Az első, 2008-as Alkonyat-filmben a félelmetes ragadozó, Edward Cullen egy erdőben, kigombolt ingben mutatja meg gimnáziumi szerelmének, Bella Swannak napfényben szikrázó bőrét. Bella köpni-nyelni nem tud a vámpír csillogását látva.
Több mint egy évtizeddel később, 2020-ban egy Twitteren posztolt kép robbantotta be a „this is the skin of a killer, Bella” („ez egy gyilkos bőre, Bella”) mémek gyártását, a jelenetben elhangzó mondat pedig szállóigévé vált. Rengeteg változat készült el, végtelen kreativitással, a leginkább időtállónak azonban a melegítős, Robert Pattinsonos verzió bizonyult. A képet látva kiakad a cringe-potméterünk, ami persze nem akkora újdonság, hiszen az Alkonyat-franchise olvasásakor (és nézésekor) is szinte elviselhetetlen a helyzetek, dialógok kínossága. Szinte. A könyvek írója, Stephenie Meyer szűk ösvényen vezet végig, amelyen járva képes elkerülni, hogy a cikiség, az esetlenség és a logikátlanság túltolása bosszantóvá váljon. Csak átmossa az agyunkat. Ez lehet az egyik oka a Alkonyat reneszánszának: a covid alatt, és tulajdonképpen azóta is általánosságban kiábrándult és feszült közhangulat magyarázhatja, hogy a valóságtól menekülve sokan szívesebben választják a szórakozás agyatlan, trash formáit.
2025-ben az Alkonyat-mémek továbbra is tartják magukat a TikTokon és az Instagramon. Ráadásul legutóbb Robert Eggers Nosferatu-újraértelmezése bizonyította, hogy a vámpírfilmek mindig képesek elrabolni a közönség képzeletét, akkor is – sőt, talán különösen akkor –, ha sokszor látott, ismerős vámpírfigurák támadnak újra. Innen nézve nem meglepő, hogy Meyer a kétezerhúszas évek elején jónak látta újramesélni az Alkonyatot, ezúttal Edward szemszögéből. Más kérdés, hogy a Midnight Sun című, megkésett folytatás közel sem lett olyan népszerű, mint előzménye. Megjelenése idején mi is elmentünk mellette, a nem lankadó Alkonyat-rajongást látva viszont jobbnak láttuk elolvasni, hogy lássuk, sikerült-e Meyernek beépítenie történetébe a metoo-korszak tanulságait.
Nos, nem egészen.
Miért nehéz ellenállni a Midnight Sunnak?
A divatciklusok felgyorsulása is felelős lehet Cullenék feléledő népszerűségéért. Míg korábban körülbelül húsz évente tűntek fel újra ugyanazok a trendek (például a nyolcvanas évek élénk színei, csillogása és maximalizmusa a kétezres években), az utóbbi időben nemcsak a csípőtetkót villantó farmerok, a Dr. Szöszi kaliberű vígjátékok és Britney Spears tértek vissza, de a 2010-es évek babacipői, kardigánjai, hajráfjai is hatalmas népszerűségnek örvendenek, a Tumblrrel, a heroin chickel, valamint a tiniknek gyártott, szoftpornót és lightos horrort összegyurmázó filmekkel/sorozatokkal (Teen Wolf – Farkasbőrben, Vámpírnaplók, Hazug csajok társasága) egyetemben. Utóbbiakat átitatja egyfajta búskomorság: mindig felhős az ég, sötét van, minden hideg, kékes árnyalatú.
Nem csoda, hogy ezt a hullámot meglovagolva Meyer visszatért az Alkonyat helyszínére, a folyton esős és csöndes kisvárosba, Forksba, hogy „a szörnyeteg” (Edward) szemszögéből is megismerhessük a vámpír és az emberlány szerelmi történetét. A perspektívaváltás természetesen azzal jár, hogy a dialógok és az események ismétlődnek, csak máshova kerülnek a fókuszpontok. Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a 2021-ben magyarul is megjelent Midnight Sun (Éjféli nap) csak egy újabb bőrlehúzás az Alkonyat-brandről a lehető legkisebb befektetett energiával. De ha beleolvasunk a könyvbe, könnyen támadhat az a gyanúnk, hogy Meyernek nem volt sok mondanivalója már erről a történetről.
