellyel háttérbe szorították a törvényhozást, a rendeleti kormányzással pedig Orbán gyakorlatilag felfüggesztette a jogállamiságot Magyarországon.
A kérdés tehát az, hogy Trump mennyit lesz képes ebből a programból megvalósítani az Egyesült Államokban.
Trump politikai korlátai
Magyarország elmúlt másfél évtizedben megfigyelhető autokratizálódásának a 2010 előtti demokratikus intézményrendszer konstrukciós hibái ágyaztak meg. Az osztatlan végrehajtó hatalom kivételesen erős pozíciót biztosított a miniszterelnöknek, míg az aránytalan választási rendszer azt eredményezte, hogy a Fidesz 2010-ben a szavazatok 53 százalékával kétharmados többséget szerzett. Ez hozta el az autokratikus áttörést: Orbán egyoldalúan át tudta írni az alkotmányt, megváltoztathatta a választási törvényt, és kinevezhette a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő intézmények vezetőit.
A magyar demokrácia olyan volt, mint egy egyterű hajó: egy ponton kellett léket kapnia ahhoz, hogy elsüllyedjen. Az amerikai demokrácia ezzel szemben egy többterű hajóra hasonlít, amelybe betörhet a víz, és jelentős sérülést is képes lehet elviselni anélkül, hogy felborulna.
Először is, bár Trump az első elnöksége óta konszolidálta a Republikánus Párt feletti hatalmát, a befolyása jóval korlátozottabb, mint amit Orbán a Fidesz felett gyakorol. Szemben az USA két legnagyobb pártjával, a Fideszben nincsenek előválasztások, a párt hivatalos testületein belüli vitákat pedig szisztematikusan felszámolták. Pártvezetőként Orbánnak joga van egy személyben kiválasztani a parlamenti képviselőjelölteket és a polgármesterjelölteket, ő dönt a frakcióvezető személyéről, és szabadon leválthatja a kormánya tagjait, akiknek nincs tőle független – vagy pláne az övével ellentétes – agendája, ambíciója. Nem létezik a Fideszhez mint szervezethez való lojalitás, csak az Orbánhoz kötődő személyi lojalitás.
Trump megpróbált hasonló dinamikát teremteni a Republikánus Pártban és az új kabinetjében, amelyet a Die Zeit újságírója „brutálisan hűséges férfibandaként” jellemzett. De ahogy a Matt Gaetz-jelölés kudarca is mutatta, a szenátusi jóváhagyás intézménye fékezheti Trump kinevezéseit, még republikánus többség mellett is. Fontos látni, hogy a republikánus szenátorok a választóiktól függenek, nem az elnöktől, és Trumpnak könnyen lehet, hogy harcolnia kell velük, hogy egyes programpontjait – például komplett állami programok finanszírozásának megszüntetését – keresztülvigye a kongresszuson. Trump még azt sem tudta garantálni, hogy a helyi és állami szintű republikánus előválasztásokon a saját jelöltjei nyerjenek, sőt néha a favoritjai kínos vereséget szenvedtek.
Másodszor, Trump számára jóval keményebb korlátot jelentenek a végrehajtó hatalom fékezésére szolgáló intézmények, mint Orbánnak. Amerikai mércével mérve persze sokkoló lehet Trump ámokfutása a szövetségi bürokráciában, ahogy a közigazgatásban megkezdett tisztogatásai és a saját alkotmányos korlátait demonstratívan megkérdőjelező végrehajtási rendeletei is. De e tervek egyike sem került még a Kongresszus elé, és sokuk jogi és jogalkotási akadályokba fog ütközni, mielőtt teljes mértékben megvalósulhatna. Ezzel szemben Orbán a maga katonás fegyelmezettséggel működő kétharmados többsége révén napok alatt fogadtat el a parlamenttel új törvényeket, legyenek azok adójogszabályok, reformok vagy a választási törvény módosításai. Az Alaptörvény 14 módosítása nyilvános vita nélkül szintén olyan, ami elképzelhetetlen lenne az Egyesült Államokban, ahol az Alkotmány – viszonylag ritka – módosításai is széles körű kongresszusi jóváhagyást, valamint az állami ratifikáció fáradságos folyamatát igénylik.
