Alacsonyan jár már a nap, amikor kikecmergek az erdőből. Lassan ereszkedem lefelé a katlanban húzódó mocsárhoz, pára száll fel, körben az erodált homokkőtornyok némán meredeznek. Szinte biztos vagyok benne, hogy jól értelmezem a térképet: márpedig a kincsnek valahol ott kell rejtőznie a túlsó parton, talán épp fent, a sziklák között. Ha szerencsém van, a hegy lábánál még táborhelyet, esetleg fogadót vagy falut is találok. Van nálam elég groschen, megengedhetem magamnak az ágy, a friss étel, a négy fal nyújtotta kényelmet és biztonságot.
Ahogy a lápban cuppogok, a békakuruttyolás között mintha segélykiáltás ütné meg a fülem. Körbenézek, ám semmi, csak egy-egy vaddisznó turkál a távolban. Ahogy aztán közeledek a hídhoz, a hang egyre erősödik, és mintha ugatást is hallanék. Valami nincs rendben, próbálom elterelni a gondolataimat, közben kiélesednek az érzékszerveim.
Fent, az erdei úton éppen csak elkerültem egy csapat banditát, semmi kedvem ahhoz, hogy megint bajba keveredjek, főleg ne egy ismeretlen parasztért vigyem vásárra a bőröm. Meg aztán ott a kincs, ha pedig a mocsárban egyszer besötétedik, fáklya nélkül talán ki sem keveredek innen hajnalig. Minden amellett szól, hogy elkerüljem a segélykiáltások forrását, a hang viszont össze-vissza verődik, nem lehetek biztos benne, merről érkezik.
Szemben, talán 30 méterre három őrjöngő farkas vesz körbe egy fát, azon egy szerencsétlen férfi óbégat. Gondolkodás nélkül kardot, pajzsot rántok, megindulok a vadállatok felé. Elvesztem az időérzékemet, a szívem a torkomban dobog, harapás, védekezés, kardcsapás, és mire az utolsó ragadozót is levágom, teljesen besötétedik, a vér pedig elönti a szemem. Szinte semmit sem látok, alig állok a lábamon.
Miután megbizonyosodik róla, hogy tiszta a levegő, a fán kuksoló férfi leugrik, kis híján kitöri a lábát. Járni nem tud, már csak azért sem, mert be van állva, mint a gerely. Azt mondja, cipeljem a hátamon, én meg arra gondolok, ha elviszem egy darabon, talán meghálálja a segítségem, legalább koszttal és kvártéllyal. Én hülye.
Ide-oda mászkálok vele, összefüggéstelenül beszél, lehányja a hátamat, hol egy kidőlt fáig, hol egy hangyabolyig hurcoltatja magát. Amúgy egész szellemes arc, és mint kiderül, vadőr. Egy ponton kitalálja, hogy menjünk a sörfőzdébe, ám szerencsére hamar meggondolja magát: minek tovább italozni, ha nincs vele az ő drága Pepikje. Végül elérünk a táborához, egy pohár vizet kér, majd közli velem: Pepiknek nyoma veszett, meg kell keresnem.
Pepik nem a fia, nem a társa, sőt még csak nem is az ivócimborája, hanem egy ló, egy átkozott ló. Útonállók rabolták el, hát persze. Ilyen a szerencsém, de ha már eddig szenvedtem ezzel az agyalágyulttal, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Csak azért sem. Alszom egyet, összeszedem magam, a kincs meg megvár.
Más bőrébe bújva
A fenti kis epizód a Kingdom Come: Deliverance 2 (KCD 2) története szempontjából lényegtelen, apró kis fejezet, számomra mégis meghatározó élmény volt. Megtapasztalása során döbbentem rá, miről szól igazából ez, a 2025. februári megjelenése után azonnal agyondicsért program. Arról,
hogy az ember a szinte érintetlen vadonban gyönyörködve hirtelen akaratán kívül keveredik bajba;
hogy folyamatosan mérlegel, oszt, szoroz, figyel a részletekre;
hogy ezerszer átgondolja, mikor érdemes hősködni;
hogy minden tudását és szerencséjét beveti a fennmaradásért;
hogy néha végül csak azért is alapon megy tovább;
hogy a döntései alapjaiban határozzák meg további sorsa alakulását;
hogy beszippantja a középkori miliő, miközben eggyé válik a karakterével.