Collection Cinema / Photo12 / AFP
A perspektívaváltás lehet rettenetesen izgalmas kísérlet, hiszen általa jobban megérthetjük a szereplők motivációit. Két különböző karakter egy adott helyzetet teljesen máshogy is megélhet, akár a mondatokra, reakciókra is máshogy emlékszik, az apró változtatások egyszerre játékosan és okosan fedik fel a szereplők félelmeit, vágyait, mozgatórugóit. Meyer könyvében inkább csak belső monológokkal érzékelteti, mi játszódik le Edwardban, milyen dilemmákkal kell megküzdenie és mi áll döntései, cselekedetei hátterében. Egészen pontosan, hogy miért látta a vámpírt folyamatosan dühösnek és depressziósnak Bella az Alkonyatban. Az írónő több mint nyolcszáz oldalon taglalja az első könyv (és egyben egy tanév) történéseit, pontosabban az ifjú Cullen szenvedéseit, aki beteg elméjének csapdájában ugyanazokat a szorongási köröket futja.
Az első könyv és a Midnight Sun megjelenése között tizenöt év telt el, ezalatt pedig sok minden történt. Erre még Meyer is utalt a könyv ajánlásában:
Amikor először találkoztunk, sokan még gyönyörű, csillogó szemű tinédzserek voltatok tele álmokkal
– írta a rajongóinak.
A tinik felnőttek, a #metoo kampányt követően pedig sokan kritikával illették az olyan érzelmi, verbális vagy fizikai bántalmazást idealizáló tartalmakat, mint amilyen az Alkonyat, vagy akár az Alkonyat fan fictionként indult bestseller, A szürke ötven árnyalata. A hazai YouTube akkori királya, Szirmai Gergő kislányoknak szóló tanácsokkal tarkította Alkonyat-elemzését, mókásan utalgatva a filmekben (és könyvekben) megjelenő mérgező mintákra, míg mások akár két-három órás videóban, esetleg több oldalas tanulmányban taglalták, miért problematikus Edward és Bella kapcsolati dinamikája, illetve a vámpír kontrollmániája, birtoklási vágya.
Cullen belső monológjaiban reflektál is erre a működésmódra, azonban nem változtat rajta. Csak rettenetesen szégyelli magát, frusztrációit és dühét Bellán vezeti le. Önismétlő módon elköveti, megbánja, egy romantikus gesztussal jóváteszi, majd újra elköveti ugyanazokat a hibákat. Ettől a vesszőfutástól az az érzésünk támadhat, mintha Meyernek annyi lenne a válasza az Alkonyat feminista kritikájára: „Edward nemcsak Bellát bántalmazta verbálisan, hanem saját magát is.”
A kiválasztottság túlzott hangsúlyozása nagyon fontos eleme a könyvnek, illetve általánosságban az olyan közönségbarát, tiniknek készült fantasy sztoriknak, mint az Alkonyat. Edwardnak, amíg nem találkozik a végzetével (azaz Bella Swannal), teljesen üres az élete, semmi nem érdekli. Bella lesz a kivétel. Vele kapcsolatban minden foglalkoztatja. Számára Bella „az egyetlen lány a világon”, márpedig legkésőbb Rihanna Only Girl (In the World) című slágere óta tudjuk, hogy minden lány erre az érzésre vágyik. (Legalábbis Rihanna és Bella Swan mindenképpen.) Éppen a kiválasztottság miatt nincsenek szabályok: ez a gimnáziumi szerelem annyira kivételes és végzetes, hogy minden bűn megbocsánatható.
Miért idegesítő valójában a Midnight Sun?
Edward vállalhatatlan dolgokat tesz a szerelem nevében. Folyamatosan promózza a saját udvariasságát és illedelmességét (sőt egyenesen úriemberként gondol magára), közben elképesztő pofátlanságokat csinál. Kezdve a leskelődéstől, a nyílt erőszakoskodáson át egészen az intim szféra határainak ignorálásáig.
