Az újszülötteket szállító gólya figurájának gyökerei némely kutatók szerint egyenesen az ókori görög mítoszokig vezethetőek vissza: konkrétabban Gerana pigmeus királynő történetéig, aki magára vonta Héra, az istenek bosszúálló királynőjének haragját. Gerana ugyanis kérkedett a szépségével, a népe pedig istenítette, ezért Héra azzal büntette, hogy gólyává változtatta. Gerana, aki nem akarta hátrahagyni kisfiát, vagy körberepülte, hogy a közelében maradjon, vagy – a mítosz egyes későbbi változataiban – csőrével felkapta.
Ezzel az elmélettel csak az a probléma, hogy Gerana valójában daruvá alakult át, legalábbis az eredeti történet szerint, a félreértés pedig bizonyára abból fakadhatott, hogy a régi mesékben, mondákban, mítoszokban szereplő kócsagokat, darvakat és gólyákat a későbbi korokban – a külső hasonlóság miatt – gyakran összekeverték. Egy másik gyakran említett inspirációs forrás Bennu istenség – születés-allegóriaként is értelmezhető világteremtése az egyiptomi mitológiában; bár Bennut időnként egy gólya-szerű madárral azonosítják, alighanem egy másik szárnyas lehetett a modellje: jégmadár, nílusi lúd vagy – ami a legvalószínűbb – egy kócsag (és nem is akármilyen kócsag: hanem egy hatalmas, emberméretű gázlómadár, amely a Közel-Keleten élt, és valamikor Kr. e. 1500 körül kihalt).
Aztán ide vehetjük még a középkori katolicizmusban fontos szerepet játszó pelikánt is, amelyről azt tartották, hogy a saját vérével eteti a fiókáit, így a szülői önfeláldozás, illetve Krisztus szimbólumaként is funkcionált. Bár nem valószínű, hogy ezek a mítoszok közvetlen ősei a ma ismert, gólya hozza a babát-mesének, az könnyen elképzelhető, hogy ezek vetették el a madarak és a csecsemők kapcsolatának magvát.
Ugyanakkor a történészek szerint a történet gyökereit alapvetően nem a fenti madármítoszok környékén kell keresni, hanem a középkori népi hagyományban:
ugyanis a párok gyakran a nyári napforduló környékén házasodtak össze, mivel ezt az időszakot a termékenységgel kapcsolták össze. Kilenc hónappal később pedig, amikor feltűnően sok gyerek jött a világra, az Afrikában töltött tél után tavasszal Európába visszavándorló gólyák is kezdtek megjelenni a kontinensen. Szóval így lett a gólya az új élet hírnöke és – nagy eséllyel – ekkor kapcsolódott össze végérvényesen a madár alakja az újszülött csecsemőkkel.
Viktoriánus képeslap, csecsemőt szállító gólyával (forrás: uni.edu)
Na, de miért pont a gólya? Hisz nem ez az egyetlen madár, amelyik tömegesen tér vissza Európába az évnek ebben a szakaszában. A Live Science vonatkozó cikkében megszólaltatott szakértő szerint a gólyák több okból is kiemelkednek a többi közül: a madarak nagyok és fehérek – ami a tisztasághoz kötődik -, fészkeik pedig ugyancsak impozánsak és feltűnőek, és közel vannak az emberek életteréhez. Így bárki könnyedén megfigyelhette, hogy milyen jó és gondoskodó szülők (aminek az sem mond ellent, hogy a gólyák időnként időnként minden különösebb aggály nélkül kihajítják a fészekből a túlságosan gyengének ítélt fiókáikat).
A mítoszhoz idővel más, fantasztikus elemek is hozzáadódtak: Németországban például a gólyák állítólag barlangokból, mocsarakból és tavakból gyűjtötték a meg nem született babák lelkét, az új testvérre vágyó gyerekek pedig énekkel és édességgel próbálták a madarakat a házukba csábítani. Az északi mitológiában a gólyák a családi értékeket és a tisztaságot szimbolizálták (ami nagyrészt azon a téves hiedelmen alapult, hogy ezek a madarak monogámok). Hollandiában, Németországban és Kelet-Európában úgy hitték, hogy a háztartás tetején fészkelő gólyák szerencsét és termékenységet hoznak az ott élő családnak. Érdekes módon a babahozó gólyamítosz Amerikában is kialakult, teljesen függetlenül az európai változattól: a sziú változatban a fehér gólyák helyett erdei gólyák szerepelnek.
Gólyás falidísz egy babaszobában (fotó: Wikimedia Commons)
A történet népszerűségét Hans Christian Andersen 1839-ben megjelent A gólyák (eredeti dán nyelven Storkene) című meséje is jelentősen megdobta. Andersen változatában a madarak egy tóból szedik ki a meg nem született csecsemőket, és eljuttatják őket a szüleiknek: ám egy csintalan gyermek családjának, aki megfélemlített egy gólyát, bosszúból egy halott csecsemőt szállítanak le. A hagyományosan prűdnek, de legalábbis igen szemérmesnek tartott viktoriánus Angliában a gólyamese különösen fontos jelentőséggel bírt, mert rendkívül hatékonyan fedte el a szex és a szülés vulgáris és véres valóságát.
Bár manapság talán ritkábban fordul elő, hogy a szülők a gólyás mesével csillapítják gyerekük kíváncsiságát, azért kulturálisan még mindig meghatározónak számít a nyugati világban: hogy mást ne mondjuk, a bababoltok a mai napig tömve vannak különböző gólyás termékekkel az üdvözlőkártyától a takaróig – és ez alighanem még sokáig így is marad.
The post Miért a gólya hozza a kisbabákat, és miért nem mondjuk a pelikán? first appeared on nlc.