„Élelmiszerszerző kutatásaim során a keresztmama konyhaszekrényében öt kis zacskó Oetker sütőport találtam az egyik fiókban. Magamon mulatva néztem, hogy melyiknek a szavatossága nem járt le. Mintha számított volna ez valamit is. Végül is a sütőporok lejárati dátumának sorrendjében, éhségemben megettem ezeket mind.”
Tolnai János Budán, a Kiss János altábornagy utca egyik légoltalmi pincéjében ülte meg a 15. születésnapját. Ostromnaplója szerint torta helyett csak sütőpor jutott neki, a vízhiány miatt olvasztott hólével főztek, a csemegét néha egy kis döghús jelentette elhullott lovakból kanyarítva. Ez egyébként is nagy kincs volt: a lesoványodott, éhségükben függönyt és bútort rágcsáló több tízezernyi hadiló az állatok pusztulása után nem egy embert mentett meg Pesten az éhhaláltól.
Fortepan A Horváth-kert 1945-ben, háttérben a Krisztina körút lerombolt épületei.
„A Tabán parkjában szerte még rengeteg temetetlen civil hulla, s a lótetemek tucatjai hevertek. Egy-egy lovat nyolc-tíz ember tépett, kaszabolt, hogy egy darabka húshoz jusson. E kép olyan filmjelenetre emlékeztetett, ahol keselyűk hada cibálja a zebratetemet.” – rögzítette benyomását természettudományosnak ható megfigyeléssel saját naplójába a szemészorvos Györffy István is, megemlékezve egyúttal a több fényképen megörökített vitorlázórepülőről is, ami sokáig állt ki farkával egy budai lakóházból. „Az Attila úton egy német repülőroncs lógott le a tetőről. Ahogy közeledtünk az Alagút felé, a roncshegy magassága mindinkább nőtt. A németek a végén ugyanis mind a Várhegyre vonultak vissza, s járműveiket lent hagyták a Várhegy körül.”
A bejegyzés azután született, hogy 1945. február 13-án, 102 nap után véget ért Budapest ostroma. Ennek több mint a felében a város teljesen körbe volt zárva, amikor élelmiszer és gyógyszer kívülről leginkább csak a város felett ledobott vörös ejtőernyőkkel érkezhetett, hiszen a repülőterek is kiestek. A német gépek egy ideig még a Margitszigeten szálltak le, de amikor január végén az oroszok súlyos harcok árán a szigetet is elfoglalták, a légihíd már csak a Vérmező felé működhetett.
Fortepan A romos Margaréta szálló a Margitszigeten 1945-ben.
Carl Lutz / Agnes Hirschi / Archiv für Zeitgeschichte ETH Züric / Fortepan Kilátás a Királyi Palotától a Krisztina körút házsora és a budai hegyek felé 1945-ben. Előtérben balra, az Attila út (Attila körút) és Váralja utca között, a Palota út kanyarjánál a Királyi Testőrség épületének romjai.
Rózsa László / Fortepan Az Attila út (Attila körút) az Alagút utca felé nézve 1945-ben. Jobbra fent az Attila út 35. (Attila körút 2.) számú épületbe csapódott vitorlázó repülőgép.
„A Vérmező elveszítése esetén, amely a teherszállító vitorlázók utolsó leszállási lehetőségét jelenti, az ellátási helyzet ijesztővé válik. A sebesültek sorsa megrendítő. A katlanban jelenleg a legszűkebb területre összezsúfolva, minden elégséges ellátás nélkül mintegy 34 000 német és magyar katona van, közöttük 10 000-nél több német sebesült, továbbá 300 000-nél több magyar állampolgár” – állt az 1945. január 27-én Berlinbe küldött német jelentésben.
Ungváry Krisztián / Fortepan A Fő utca a Halász utcától a Clark Ádám tér felé nézve 1945-ben.
Fortepan Német katonák a Szilágyi Erzsébet fasor 61. előtt 1944-ben.
