A Vörös Hadsereg 1944. augusztus 26-án lépte át az akkori Magyarország keleti határát a Csík megyei Úzvölgyénél. Innentől kezdve az ország területe majdnem 8 hónapra hadszíntérré vált. A szovjetek Észak-Erdély és Kárpátalja megszállását, majd a döntetlen kimenetelű alföldi páncéloscsatát követően Budapest elfoglalását tűzték ki célul, ehhez a már Magyarország területén harcoló csapatok mellé Belgrád térségéből is irányítottak át katonákat.
Sztálin kiadta a parancsot Malinovszkijnak, a 2. Ukrán Front parancsnokának: Budapestet menetből kell bevenni, november 7-ére, a bolsevik forradalom évfordulójára. Bár Malinovszkij óvatosan kifejezte kétségeit a tervvel kapcsolatban, Sztálin hajthatatlan volt.
Nyílt város helyett erőd
November elején a főváros lakói már hallották az egyre közeledő ágyúdörgést, ennek ellenére tovább élték mindennapi életüket. Működtek a színházak, kávézók, a még el nem menekült és zsidó származásuk miatt páriává nem tett színészek pedig a harc folytatására buzdítottak és lelkesítő verseket adtak elő. Az ostrom árnyékában azonban kezdetét vette a budapesti zsidóság terrorizálása és kivégzése is a felfegyverzett nyilas bandák által. A Vörös Hadsereg november első napjaiban elérte délről és keletről a város határát, ám a szívós magyar–német ellenállás miatt itt a front hosszabb időre megállt.
Budapest lakói a front közelsége ellenére a karácsonyra készültek. A város tarthatósága egyre kétségesebb volt, sokan bíztak benne, hogy – Róma és Athén mintájára – Budapestet is nyílt várossá nyilvánítják, és a németek harc nélkül kivonulnak. Hitler azonban erőddé nyilvánította a várost, és megparancsolta német katonai parancsnokának, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek, hogy a várost háztól házig kell védeni. A szovjetek fokozatosan bekerítették azt, majd december 24-én Budakeszi elfoglalásával teljes lett az ostromgyűrű a város körül. Kezdetét vette Budapest ostroma.
Ágyúszó és szirénabúgás
A budai lakosok egy csoportja rémülten vette tudomásul, hogy a fogaskerekű vasút egy szerelvényére felszállt néhány szovjet katona. A visszaemlékezések szerint a szovjetek – egy felderítő egység lehetett – nagyon illedelmesen és békésen viselkedtek. Néhány megálló után leszálltak, majd felszívódtak. Ugyanaznap délután a szovjet csapatok már Pasarét irányából nyomultak előre, az arcvonal hamarosan a Szent János Kórház vonalában húzódott. Egy helyi lakos a következőképpen emlékezett vissza a harcok kezdetére:
Derűs, száraz, nagyon hideg egész nap. Ébresztőül olyan ágyúdörgés, mint eddig még nem volt: karácsony tiszteletére. Mise – ágyúszótól és ismételt szirénabúgástól kísérve.
Mihályi Balázs / Fortepan Várkert rakpart (Zita királyné út). Munkaszolgálatosok álcázást szolgáló kukoricaszárat rögzítenek a dróthálóra a Duna-parton 1944-ben.
A várakozásokkal ellentétben a város ostroma nem ért néhány nap alatt véget. Bár a német parancsnokság már december 26-ára tervezett egy kitörést – ez vélhetően sikerrel is járt volna –, Hitler határozott parancsára ezt leállították. Ekkor még a német hadvezetés is egy ellentámadással és a város felszabadításával számolt, a három ún. „Konrad-hadművelet” azonban nem érte el a kitűzött célt. Bár a német csapatoknak sikerült visszafoglalniuk Székesfehérvárt, Budapestet lényegében meg sem közelítették.
Alig volt, aki túlélte
A városban harcoló német csapatok parancsnoka január folyamán még két időpontra készített tervet egy kitörésre, Hitler azonban makacsul elzárkózott az engedélyezéstől. 1945. január 17-ére Pest teljesen szovjet kézre került, január 30-ára a német és a még velük kitartó magyar csapatok – ez utóbbiak Hindy Iván parancsnoksága alatt – visszaszorultak a budai várba. Kezdetét vette a Várnegyed ostroma, mely az ott található épületek nagyarányú pusztulását eredményezte. Február elején Hitler előléptette Wildenbruchot és a várban állomásozó katonai parancsnokokat, ezzel lényegében felszólította őket a hősi halálra. Wildenbruch azonban rászánta magát a kitörés végrehajtására – Hitler parancsa ellenére is. Február 11-ét tűzték ki dátumként.
A kitörés két hullámban történt, az első gerincét a legjelentősebb német alakulatok, a 8. és 22. SS-lovashadosztályok, illetve a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály várban állomásozó elemei képezték. A kitörésben részt venni szándékozó magyar alakulatokat a második hullámba osztották be. Támogatásul két könnyű harckocsit vihettek magukkal (mindkettő még a harcok kezdetén megsemmisült). Wildenbruch, Hindy Iván és vezérkaruk az Ördög-árkon keresztül próbált meg kijutni a városból, de még a kitörés kezdetén fogságba estek. Wildenbruchot a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, míg Hindyt a háború után átadták a magyar hatóságoknak. A budapesti népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, majd kivégezték.
Kádár Anna / Fortepan Pesti alsó rakpart, dunai átkelésre váró budapestiek sora, háttérben a lerombolt Lánchíd 1945-ben.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az ekkor a várban harcoló magyar katonák létszáma lényegesen magasabb, 30 ezer fő körül volt, jó részük azonban hátramaradt vagy civil ruhába öltözve dezertált. A kitörés a kora esti órákban a Széll Kálmán tér – Széna tér irányában vette kezdetét, és már az első órákban súlyos veszteségekkel járt. Ennek ellenére több ezer fő érte el a Budai-hegységet, ahol a szovjet katonák folyamatosan vadásztak rájuk. A legtöbben Tinnye és Zsámbék között próbáltak meg áttörni, ám mindannyian életüket vesztették. A többiek Pilisszentkereszt és Kesztölc irányában törtek előre, de az első vonaltól mintegy 1 kilométerre ők is meghaltak. Mindössze 785 főnek sikerült egyetlen irányban, Szomor térségében eljutnia a német vonalakhoz február 12. és 14. között. Az átjutók között néhány magyar katona és csendőr, illetve nyilas pártszolgálatos is akadt.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
The post Hitler parancsa ellenére indult a budai kitörés first appeared on 24.hu.