Miért pont most jött elő a vitairattal?
Érett már jó ideje, de egységes, finanszírozási oldalról is megalapozott programmá csak most állt össze bennem.
A részeit korábban sokszor, sokféle formában közölte.
Most tudtam magamban összegezni a magánpiacon tapasztaltakat, az állami finanszírozás részleteit, a prevenciós ügyeket és társadalompolitikai összefüggéseket. Közben sok szakemberrel intenzíven egyeztettem, rengeteg véleményt meghallgattam. Egészségügyi vállalkozóként nagy programalkotó szándék nem volt bennem, de egyre inkább hiányoltam a minőségi szakmapolitikai diskurzust. Ezért lett vitairat a programcsomag műfaja.
Olyan, mint egy komplex kormányzati program. Bejelentkezett miniszternek?
Szeretném nagyon világosan elmondani: semmilyen politikai ambícióm nincs. Se miniszteri, se egyéb pozícióba nem kívánok kerülni.
Pedig épp a minap a Tisza Párt 500 milliárdos egészségügyi programot hirdetett, a 2022-es ellenzéknek is volt hasonló, és van ezekben átfedés az önével is bőven.
Nem nagyon olvasom politikai pártok programjait, legfeljebb, ha törvényjavaslat formájában elkészülnek, különben csak kívánságlista az egész. Egy hatalomban lévő vagy oda készülő párt könnyedén mondhat jól hangzó, szimpatikus kijelentéseket. Ennél sajnos egyik sem több.
Szakmai szemüvegen keresztül nézve sem?
Amikor egy politikai párt szavazatvadászati céllal jelenít meg hiányosságokat vagy konfliktusokat, amelyek megoldására nem is akar érdemi javaslatot tenni, azt politikai haszonlesésnek tartom. Nekem viszont semmilyen politikai célom nincs.
Adrián Zoltán / 24.hu
Ennyire elege lett a politikából?
Nem erről van szó. Annak idején politikusként csak azzal foglalkoztam, most viszont üzletember, befektető, közgondolkozó vagyok, amibe a pártpolitika nem fér bele.
Pedig a vitairatában azt vetette fel, hogy „az elmúlt 30 évben soha nem volt politikai bátorság és erő a valódi reformokhoz, ám most a rendszer fenyegető összeomlása kikényszerítheti változtatást, amihez a politikai reform lenne az első lépés.” Az elmúlt 30 évben az ön minisztersége is benne van. Ezek szerint akkor sem volt politikai bátorság a változtatáshoz?
Politikai bátorság volt, csak épp politikai erő nem. Az öt százalék körüli SZDSZ-szel próbáltuk meg az akkor ellenzékben lévő Fidesz és a kormány nagy többségét adó szocialisták ellenében bevezetni az egészségügyi reformot, amit valójában egyik nagy párt sem akart. A holland modellt szerettük volna bevezetni, amit ma a világ öt legjobbja közt tartanak számon.
Miért nem akarta ezt a Fidesz és az MSZP?
A Fidesz politikai okokból támadta, az MSZP pedig politikai okokból kihátrált mögüle.
Mit takar az, hogy politikai okokból?
Mesélek erről egy történetet. 2009-ben Hans-Dietrich Genscher, a Német Szabad Demokrata Párt politikusa, korábbi német külügyminiszter és az én akkori mentorom meghívott a német szövetségi választások eredményváró estéjére. A választást Merkel kancellár nyerte és koalíciós partnerként bejött mellé a 15 százalékos eredményt elérő liberális FDP, amelynek akkori elnöke, Giudo Westerwelle volt az est igazi sztárja. Volt alkalmunk pár percet beszélgetni, azt mondtam neki: elnök úr, ha egy javaslatom lehet, az egészségügyet ne vállaljátok be, mert bele fogtok bukni. Bevállalták, belebuktak. Ha ugyanis nincs széles támogatottság mögötte, nagy társadalmi területeket érintő átalakításba nem szabad belefogni. Mi is ugyanígy belebuktunk. 2007-ben egy népszavazással tartósan elvette a legészszerűbb egészségügyi finanszírozási rendszer bevezetésének esélyeit Magyarországon. Molnár Lajos lemondása után Horváth Ágnes lett a miniszter, akit Gyurcsány a televízióban nyilvánosan rúgott ki. Nekem pedig akkori SZDSZ-elnökként nem hagyott mást választást, minthogy kilépjek a koalícióból.
Az egészségügyi reformból való kifarolás volt az egyik utolsó, végzetes szög a szocialista-liberális koalíció koporsóján.
A Fidesznek 2010 óta viszont nagyon széles társadalmi támogatottsága van, mégsem változtat.
A kormány a szükséges reformok nélkül igyekszik fenntartani az egészségügy működőképességét. Történt sok fontos fejlesztés is, mint például a digitális receptfelírás vagy adatnyilvántartás, de a rendszer egészét érintő változtatásba nem mentek bele. Toldozgatás-foldozgatás volt csak. A rendszer elérte a fenntarthatóságának legvégét, ha nincs érdemi változás, össze fog omlani. Már most is mesterséges eszközökkel tartják fent, mint mondjuk az évenkénti kórházkonszolidáció.
Azt is írja: „Az egészségügyet ki kell szabadítani a politika fogságából. Annak csapdájában ugyanis működő kórháznak hazudjuk az orvosok és ápolók hiányában »átmenetileg« bezárt osztályokkal haldokló, lepusztult épületeinket. Finanszírozásnak maszkírozzuk a hiánygazdálkodást, szolgáltatásnak a kiszolgáltatottságot. Pénzhiány és pazarlás, tekintélyelv és megaláztatás él ebben a torz rendszerben egy fedél alatt, a politika pedig úgy vigyáz ennek a korhadt rendszernek az érinthetetlenségére, mintha valamiféle kincs lenne.” Hogy lesz ebből politikai konszenzus?
Első körben szakmapolitikai konszenzusról beszéltem. Sok felelősen gondolkodó orvost, közgazdászt, kamarai vezetőt, tudományos szakembert ültetnék egy asztalhoz.
Adrián Zoltán / 24.hu
Ha az elmúlt harminc évben nem jött létre konszenzus, most mitől lenne más a helyzet?
Azért, mert abban egyetértés van, hogy beavatkozás nélkül egyszerűen nem tud tovább működni a rendszer. Lesz egy olyan pont, ahol a költségvetés már nem képes kipótolni ezeket a pénzeket, ahol orvosok, szakdolgozók nem csinálják tovább, ahol a társadalom megelégeli a körülményeket, és nem tolerálja tovább a hároméves váróslistákat. És akkor túlcsordul az egész.
Mennyire vagyunk ettől a túlcsordulós ponttól?
The post Kóka János az állami egészségügy állapotáról: Nem feltételezek politikai gonoszságot first appeared on 24.hu.