Ekkor már csak a szűken vett Bel-Buda volt német kézen, az ostromállapotokért pedig a németek leginkább saját führerüket okolhatták. Hitler nem volt hajlandó Budapest nyílt várossá tenni, ehelyett saját tábornokaival is szembemenve a magyar fővárost november végén erőddé (Festung) nyilvánította, amit parancsa szerint az utolsó emberig kellett védeni.
Így lett 1944 végén német szempontból is az egész világháború egyik legfontosabb hadszínterévé Budapest. A civil lakosságot ezrével pusztító városi harcot nem tartották túl nagy árnak a szovjet előretörés megállításáért, amire pedig főleg a zalai olajmezők, valamint Bécs, illetve a Harmadik Birodalom határainak védelme miatt lett volna szükség a német elképzelések szerint – ehhez pedig a nyilasok is asszisztáltak, noha maga a Szálasi-kormány már decemberben odahagyta Budapestet, amikor a Dunántúlra helyezte át a székhelyét.
Fortepan A Türr István utcában 1945-ben, balra az Aranykéz utca torkolata.
Pest, de főleg Buda sorsa így a II. világháború egyik különösen pusztító, és a hossza miatt is óriási szenvedéseket okozó városostroma lett. A fővárosban az ostrom 38 ezer polgári áldozat szedett, a közel 40 ezer épületnek pedig csak a negyede maradt épen. A város sok helyen helyrehozhatatlan pusztítást szenvedett. A legnagyobbat a Várhegy és környéke: ott a 789 épületben mindösszesen négy lakás maradt február 13-ra sértetlen.
Vörös Hadsereg / Fortepan Előtérben az Alagút utca és a Krisztina körút kereszteződése, szemben a Krisztina tér és a Gellérthegy utca közötti romos épület 1945-ben.
Budapest szovjet körbezárásához egy német hadvezetési hiba is nagyban hozzájárult. Sztálin eredeti parancsa szerint a szovjet csapatoknak menetből kellett volna bevenniük, ebből azonban nem lett semmi: bár már november elején Pest határában voltak, a megerősített Attila-vonal komoly akadályt jelentett, és bő egy hónap alatt sem jutottak sokkal előrébb. Az addig forszírozott keleti offenzíva helyett azonban decemberben átcsoportosították erőik jelentős részét a Dunántúlra, oda, ahonnan korábban nem érte támadás a várost.
A páncélosokkal jól felszerelt, de súlyos gyalogsági hiányban lévő németek azonban alig tettek valamit ez ellen. Így történt, hogy a december 20-án a Velencei-tó térségéből indított szovjet bekerítő hadművelet négy nap alatt elérte célját, és karácsonyra bezárult az ostromgyűrű a város körül.
Lissák Tivadar / Fortepan Árokóvóhely a Városmajorban 1944-ben.
Mihályi Balázs / Fortepan Munkaszolgálatosok álcázáshoz kukoricaszárat rögzítenek dróthálóra a Várkert rakparton (Zita királyné út) 1944-ben.
Mihályi Balázs / Fortepan Légvédelmi ágyú az Alagút bejáratánál, a Clark Ádám téren 1944-ben.
Ez összességében teljesen váratlanul érte a lakosságot. „Budapest magyar marad és gyönyörű fővárosunknak nincs mitől félnie” – lelkesítette meg előző este is egy katonának öltözött színész az Operában az Aida szünetében a közönséget. Mint Gosztonyi Péter történész írta: „A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a háború elérte már a házuk küszöbét.”
Ehhez képest a karácsonyozásra készülő városban szentestére megjelentek a budai hegyek felől az első szovjet páncélosok, és az előörsöket gyorsan követték a további csapatok.
Nagy Ilona / Fortepan Az 1945. január 16-án bombatalálatot kapott Vígszínház.