Tudtam, hogy vissza fogok térni, miután nyugovóra tért, semmibe véve minden etikai és morális érvet, amit fel lehet hozni a viselkedésemmel szemben
– olvashatjuk Edward belső monológját, mielőtt (sokadszorra) felmegy Bella szobájába. Persze a leskelődést leönti azzal a mázzal, hogy ő Bella őrző-védője – nem ez az első alkalom, hogy akaratos, elfogadhatatlan és sok esetben perverz cselekedeteit legitimálja. Az indoklás azonban mindig hasonló: azért kell a lányt a furgonba tuszkolni, mert magától nem tudna hazavezetni, azért kell mindenkinek a gondolataiban utána kémkedni, követni, mert ha senki nem tartja szemmel, baja fog esni. Bella tökéletesen és minden kétséget kizárólag életképtelen, aminek az Alkonyatban bőven van komikum-faktora (Bella öniróniája helyenként egyenesen szellemessé teszi a könyvet), de a Midnight Sunban ez inkább csak irritáló vagy drámai (Edwardnak ugyanis nincs humorérzéke). A fiú akaratossága és önfejűsége, valamint a lány szerencsétlensége és passzivitása miatt Edward folyamatosan megmenti, vezetgeti Bellát. A dinamikájuk is determinált, nem lehet felülírni – legalábbis olyan, mintha az írónő ezt szeretné sugalmazni.
Ehhez a felálláshoz lehet úgy is közelíteni, hogy a hagyományos nemi szerepeknek egyfajta paródiáját kapjuk, hiszen Bella nem csupán gyöngébb és törékenyebb, mint Edward, a lány önállóan enni, inni, lélegezni se tud. „Nem igazán tudtam, mit kellene tennem ezekkel a gyakori légzéskimaradásokkal. Talán rendszeresen emlékeztetnem kéne rá, hogy vegyen levegőt?” – dilemmázik Edward azután, hogy Bella csókolózás közben elájul. Annyira elkápráztatja a fiú, hogy elfelejtkezik az egyik legfontosabb igényéről, az oxigénről. Ebben a jelenetben nemcsak Bella sutasága, életösztönének hiánya jelenik meg, hanem kiszolgáltatottsága is. Kiszolgáltatott Edward vonzerejének, annyira kívánja, hogy minden más szükséglete megszűnik. Ez nagy fokú sebezhetőséggel jár, amivel Edward vissza is él.
Amanda Edwards / WireImage Stephenie Meyer
Ezzel újabb megkérdőjelezhető üzenetet közvetít a könyv: a férfinak hatalma van a nő felett és hatalmat is kell gyakorolnia felette. Edward teljesen okénak tartja a manipulációt, sőt keresi a megfelelő eszközöket Bella manipulációjára.
Végiggondoltam a múltbeli összes interakciónkat. Tudtam, hogy ha bizonyos intenzitással nézek a szemébe, megfeledkezik az adott pillanat gondolatmenetéről. És amikor megcsókolom, minden másról is elfeledkezik, a józan észről, az önfenntartásról és az olyan létfontosságú tevékenységekről is, mint például a légzés.
Ha nem tudja ártatlan pettinggel rávenni az akaratára, marad a klasszikus ráncigálás és taszigálás módszere. Már az Alkonyat olvastán felszaladhatott a szemöldökünk, amikor Edward kérdés nélkül ide-oda hurcolja az emberlányt, vagy éppen a karjánál fogva húzza magával. Viszont Bella annyira odavan a fiúért, hogy az ő szemszögéből írt könyvben ez nem tűnik olyan hangsúlyosnak, sőt inkább mulatságosnak, esetenként hősiesnek hathat. A Midnight Sunban Edward észreveszi, amikor erőszakos, rágódik is rajta kicsit, aztán újra erőszakosan viselkedik. A vámpír önzőségét és akaratosságát tehát azzal akarja hatástalanítani a könyv, hogy végig kell olvasnunk a folyamatos vergődését, önostorozását, hátha megsajnáljuk. Edward a „Bella iránti vágy” és a „Bella jólléte iránti vágy” között őrlődik, de mindig az előbbi az erősebb.
Ez már az anti-metoo lesz
Szenvedéssel, önsajnálattal és romantikus gesztusokkal jobban csúszik a nárcizmus és az erőszakosság is. A Midnight Sun azért mérgezőbb, mint az Alkonyat, mert Edward túláradóan érzelmes gondolatvilágával, szánni való szorongásával és frusztrációjával nyomja le a torkunkon a vámpír vállalhatatlan cselekedeteinek sorozatát. „Szegény nem tehet róla, hogy ilyen. Meg tud javulni, csak meg kell menteni” – ülteti el kamaszlányok fejében a kártékony magot Meyer.
