1945. február 14-én 118 székesfehérvári és várpalotai cigányt végeztek ki a várpalotai Grábler-tónál a nyilasok. A tömeges kivégzést azzal indokolták, hogy Székesfehérvár szovjet megszállása alatt a cigányok a szovjet katonákkal együtt fosztogattak és raboltak a városban, illetve felderítőként segítették őket. A kivégzettek nagy része nő és gyerek volt. A tragédia 80. évfordulóján összegeztük a fellelhető adatokból a történéseket és azok utóéletét. De mi az a Grábler-tó, amiről leginkább csak az elhivatott horgászoktól lehet hallani?
Emléktábla a szervizúton
Ahogy elhagyom a Várpalota végén lévő üzletközpontot, a járda varázsütésre megszűnik. A gyalogút a fagyott talajon vezet tovább, a főútvonal forgalma mellett. Mindaddig kételkedem abban, hogy jó irányba megyek-e, amíg meg nem pillantom a szocializmusból a városban ragadt Obeliszket, egy emlékművet, ami a saját korában központi helyen, a Thury-vár mellett állt. Mára egy benzinkúttal telekszomszéd. Az Obeliszket 1956-ban állították, elvileg a magyar–szovjet barátság jelképének. Azért csak elvileg, mert nem lehet biztosat állítani egy emlékműről, aminek még a nevében sem lehetünk biztosak, nevezték már Egység emlékműnek, de Felszabadulási Emlékműnek is.
Azért szolgál iránytűként az Obeliszk, mert az interneten olvasott leírások alapján a Grábler-tavi mészárlás áldozatainak készített emléktábla ezzel szemben található. Némi hunyorgás után ki is lehet szúrni az elsőre mezei sziklának tűnő alkotást.
A tábla egy szervizút felé néz, egy nem éppen frekventált helyen. Közös helyzete az Obeliszkkel azt a benyomást kelti, mintha a város ide szórta volna ki a nyakán maradt, a múlt terheire emlékeztető kődarabokat. Az elhelyezésre a Grábler-tó közelségét leszámítva láthatóan nincs konkrét indok.
2014 augusztusában avatták fel a táblát, a Grábler-tavi mészárlás 70. évfordulójára. Kicsit elkapkodták, ekkor még fél év hátra volt a 70. évfordulóig. A kőlapon Choli Daróczi József költő Elvitték a cigányokat című verséből szerepel egy részlet.
A tóhoz a szervizúton lehet eljutni. Pár perc séta után egy négyirányú kereszteződéshez érek, benne két hadiút feliratú táblával. A Grábler-tó felé balra kell lekanyarodni, rá a hadiútra. Lekanyarodom, miközben azon gondolkozom, mi az a hadiút.
A Grábler-tó a szénbányászat hatására jött létre. A külszíni fejtés által létrejött bányagödrökben alakult ki, ahol felgyülemlett a talajból származó víz. A tavat feltehetőleg egy helyi nagyemberről nevezték el.
A földút a vasúti sínek mellett visz tovább, lassanként érezhető a jellegzetes horgásztószag. A pocsolyákon jég áll, a háttérben egy generátor zúg. A tavat először csak apránként lehet megpillantani, a köré nőtt bokrok közül nézve. Teljes egészében a keleti végénél, egy bugyikék bádogbódé mellől lehet szemrevételezni. A tó sokkal nagyobb, mint 80 évvel ezelőtt volt. A környezete elhagyatott, horgászoknak (vélhetően a hideg miatt) nyoma sincs.
A Grábler-tó első ránézésre nem különbözik semelyik magyar horgásztótól, talán csak a középen kialakított horgászsziget vagy a háttérben füstölgő gyárkémény teszi emlékezetessé. A sötét múltra a tó körül láthatóan semmi nem hívja fel a figyelmet. Arról, hogy a tó a mai napig egy tömegsírt rejt-e maga alatt, se konszenzus nincs, sem látható igény a konszenzusra. De hogyan vált vérfürdő helyszínévé ez a hely 1945-ben?