„December 28. Van az óvóhelyen pár hónapos kisbaba, egy egészen öreg nagypapa, akit mindig kitaszigál a felesége a kapu alá, ha pipára akar gyújtani. Itt van a házmesterünk, rendőr, őt még nem vonultatták be. Van egy nemrég a félemeletre költözött nyilas őrmester, akitől félünk. Van egy Munkácsról menekült család. Orvosunk is van, egy idősebb szülészorvos. Az óvóhely- vagy légóparancsnok idősebb osztályvezető hivatalnok. A többi különböző korú asszony, és vagyunk mi tízen, gyerekek és fiatalok. Vagyunk vagy hatvanan. Hogy lehet ezt majd kibírni?” – kérdezte naplójától Fáy Hildegárd, egy fiatal lány, aki az Attila úton élte túl a következő heteket.
Fortepan A romos Déli pályaudvar az Alkotás utca felől nézve 1945-ben.
Vörös Hadsereg / Fortepan Megsemmisített vasúti szerelvény a Bem (Margit) rakpart Csalogány és Vitéz utca közötti szakaszán 1945-ben.
Az ostrom alatt a városban nem volt gáz és villany, víz hol csordogált valami, hol nem. Sokan éppen a hosszú sorban állásoknál lelték halálukat, amikor ivóvízért vagy élelmiszerért merészkedtek fel a légópincékből. Másokra épp az épület szakadt rá. Mint annál a Fő utca sarkán egykor állt ötemeletes háznál, amelyik akkor dőlt össze, amikor a budai rakparton találatot kaptak a lőszerszállító vasúti kocsik – csak ennél az egy esetnél több százan maradtak a romok alatt. Hasonlóképpen temette maga alá lakóit a Margit körúton, a Mechwart ligetnél lévő Regent-ház. A Kálvin téri nagy Pintér-bérháznak a Kecskeméti utca sarkán más sors jutott: a német védők lángszórókkal gyújtották fel szobáról-szobára a teljes épületet, mielőtt a szovjetek elfoglalták volna.
Fortepan A Keleti Károly utca és a Margit körút sarka 1945-ben, középen a felrobbant Regent-ház.
Fortepan A Pintér-ház a Kálvin téren 1945-ben.
Az ostrom amúgy is hevenyészett budapesti fotográfiai öröksége – a Fortepan és az Eidolon felhívására sem nagyon érkeztek képek 1944 végéről és 1945 elejéről, úgy tűnik, nem nagyon lapulnak már a fiókok mélyén privát felvételek ezekből a hetekből – különösen hiányos, ha a külvárosokról van szó. Néhány csepeli kép, külső Józsefvárosban a Teleki tér környéke – ennyi nagyjából jelenleg, amit ismerünk, a többi felvétel nagyrészt a város központi részeihez kötődik.
Fortepan Szovjet katonák a csepeli II. Rákóczi Ferenc úton 1945-ben.
Vörös Hadsereg / Fortepan A Józsefvárosi pályaudvar 1945-ben, a Kőbányai úton túl a Ganz gyár üzemcsarnoka.
Vörös Hadsereg / Fortepan Az Üllői út a Kinizsi utca felé nézve 1945-ben, balra az Iparművészeti Múzeum.
Igaz, miután a szovjet csapatok betörtek a városba, a német és magyar erők is viszonylag gyorsan visszavonultak a Nagykörút vonalára. Bár mindkét körutat igyekeztek előkészíteni a védelemre, a szovjetek ezeket is könnyen áttörték. A pesti oldal kiürítése január 18-án fejeződött be. Aznap reggel robbantották fel a németek az utolsó hidakat, a Lánchidat és az Erzsébet hidat is (korábban a szovjeteknek is volt ilyen szándékuk, de nem sikerült vízbe bombázniuk a budapesti hidakat).
Fortepan A lerombolt Széchenyi Lánchíd pesti hídfője 1945-ben, háttérben a budai Vár.
Fortepan A lerombolt Erzsébet híd a Gellérthegyről nézve 1945-ben.