Harmadszor, az amerikai demokrácia szövetségi alapjai jelentős mozgásteret biztosítanak az egyes államoknak saját politikájuk meghatározására, többek között az oktatás és a környezetvédelmi normák terén. Emellett saját jogi felhatalmazásukkal élve meg is támadhatják a szövetségi (központi) kormány intézkedéseit, ahogyan azt államok csoportjai már meg is tették Trump egyes végrehajtási rendeleteivel szemben. Magyarországon nem létezik a központi hatalomnak ilyesfajta ellensúlya, hiszen Orbán lényegében megfosztotta az önkormányzatokat az autonómiájuktól, elvéve jogosítványaik és független bevételeik nagy részét.
Végül az amerikai médiapiac is sokkal decentralizáltabb annál, mint hogy Trump olyan befolyást tudjon gyakorolni, mint Orbán Magyarországon, ahol a reklámköltések jelentős része állami, és a független szereplők csupán 21 százalékát adják a hírmédiapiacnak (nettó bevétel szerint). Ezen a ponton érdemes megemlíteni az amerikai vitakultúrát is, amely jelentősen megkülönböztet egy Trump felé hajló médiát egy Orbán által uralttól. A Fox News, amelyet sokan Trump szócsövének tartanak, és amely szoros kapcsolatot ápol a Trump-kormányzat számos tisztségviselőjével, a demokratákat is szerepelteti műsoraiban, és vitákat szervezett a két párt jelöltjei között. Ezzel szemben hazánkban a kormányzati propaganda egyik fő platformjának számító közmédia a 2022-es választások során Márki-Zay Péternek, az ellenzék közös jelöltjének összesen öt perc műsoridőt biztosított a teljes kampány során.
A különbség Orbán és Trump hatalomra törekvése között nem az autokratikus szándékokban, hanem az autokratikus lehetőségekben rejlik. Trump populizmusa, a közösségi érdekbeszámítás intézményeivel szembeni bizalmatlansága és a személyes lojalitás iránti igénye párhuzamba állítja az orbáni modellel. Azonban míg ezek a tendenciák hazánkban az intézményi függetlenség fokozatos felszámolását eredményezték, az Egyesült Államok szövetségi demokráciájának mélyebb, strukturális fundamentumai afelé mutatnak, hogy csupán autokratikus kísérlet történik, de nem lesz autokratikus áttörés. A demokrácia hajója meginoghat, de nem süllyed el.
Ebből a szempontból Trump hatalomkoncentrációs törekvései csak mennyiségileg különböznek attól, amit az első ciklusában megkísérelt. A minőségi különbséget a gazdasági szereplőkkel, különösen Elon Muskkal kötött szövetsége jelenti.
Musk, az autonóm oligarcha
Sokat tanulhatunk Musk szerepéről, ha a posztszovjet régió oligarcháival hasonlítjuk össze. Vegyük például Ukrajnát, ahol Zelenszkij elnök 2021-ben elfogadott egy olyan, ún. deoligarchizációs törvényt, amely négy kritériummal határozta meg, hogy ki számít a gazdasági életben oligarchának: (1) kiterjedt médiabefolyás; (2) politikai életben való részvétel; (3) gazdasági monopólium haszonélvezeti joga; (4) a létminimum egymilliószorosát meghaladó magánvagyon. A posztkommunista országokban, köztük hazánkban is vannak ilyen figurák, akik nem egyszerűen lobbiznak a kormánynál különböző szívességekért, hanem a formális gazdasági hatalmukat kiterjesztve informális politikai hatalomra tesznek szert, állami döntéseket hoznak és az államhatalom eszköztárát a saját gazdagodásuk szolgálatába állítják. Vajon egy ilyen berendezkedés érvényesülhet-e Trump Amerikájában?
Az ukrán oligarchaellenes törvény alapján Musk egyértelműen oligarchának számít. Az X tulajdonosaként jelentős befolyása van a közösségi médiára és általában a politikai diskurzusra, beleértve a vele egyet nem értő fiókok önkényes cenzúrázását. A politikai életben való részvétele egyértelmű, nemcsak a Trump megválasztásához nyújtott 260 millió dolláros támogatásából, hanem még inkább abból, hogy ő vezeti az újonnan felállított, hivatalos mandátum nélküli, de széles körű nem hivatalos jogosítványokkal felruházott Kormányzati Hatékonysági Minisztériumot (DOGE). Musk több, domináns piaci pozícióval rendelkező vállalat haszonélvezeti jogaival rendelkezik: idetartozik a Tesla, amelynek piaci kapitalizációja megközelíti a teljes globális autóipar felét, valamint a SpaceX is, amelynek – űripari elemzők szerint – „de facto monopóliuma” van az amerikai rakétakilövések terén. Végül Musk 436 milliárd dollárra becsült nettó vagyona 359 milliószorosa egy amerikai munkavállaló létminimumának, a jelenlegi szövetségi szegénységi küszöb szerint.