Vadászat a kollaboránsokra
1944 ősze drasztikus változást hozott a magyarok számára a II. világháborúban. Miután szeptemberben először léptek szovjet csapatok Magyarország területére, a Horthy vezette kormány román mintára kiugrásra törekedett a háborúból azzal, hogy fegyverszüneti megállapodást köt a szovjetekkel, és a tengelyhatalmaktól átáll a szövetségesekhez.
A terv azonban a németek fülébe is eljutott, akik október 15-én, a napon, amikor Horthy bejelentette a rádióban a fegyverszüneti kérelmet, elrabolták a kormányzó egyetlen élő gyerekét, ifjabb Horthy Miklóst. Mindeközben a háttérben a németek már előmelegítették a miniszterelnöki széket Szálasi Ferencnek.
A nácik által zsarolt Horthy október 16-án lemondott kormányzói tisztségéről, Lakatos Géza miniszterelnököt pedig fölmentette, és kinevezte a nyilaskeresztes Szálasit az ország új miniszterelnökének. Ezzel kezdetét vette az öt hónapon át tartó nyilas rémuralom.
A keletről érkező szovjetek egyre beljebb jutottak az országban. A Grábler-tavi mészárláshoz vezető események decemberben kezdődtek meg, mikor a szovjetek Székesfehérvár közelébe értek. A taktikailag kulcsfontosságú várost december 23-án foglalták el. A megszállás alatt a város lakói terrorban éltek, a szovjetek a rablások mellett tömegével követtek el szexuális erőszakot fehérvári nőkön, továbbá civilek elleni gyilkosságok is köthetők hozzájuk.
A tengelyhatalom 1945. január 1-jétől folyamatosan próbálta visszaszerezni Székesfehérvárt, ez végül január 22-én sikerült. A nyilasok kíméletlen bosszúhadjáratba kezdtek azok ellen, akik együttműködtek a szovjet tisztviselőkkel az eltelt egy hónapban. Elhurcolták ifjabb Kerekes Lajos polgármestert, dr. Koch Lászlót, a város tisztifőorvosát pedig Székesfehérvár központjában, a Városház téren végezték ki. A szovjetek további ostroma miatt februárban a város lakóinak nagy része elmenekült, őket a környező településeken szállásolták el.
A saját sírjukat ásták meg
Kerekes Lajost Pétfürdőre vitték, és az ottani csendőrlaktanyában tartották fogva. Kerekes fültanúja volt, ahogy Botond István csendőrszázados parancsot ad egy különítmény felállítására. A feladatuk az volt, hogy a székesfehérvári cigánytelepet kiürítsék, az ott lakó cigányokat megöljék, a telepet pedig felgyújtsák.
Egy túlélő, az akkoriban babát váró Lakatos Angéla Mici visszaemlékezései szerint 30-40 csendőr jelent meg a cigánytelepen, valamikor február 8. környékén. Az ott lakókat beterelték a cigányvajda házába, majd elszedték a pénzüket, értékeiket. Ezután jelenet meg Pintér József, Fejér megyei főispán, és értetlenkedni kezdett, amiért még nem végezték ki az összegyűjtött cigányokat.
Pintér József kőművesmester volt, 1940-ben lépett be a Nyilaskeresztes Pártba. 1942-ben a Fejér megyei pártszervezet vezetője lett, a nyilas hatalomátvétel után nevezték ki főispánnak. 1945 januárjától hadműveleti kormánybiztos is lett.
Pintér megérkezésekor már tudatosult a cigányokban, hogy ki akarják végezni őket. Eközben egy civilekből álló brigád a sóstói temetőben elkezdett sírgödröket ásni, de a fagyott talaj miatt lassan haladtak. A vajda könyörgött Pintérnek, hogy inkább vigyék őket munkatáborba, a nőkre, gyermekekre pedig legyen tekintettel, amire Lakatos szerint Pintér csak annyit mondott:,
„Dögöljetek meg, úgyis agyon lesztek lőve, büdös cigányok.”