Buda tovább és többet szenvedett a pesti oldalhoz képest. Itt januárban a német felmentési próbálkozások miatt nem indult még átfogóbb támadás, a németek ugyanis három felmentési kísérletet is indítottak Nyugat felől. Azonban sem a Konrad I., sem a Konrad II., sem a Konrad III. fedőnevű akció nem vezetett eredményre: a német csapatokat legfeljebb 25 kilométerre megállították a várostól.
Pedig addig a közvélemény bolsevik veszélytől tartó, vagy szimplán németbarát része is az ostromgyűrű áttörésében bízott leginkább. Ezek után azonban csak a csodavárás maradt számukra. „A sok propagandahír közül csak néhányat említek meg. A németeknek lesz nemsokára egy csodafegyverük, amely egy csapásra véget fog vetni a háborúnak. Olyan repülőgépek készülnek, amelyek a sztratoszférában repülnek, és egy óra alatt New Yorkban, két óra alatt Tokióban lesznek. Új, egyszemélyes tengeralattjárók lesznek, amelyek majd nagy pusztítást fognak végezni az ellenséges hajóhadban. Kitört az orosz ellenforradalom. Megakadt az oroszok utánpótlása” – sorolta az ostrom alatt terjedő városi legendákat naplójában a budai iskolaigazgató Lux Gyula. „Érthetetlen a németek magatartása. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezt a háborút már elvesztették. Mi értelme van tehát annak, hogy itt még mindig tartják a frontot, pusztulásba kergetve önmagukat és bennünket is” – tette hozzá.
Lissák Tivadar / Fortepan Propagandaplakátok 1944-ből.
Lissák Tivadar / Fortepan Propagandaplakát 1944-ből.
A 15 éves János a pincéből (amíg lehetett, felszökött időnként lepihenni a harmadikra, de egy idő után ez már túl veszélyes volt) tényszerűen jegyezte fel, hogy helyzetük napról-napra elviselhetetlenebb. „Az aknavetők mellett most már a katyusák, ismertebb nevükön sztálinorgonák is borzolják idegeinket. A németek egy löveget állítottak fel a ház padlására, növelve a veszélyt, mely minket fenyeget az orosz belövések, célzások nyomán” – írta, és a fegyvereken, éhségen, nyilasokon túl a tetveket és kórokozókat is a fő ellenségek közé sorolta.
Az ő beszámolója ez a XII. kerületi Ugocsa mozit elénk vetítő jelent is, az egyik a néma ostromképek közül, amik nem akarják elengedni az embert: „A kirakattal szemben, az Ugocsa utca felső végén lévő utcai kispadon egy fiatal fiú feküdt, hanyatt, kezei megmeredve az ég felé nyúltak. Szemei a semmibe néztek. Halott volt. Megborzongtam a látványtól. Gyorsan elsiettem a halál helyéről. Hazafelé menet benéztem az Ugocsa moziba. Ajtaja nyitva volt, csalogatón intve felém. A helyiségből mellettem egy sovány kiscsikó vánszorgott elő, földre szegezett fejjel, anyátlanul. A mozi szalmával hintett padozatán három csontvázszerű gebe állt hangtalanul, várva elpusztulásukat.”
Fortepan A lángoló Nyugati (Berlini) tér 4. a Váci út felé nézve 1945-ben.
Vörös Hadsereg / Fortepan A Petőfi Sándor utca a Haris köz és a Párizsi utca közötti szakaszon 1945-ben, távolabb a Bécsi utca sarkán álló ház látszik.
Február elejére már csak a Várhegy és a Naphegy maradt a védők kezén, karácsony óta azonban a Várba se be, se ki nem lehetett menni. A szovjet tüzérség ekkor már az egész katlant képes volt belőni, így a Várnegyed házait agyonbombázták.
Kunszt János / Dr. Kramer István / Fortepan A Déli pályaudvar külső vágányai 1945-ben, háttérben a Naphegy.
Kunszt János / Dr. Kramer István / Fortepan A romos Tigris utca 19. alatti épület a Naphegyen 1945-ben, előtte egy Beobachtungspanzer III tüzérségi megfigyelő páncélos roncsa.