Másfelől Musk jelentősen különbözik is a kelet-európai társaitól, mindenekelőtt abban, hogy a vagyonát a politikában és a médiában való részvétele előtt szerezte. Érdemes összevetni Mészáros Lőrinccel, akinek a vagyona immár hazánk GDP-jének 1,65 százalékára rúg: Musk egy globális piaci innovátor, míg Mészáros egy helyi piaci gázszerelő volt 2010 előtt, aki Orbán gyerekkori barátjaként állami támogatások, kölcsönök és közbeszerzések révén halmozott fel hatalmas vagyont. „Abban, hogy eljutottam idáig, bizonyára szerepet játszik a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye”, mondta egy ízben Mészáros, utalva saját korrupt kapcsolataira. A Corruption Research Center Budapest kutatásaiból tudjuk, hogy 2011 és 2020 között Mészáros azokból az EU-s közbeszerzésekből, amiken elindult, 9-ből 8-at megnyert, míg az ágazati átlag 3-ból 1 volt; a szerződéseinél pedig jelentős túlárazás figyelhető meg, melynek révén a magyar adófizetők kárára profitál.
Musk vállalkozásainak kapcsolata az állammal egészen más természetű. Jóllehet, a SpaceX összesen 20 milliárd dollárnyi szerződést kötött az amerikai kormánnyal, ezek 2008 óta futnak, és függetlenek Trump hatalomra kerülésétől. Nem központilag leosztott jutalmakról, hanem versenyben elnyert előnyökről van szó: Musk olyan technológiát tud biztosítani, amelyet az USA kormánya máshol nem tud beszerezni. Túlárazás helyett pedig gyakran épphogy jelentős költségmegtakarítást jelentenek az olyan innovatív megoldásai, mint például a NASA-nak eladott újrafelhasználható rakéták.
Ebben az értelemben Musk inkább autonóm, mint függő oligarcha. A Medián közvélemény-kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarok széles körben úgy tekintenek Mészárosra, mint aki Orbán kinyújtott zsebe: nem valódi tulajdonos, hanem egy stróman, aki a főnöke illegitim vagyonát tartja a saját nevén. Ez egy patrónus-kliens kapcsolat, szemben azzal a kliens-kliens kapcsolattal, amely Musk és Trump között van. Persze mindketten profitálnak a szövetségükből, de nincs közöttük függő viszony. Ha Trump össze is veszik Muskkal, nem lenne képes úgy elbánni vele, ahogy Orbán tette Simicskával a tíz évvel ezelőtti G-nap után. Bár Trump igyekszik kooptálni az amerikai üzleti és technológiai elitet – köztük Jeff Bezost, Sam Altmant és Mark Zuckerberget, valamint Muskot is –, az autonómiájukat nem tudja megtörni.
Azonban paradox módon éppen Musk autonómiája az, amely – Trump autokratikus szándékain felül – veszélyt jelent az amerikai demokráciára. Gazdasági hatalmát politikai hatalommal bővítve Musk gyakorlatilag a szövetségi állam nevében jár el egy önálló politikai agenda mentén, anélkül, hogy megválasztották volna, vagy a Kongresszus kinevezési eljárás útján hivatalos hatáskörrel ruházta volna fel. Ennek már Trump hivatalba lépése előtt látszottak a jelei: tavaly decemberben Musknak sikerült elsüllyeszteni egy kétpárti kiadási törvényjavaslatot a Kongresszusban, a külpolitikában pedig olyan befolyást gyakorol, hogy Benjamin Netanjahu 2023-ban „nem hivatalos elnöknek” nevezte őt. Trump megválasztása óta Musk az európai politikába is beavatkozott: Németországban a szélsőjobboldali AfD-t, az Egyesült Királyságban pedig a Reform UK pártot támogatta, amelyben egy vezetőcserét is megpróbált elindítani. Musk többször is beszélt telefonon Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, a Starlink műholdas hálózatán keresztül pedig még a katonai műveletek, köztük Ukrajna védelmi törekvései felett is de facto vétójoggal rendelkezik.