A csendőrök is válogatott szidalmakat szórtak, a fiatal lányoknak azt mondták:, „De kár lesz, hogy meghaltok!”. Egy túlélő, Lendvai Mária hallotta, ahogy Pintér József parancsba adja, hogy vigyék Várpalotára az összegyűjtött embereket, és ott végezzék ki őket, valószínűleg azért, mert a sírgödröket nem sikerült kiásni. Ezután Pintér, majd a csendőrök is elhagyták a helyszínt, mivel a várost ostromló szovjet csapatok egyre erőteljesebben lőttek.
A csendőrök, mielőtt elmentek, megparancsolták, hogy mindenki maradjon a vajda házában. Oláh Katalin, aki családjával még időben elmenekült a helyszínről, visszaemlékezésében azt mondta, hiába kiáltották ki még aznap éjszaka, hogy mindenki meneküljön, az ő családján kívül akkor senki sem hagyta el az otthonát.
Lakatos szerint három nappal később tűntek fel ismét a csendőrök. A telep lakói közül szinte mindenki ott volt, pár ember kivételével. Köztük volt három nő, Sztojka Juliánna, Lakatos Erzsébet és Lendvai Mária, utóbbi három hónapos gyermekével. Ők ideiglenesen hagyták el a cigánytelepet, megúszva ezzel a begyűjtést. A cigányvajda fia, Lakatos József feleségével, Oláh Katalinnal, illetve lányával és feleségének bátyjával végleg elmenekült.
Pintér közreműködésével teherautóra pakolták és Várpalotára vitték a cigányokat, ahol fegyveres őrök egy pajtában tartották őket fogva,. Ekkor Pintér már nem volt ott. A székesfehérváriak mellett várpalotai cigányok is voltak a fogvatartottak között, akik letartóztatását Farkas Andor, a nyilasok várpalotai vezetője rendelte el.
Farkas Andor fodrász volt, aki 1938-ban lépett be a nyilasokhoz. A párthoz végletekig hűséges volt, mikor össze kellett gyűjteni a civil lakosságot, hogy árkot ássanak, ő ugyanolyan lelkesen látott neki a feladatnak, mint amikor a Szálasi-kormány által elrendelt kötelező mozgósításhoz kellett embereket kényszerrel besorozni. A Grábler-tavi események előtt nem sokkal Farkas két magas rangú csendőrrel (Kemenesi Imrével és Pál Ferenccel) együttműködve elrendelte előbb harminc magyar katona kivégzését, majd a várpalotai vár mellett szökött katonákat öltek meg. Nyakukba „Így jár, aki hazaáruló” feliratú táblát akasztottak.
A több mint száz cigányt egy pajtában gyűjtötték össze. Nagyon szigorúan őrizték őket, élelmet, vizet sem kaptak, havat ettek, hogy ne száradjanak ki, miközben az őrök rendszeresen verték őket.
Először a munkára fogható férfiakat vitték el, a vajdával együtt, azzal az indokkal, hogy sáncot kell ásniuk. Sötétedéskor az ottmaradtakat két csoportba osztották, a fiatal nőket, csecsemőket különválasztották az idős asszonyoktól, gyerekektől. A csendőrök azt mondták nekik, hogy visszaviszik őket Székesfehérvárra, de valójában a Grábler-tó felé indultak el.
Lakatos visszaemlékezése szerint ekkor már tudták, mi lesz a sorsuk. Sírtak, voltak, akik nem tudtak tovább menni, őket ütlegelni kezdték. Egy Lakatoshoz hasonlóan szintén terhes nőnek, miután nem tudott tovább menni, az egyik géppisztolyos „a szó szoros értelmében kilőtte a hasából a gyermeket”.
Ahogy odaértek a gödörhöz, Lakatos látta benne feküdni azokat a férfiakat, akiket sáncására vittek el.
Ezek a férfiak a saját sírgödreiket ásták meg.
Lakatos édesapja és két fiútestvére szintén a gödörben feküdt. A nő a gödörbe ugrott halott édesapjához, arccal előre, kendőjét a fejére húzta. Ekkor már lőtték az embereket Farkas Andor vezetésével. Lakatost nyolcszor találták el, de a rá zuhanó holttestek felfogták a többi golyót, így élhette túl a kivégzést. Az egyik találat gyermeke halálát okozta.