A Midnight Sun az Alkonyat-franchise egyik legveszélyesebb üzenetét sem írja át: Meyer újabb könyvében is összemossa a félelem érzését a szexuális izgalommal és vonzalommal. Bella pontosan tudja, hogy fél Edwardtól. Most a másik oldalt is megismerhetjük: bizony Edward is pontosan tudja, hogy Bella fél tőle. A lány folyamatosan izgul – azt nem szükséges kifejteni, hogy retteg vagy fel van tüzelve. (Az a leghatásosabb és legmérgezőbb, ha az olvasó mindkettőt egyszerre érzékeli.) Tehát a vámpír és az ember, azaz a ragadozó és prédája közötti dinamika behozza ugyan a szexet, de nem kell expliciten fogalmazni, Meyer egyszerre hangsúlyozza és tabusítja a témát. A szavak szintjén hiába megy az óvatoskodás: Edward folyton a „vérszomjára” gondol, mi pedig folyton a libidójára asszociálunk.
Bár a 2000-es évek végén, illetve a 2010-es évek elején a tévében és a moziban is rengeteg olyan produkciót láttunk, amely a szexet verbális vagy fizikai agresszióval helyettesítette, ez a tendencia már korábban is megjelent a filmkészítésben.
Annak érdekében, hogy gyerekek és kamaszok is nézhessék az adott tartalmat, sok esetben a szexualitás féktelensége helyett a veszekedés (egészségtelen) féktelenségét ábrázolták. A kontrollvesztés mint közös pont elegendőnek bizonyul az izgalom fenntartására: a veszélyes, bizonytalan, se veled, se nélküled kapcsolatok, az indulatkezelési problémákkal karöltve még mindig kedvelt (bár vitatott) elemei a tini drámáknak. Ez a megoldás azonban egyszerre romantizálja és démonizálja a megzabolázhatatlannak mutatott indulatokat és vágyakat. Nincs ez másképpen a Midnight Sun esetében sem.
Nem önmagában a hagyományos nemi szerepek hangsúlyozása és még csak nem is Bella alárendelt szerepe, illetve Edward megkérdőjelezhetetlen dominanciája jelenti a problémát. Inkább ugyanaz, mint A szürke ötven árnyalata esetében: a kapcsolat nem partnerségen, közös megegyezésen és egyértelmű kommunikáción alapul. A BDSM-közösség számtalan ponton bírálja Ana és Christian, A szürke ötven árnyalata hőseinek kalandjait, főként, mivel a női főszereplő a férfihoz alkalmazkodva megy bele olyan helyzetekbe, amik számára nem komfortosak. Ugyanez igaz Bellára is: védtelen és kiszolgáltatott, de ebből az állapotból több ponton is igyekszik kitörni, hogy a kezébe vegye az irányítást. Ezek a kísérletek azonban kudarcba fulladnak. Bella behódolása és alávetettsége nem egy játék része, hanem egy szerep, amibe belekényszerül.
Mintha összecsengene ez a cselekmény azzal, hogy napjainkban számtalan popkulturális trend helyezkedik szembe a #metooval, illetve az azt követő kulturális, társadalmi változásokkal. Ilyenek a TikTokról induló „my body, his choice” (az én testem, az ő döntése), valamint a szintén TikTok-os tradwife-trend (tradicionális feleség), aminek képviselői egyenesen az ötvenes évek Amerikájába repítenek vissza.
Az Alkonyat nem csak egyszerűen a kétezres, kétezertízes évek nosztalgiájával költözött be újra sokak szívébe. Éppen azért lehet vonzó, mert „nem öregedett jól”. A Midnight Sun pedig ellenáll a változó világ sodrásának – az Alkonyat hibáit ismétli meg, csak meg is magyarázza, legitimálja azokat. A toxikus Edward Cullen ennek ellenére (vagy talán inkább ezért) hatalmas népszerűségnek örvend.
„Minden korszak magáévá teszi azt a vámpírt, akire szüksége van” – fogalmaz Nina Auerbach Our Vampires, Ourselves című, vámpírokról szóló könyvében). Most már csak az a kérdés, hogy miért van szüksége még 2020-as években is a társadalmunknak egy elnyomó, erőszakos és rögeszmés vámpírra.
The post Az Alkonyat vámpírja még mindig velünk van, és a MeToo-t is visszaverte first appeared on 24.hu.