Mindez egy új dimenzióval bővíti az amerikai demokrácia előtt álló populista legitimációs kihívást. Míg Trump Orbánhoz hasonlóan a közösségi érdekbeszámítás intézményeinek gyengítésére törekszik, addig Musk a népfelség elvét ássa alá azzal, hogy olyan hatásköröket sajátít ki magának, amelyek az állam számára vannak fenntartva. Itt nem szabályozott privatizációról vagy átlátható kiszervezésről van szó, se nem egy üzletember legitim részvételéről a politikai közbeszédben. A „big business” helyett a „big oligarchy” veszélye fenyeget: azzal, hogy Musk hatalmas gazdasági hatalmát arra használja fel, hogy integrálja magát a politikába, s lényegében államszerű hatalmat vásárol magának, szétfeszíti a liberális demokrácia kereteit. Ez egy Amerikában újfajta oligarchikus fenyegetés, amely különös figyelmet érdemel a szokásos, alkotmányos intézményekre fókuszáló félelmeken felül.
Az amerikai demokrácia esélyei
Bár Magyarország különbözik az Egyesült Államoktól, Orbán története két okból is tanulságos Trump megértéséhez. Egyrészt rávilágít arra, hogyan használják ki a populisták a szélsőséges progresszivizmus keltette ellenérzéseket; másrészt megmutatja, hogy az inga visszalengésével a populizmus mint legitimációs kihívás hová vezethet egy szélsőséges esetben. Orbán az elmúlt 15 évben egy olyan rendszert alakított ki Magyarországot, amelyet patronális autokráciának nevezünk: a hatalomkoncentráció és személyes vagyonosodás kettősét egy egyközpontú, hierarchikus hatalmi rendszer kiépítése révén valósítja meg, amely a magyar társadalom valamennyi rétegét behálózza. Az autonóm pozíciókat az Orbántól való patrónus-kliens függések váltják fel: Orbán mint csúcspatrónus nem kormányoz, hanem rendelkezik státusok és vagyonok fölött, és az általa felnevelt oligarchák és strómanok épp annyira ki vannak téve a személyre szabott jutalmaknak és büntetéseknek, mint hálójának alacsonyabb szintű tagjai. A privilégiumok elvesztése egy szférában – legyen az a politika, a gazdaság vagy a társadalom – könnyen az összes szférából való kizárást eredményezheti.
A függőségek általános rendszerével szemben Trump hatalmi hálója jóval heterogénebb és töredezettebb. Bár megköveteli a feltétel nélküli személyi lojalitást a politikai szövetségeseitől, nem képes az egzisztenciális kiszolgáltatottságok olyan tömegét kialakítani, mint amilyet az orbáni Magyarországon látunk. Számtalan autonóm szereplő és független alternatíva van az amerikai gazdaságban és a társadalomban, amelyek Trump számára – a hatalmi ágak és a közszféra feletti erősödő szorítása ellenére – továbbra is érinthetetlenek. Az amerikai demokrácia megmarad „sokszereplős játéknak”: a demokraták újjászervezhetik magukat a félidős választásokra, a Musk-típusú oligarchák ambíciói összeütközésbe kerülhetnek – és nagy valószínűséggel össze is fognak ütközni – Trump egójával, és a Trump táborába tartozó magszavazók is elveszíthetik a lelkesedésüket, amikor szembesülnek például a tervezett vámok vagy az állami szolgáltatások lefaragásának negatív gazdasági hatásaival.
A magyar demokráciát lépésről lépésre ásta alá egy kontrollálatlan, alkotmányozó többséggel megtámogatott végrehajtó hatalom. Az Egyesült Államokban a demokrácia egy gyengébb, de kettős nyomással néz szembe: Trump populizmusa, illetve Musk oligarchikus befolyása felől. Ezek az erők máris nyugtalanító irányba változtatták az amerikai politika dinamikáját. A jövő nemcsak a nemzetközi tényezők miatt bizonytalan, hanem egy olyan amerikai rendszer miatt is, amely minden eddiginél jobban ki van szolgáltatva a vezetői személyiségjegyeinek. Az amerikai demokráciát azonban valószínűleg nem fogja egyhamar felváltani egy berendezkedett, magyar mintájú autokrácia. Egy másik kihívással kell szembenéznie: egy oligarcha, egy elszabadult „high-tech hajóágyú” felemelkedésével, akit sem az elnök, sem az állam nem tud teljes mértékben kontrollálni.
Magyar Bálint szociológus, volt politikus, az SZDSZ alapító tagja, egykori oktatási miniszter. Madlovics Bálint szociológus, közgazdász a CEU Democracy Institute kutatója, közös kötetük, A posztkommunista rendszerek anatómiája 2020-ban jelent meg angolul, azóta pedig magyar, orosz, spanyol és román nyelven.