Gadó Gábor: Tüntessenek-e a bírák?
Az állam, tanú erre a hazai politikatörténet elmúlt négy évtizede is, ritkán felel meg a platóni elvárásoknak. Többnyire nélkülözi a négy erényt: nem bölcs és bátor, még kevésbé jellemzi józan önmérséklet, az igazságos uralom eszméjéről pedig jobb nem is beszélni. Ezzel szemben jellemzően olyan korrupt intézményrendszert finanszíroznak az alattvalók, amelynek működése az élősködők magánérdekét szolgálja, a „köz java” csupán a cégéren, a kétes hitelességű alkotmányok szövegében szerepel csalétekként az idealisták megnyugtatására. Közkeletű tapasztalat, hogy az állam már csak azért sem foglalkozhat a rászorultak védelmével, mivel arra gyakran épp az állami túlkapások, méltánytalanságok, jogsértések adnának okot. Az Orbán-korszak tizenötödik évébe lépve el kell gondolkoznunk ezért, hogy a polgárok és szervezeteik a bíróságok előtt mire hivatkozhatnak az állami károkozások sértettjeiként. Mit tehetnek a károsultak, ha alapvető jogaik semmibe vételére maguk a törvények hatalmazzák fel az államot?
Ádám Péter: Jeanne d’Arc Mátészalkán
Újsághír: „Mivel a KDNP támogatja a nyugati keresztény kultúra megóvását szolgáló törekvéseket, Hanusi Péter (FIDESZ-KDNP) mátészalkai polgármester levélben felajánlotta Christian Estrosi nizzai polgármesternek, hogy a közigazgatási bíróság ítélete alapján eltávolítandó szobrot örömmel elhelyeznék Mátészalka közterületén.”
Nem a mostani az első szobor-áldozata a FIDESZ-KDNP által vizionált francia keresztényüldözésnek: Kocsis Máté – akkor még VIII. kerületi polgármester – már 2017-ben is ajánlkozott annak a ploërmeli II. János Pál-emlékműnek a befogadására, amit, akárcsak a nizzai Jeanne d’Arc-szobrot, szintén bírósági ítélet alapján kellett eltávolítani egy breton kisközség közterületéről. 2017-ben a közigazgatási bíróság a francia laicizmus előírásainak akart érvényt szerezni, Nizzában viszont az a probléma, hogy a helyi polgármesteri hivatal a szobor megrendelésekor figyelmen kívül hagyta a közbeszerzési törvény előírásait…
Herman János: Kis elmélkedés a Nyugatról és a demokráciáról
Ólmos, csúf napok. Rosszkedvünk telén növekvő aggodalommal szemléljük, hogy hová jutott és merre tart valaha szilárdnak vélt igazodási pontunk, a Nyugat. Hetek óta fekszik előttem, a kedvetlen asztalon a kép, amit egy internetes mémről másoltam. A Szabadságszobor nemes, koronás nőalakja kezébe temeti az arcát. Mögötte sötétlik az elmosódott Amerika. A fej fájdalmas ívben hajlik lefelé. Arra, amerre a fáklya aláhanyatlott.
Vajon fel lehet-e még azt az egykor fénylő fáklyát onnan – vagy bárhonnan – emelni? Elsőként el kell gondolkodnunk azon, hogyan juthattunk a mai, nem kívánt korszakhatárra. Nemcsak az amerikai Demokrata Párt követőinek, hanem nekünk is itt, a Nyugat szaggatott peremén. A floridai fényességes jászolból eljött mindannyiunkhoz, így hozzánk, vonakodó méltatlanokhoz is a dörgedelmes hiper-messiás. Különös módon immár másodszor is. Szekunder eljövetelével beteljesedett az, aminek előjelei már jó ideje gyülekeztek a láthatáron: a Nyugat súlyos politikai válsága. A kérdés immár az, hogy a megindult pusztítás hoz-e végül megújulást is. Sikerül-e átmenteni mindkét túlsó partra a liberális demokráciát és a transzatlanti kapcsolatot?
Kontra Miklós: Az Értelmező Szótár kálváriája
Karsai László cikkében (A Sorsforduló kálváriája, ÉS 2025. január 31.) azt írja egyebek mellett, hogy „A Kádár-rendszerben […] kevés könyvet kellett betiltani, visszavonni a könyvárusi forgalomból, a könyvtárakban meg zárolt kiadvánnyá minősíteni. Erről gondoskodott a szerzők, szerkesztők öncenzúrája, a lektorok […] és végül a kiadói szerkesztők, vezetők ténykedése.” Fölsorol itt Karsai három betiltott könyvet, egy negyedik, az édesapja, Karsai Elek és Somlyai Magda által szerkesztett Sorsforduló című forráskiadvány (Budapest, 1970) társaságában.
Én itt egy hasonló történetet fogok elmesélni, de olyat, ami különbözik is. Nem betiltásról vagy zárolt kiadványról lesz szó, hanem olyan esetről, amikor ezek az erőszak-technikák alkalmazhatatlanok voltak. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára című hétkötetes műről lesz szó (Akadémiai Kiadó, 1959–1962), aminek első két kötetét kiherélték, majd újranyomták, azt a látszatot keltve, hogy változatlan utánnyomásról van szó. A harmadik kötettől kezdve azonban ilyesmire már nem volt szükség, mert onnantól az ideológiai lektorok a lexikográfusokkal azsúrban működtek.
Az Értelmező Szótár az MTA Nyelvtudományi Intézetében készült 1950-től 1962-ig, akkor jelent meg az utolsó, hetedik kötete. Akkoriban Magyarországnak, szinte egyedülállóan az európai nemzetek között, nem volt még kielégítő méretű értelmező szótára, amely nyelvünk egyes szavainak jelentéséről, használati köréről és lehetőségeiről, leggyakoribb kapcsolási formáiról hiteles és részletes tájékoztatást adott volna. A szótárszerkesztőséget Országh László szervezte meg, harmincnál több félretett, mellőzött értelmiségit gyűjtött össze az 50-es évek elején, megtanította őket a szótárírás csínjára-bínjára, kenyeret adott néhány tucat kenyértelennek, és szótárat minden magyarnak. Az Értelmező Szótár amikor megjelent, hatalmas űrt töltött be a magyar lexikográfiában, korszakalkotó mű, megjelenése óta nélkülözhetetlen forrása minden magyar egynyelvű és két- vagy többnyelvű szótárnak.
The post Jeanne d’Arc Mátészalkán first appeared on 24.hu.