„Egyszerre őrült dörrenés rázza meg a pince falait is. Utána tompa zuhogás, cserepek csörömpölés. Áthatolhatatlan sűrű sárga ekrazit szagú por gomolyog az udvarban. (…) Lakásunk ajtaja kidőlt, az előszoba és apám szobája közti fal eltűnt, a plafonon hatalmas lyuk tátong. Törmelék, gerendák és töménytelen por mindenfelé. Mindnyájan sírunk” – írta naplójába az Úri utca 19-es számú házban élő Ney Klára.
Náluk a ház emeleti lakásait az evangélikus lelkész Sztehlo Gábor embermentő akciója vette birtokba, a Jó Pásztor Bizottság itt rendezte be az egyik gyermekotthont, ahol több tucat zsidó gyereket bújtattak hamis papírokkal. E ház udvaráról származik ennek az ideiglenes sírnak a fényképe is: az itt eltemetett idősebb asszony nem közvetlenül a harcokba halt bele, a szíve vitte el. Ha rájött a rosszullét, a pinceajtóhoz járt fel levegőzni – ott találták halva a székén.
A felvételt készítő családfő, Dr. Buzinkay György nem sokkal később már szintén halott volt: éppen a gyermekotthon számára ment vízért a Mátyás-templomnál lévő ciszternához, amikor eltalálták – kilenc nap múlva halt meg a szinte a házuk alatt lévő Sziklakórházban, pár nappal a budai háború vége előtt.
Fortepan Az Úri utca a Nőegylet utca felől a Szentháromság utca felé nézve 1945-ben.
Buzinkay Géza / Fortepan Sírhalom az Úri utca 19. udvarán, a budai várban 1945-ben.
Innen, a Várból kísérelte meg február 11-én az eleve reménytelen kitörést a 16 ezer német és jóval kevesebb magyar katona, miután már csak alig egy napnyi lőszerük maradt. A szovjet ostromgyűrűn alig 600-an jutottak át közülük. Két nap múlva véget értek a maradék harcok is a fővárosban, a legendás szovjet hadifotós, a fotóit előszeretettel manipuláló Jevgenyij Haldej pedig elkészíthette beállított győzelmi képeit: a New York Palota tetejére vörös sarló-kalapácsos zászlót kitűző szovjet katonák felvételét, mely a Reichstag nem egész három hónappal későbbi híres fotójának is az egyik előképe, és a többi ikonikus, bár történelmi hitelesség szempontjából nem éppen patyolattiszta felvételt.
Jevgenyij Haldej / Vörös Hadsereg / Fortepan Orosz katonák kitűzik a szovjet zászlót a New York palota tetejére 1945-ben. Háttérben az Erzsébet körút.
Ezzel a naplókban is új lapok kezdődnek: a tömeges szovjet erőszak bejegyzésekben is sokszor csak körülírt, a fotók közül pedig még az ostromnál is jobban hiányzó képei, együtt jelennek meg a romeltakarítás és a csak azért is újrakezdés mementóival. A már idézett Attila úti fiatal lány, Hildegárd így búcsúzott a háborútól: „Az Alagút utca és az Attila út sarkán a vendéglő nagyterméből hordanak ki hullákat. Még német teherautó hozta, temetni is kezdtek egy bombatölcsérbe, de hogy ezt közben újabb találat érte, abbahagyták. A földön hever egy nagyobb kormos tárgy, olyanféle, mint a varrónők próbababája. Ez ember volt… szól mellettem egy öregember, és megemeli a kalapját.”
Rózsa László / Fortepan Dunai átkelő csónakok a pesti alsó rakpart felől a Bem (Margit) rakpart felé nézve 1945-ben. A háttérben középen a Csalogány utca torkolata, tőle balra a Szent Ferenc sebei templom.
A cikkben szereplő naplóidézetek a Mihályi Balázs által szerkesztett Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel című könyvből származnak.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/budapest-ostroma-80
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a [email protected] e-mail címre!
The post Pillanatképek a 102 napig tartó pokolból first appeared on 24.hu.