A játék a lehető legközelebb áll ahhoz, amilyen egy középkori kalandor számára lehetett a létezés: izgalmakkal teli, könyörtelen, ugyanakkor bizsergető. Szerencsére mindezt a kanapé kényelméből, valódi életveszély nélkül tapasztalhatjuk meg, a körítésnek hála mégis egészen megdöbbentő módon azonosulhatunk a főhőssel, Skalitzi Henryvel – még intenzívebben, mint az előző részben.
Warhorse Studios Hiperrealizmus, megelevenedő középkor: ez a Kingdom Come: Deliverance alapkoncepciója.
2018-ban a videójátékipar egészen kivételes családtaggal bővült: a cseh Warhorse Studios által fejlesztett és a Deep Silver által publikált Kingdom Come: Deliverance tematikáját és kivitelezését tekintve egyaránt felmutatta a középső ujját a lassan unalomba fulladó akció-szerepjáték piacnak. Nem valamilyen fantasztikus világ szuperképességekkel megáldott hősének bőrébe bújtatta a felhasználót, ehelyett a történelmi, varázslattól totálisan mentes középkori Csehország teljesen átlagos lakosának, Skalitzi Henrynek a szerepét kellett magunkra öltenünk.
A koncepció az volt, hogy a játékos a lehető leginkább élethű módon tapasztalja meg a korabeli atmoszférát.
Én valamivel a Covid előtt kezdtem el játszani a KCD-vel, a fő küldetést végigvittem ugyan, a mellékszálakat azonban éppen csak érintettem. A világjárvány utóbb eltérített, az összbenyomásom pedig az lett, hogy a program ugyan egészen kivételes, újszerű, viszont nem győzött meg arról, hogy újból és újból visszatérjek hozzá. Nem éreztem azt, hogy szabadidőmben a könnyed kikapcsolódás helyett pepecselős kihívásra van szükségem – a videójátékokat elvégre arra találták ki, hogy elszakadjunk a valóságtól, nem arra, hogy újraéljük azt.
Ennek ellenére pozitív élményekkel gondoltam vissza rá, olyannyira, hogy amikor 2020-ban az egyik online játékkönyvtárban ingyen beszerezhető volt, azonnal írtam régi jó, nagy makettező – tehát a pepecselős kihívásoktól nem visszarettenő – barátomnak. „Nem utálom a korszakot, csak ha választhatok, hogy egy Panzerkampfwagen V-tel bújok ágyba vagy egy középkori csatával, akkor a párducra voksolok” – rázott le akkor.
Aztán mégis letöltötte, és immár öt éve élnek felhőtlen kapcsolatban a Kingdom Come: Deliverance-szel. Amikor kiderült, hogy jön az újabb rész, felvillanyozódott, és szinte az első adandó alkalomnál előrendelte. Számolta a napokat a megjelenésig, publikálás után azonnal belevetette magát, amikor pedig kiderült, hogy a 24.hu stábjából én tesztelem majd a játékot, még inkább izgalomba jött.
Rá kell érezni
„Az összes maradék hajam is kihullik ettől az irányítástól” – ennél csak cifrábbakat írtam neki az első néhány óra után. Ő akkor már napok óta nyűtte PC-n a programot, míg én PlayStation 5-ön próbáltam ki, és biztatott: rá kell érezni, de megéri a kezdeti szenvedést. Igaza volt.
The post Kingdom Come: Deliverance 2: ez nem játék, ez műalkotás first appeared on 24.hu.