Lakatos ezután még hallotta beszélgetni a csendőröket és a nyilasokat. Több óra elteltével mászott ki a gödörből. A vérengzést rajta kívül egy 14 éves (más forrás szerint 13 vagy 17) kislány, Raffael Margit élte még túl, akire Lakatos akkor talált rá, mikor körbetapogatózott, hogy nincs-e más túlélő. A kislány segített neki kimászni a gödörből.
Lakatos és a kislány először Veszprémbe mentek, ismerősökhöz. A sebesült nő csak napokkal később, Győrben jutott orvosi ellátáshoz, ahol letagadta a történteket, mert félt, hogy visszaviszik. Inkább azt mondta, hogy egy repülőgép-támadás során sérült meg.
A cigányvajdát a vár előtt végezték ki négy másik emberrel, holttesteiket napokig ott hagyták elrettentésként. Egy tanú szerint Farkas Andor, aki itt is jelen volt és saját kezével gyilkolt meg legalább egy embert, a kivégzés után ugyanazt mondta, ami a korábban kivégzett szökött magyar katonák nyakába akasztott táblákon szerepelt, „így jár az, aki a hazáját elárulja.”
A Grábler-tavi akácosban történtekről sokan hallottak a városban, voltak, akik végig is nézték. Ezek a felháborodott emberek tanúskodtak később, miután a Székesfehérvári Népbíróság elé került az ügy. Az ország több pontján is történt ekkortájt cigányok ellen elkövetett tömeggyilkosság. Ezeknek az áldozatszáma meg sem közelítette a várpalotai akcióét.
Pintér József ellen 1945 májusában indult nyomozás. Pintér Ausztriába szökött, de egy vallomás alapján megtalálták és Székesfehérvárra szállították, ahol a népbíróság elé állt. A volt főispán tagadta, hogy tudott volna a cigányok elleni gyilkosság tervéről. Felelősséget sem ő, sem más nem akart vállalni. Pintért 1948-ban kivégezték a nyilasként elkövetett bűncselekményei miatt. Farkas Andor ellen szintén 1945 tavaszán indult nyomozás. A várpalotai nyilasvezér tagadta, hogy részt vett volna a kivégzésekben. Kihallgatása után megszökött, de 1946 januárjában elfogták. Valószínűleg halálra ítélték, és kivégezték, de ennek időpontja ismeretlen. A Hídverők című folyóirat egyik 1956-os számában még a körözött háborús bűnösök rovatban tüntetik fel, ismeretlen tartózkodási hellyel.
Tömegsír és vidámpark
Magyarország történetének legnagyobb cigányok ellen elkövetett tömeggyilkosságáról először 1970-ben Csaba Imre a Veszprém Megyei Naplóban írt tényfeltáró riportot, ezzel kezdődött meg a történések feldolgozása a médiában. 2015-ben Harmat József kutató, nyugalmazott könyvtárosnak forráskiadványa jelent meg, Roma holokauszt a Grábler-tónál címmel, amit a várpalotai önkormányzat adott ki. Ebben a kötetben Harmat összegzett minden fellelhető iratot, vallomást, interjút, ami az 1945 februárjában történtekről szól.
Magyarország legnagyobb cigányok ellen elkövetett tömeggyilkosságának emléke a szocializmus alatt először feledésbe merült, majd újra előkerült, de megyei szinten túl nem jutott a téma, a nyilasok ezen rémtette a legtöbbeknél a „soha nem hallottam róla” kategóriába esik.
A tömegsír feltárásáról a mai napig nem sokat tudni. Míg a 2014-ben a Fővárosi Levéltárban rendezett kiállításon következetesen az az álláspont jelent meg, hogy a halottakat egy évvel később, 1946-ban exhumálták, a Harmat József által végzett kutatások szerint az áldozatok sírját sosem tárták fel, a sír a mai napig a tó alatt van. A feltételezett exhumálásról számos irat eltűnt, köztük az exhumálási jegyzőkönyv is, így nem tudják megmondani, mi történt a holttestekkel, miután állítólag kiásták őket.
A tömegsírt a mai tó közepén található mesterséges sziget közelében áshatták. Babai Elemér, a várpalotai Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke szerint az 1990-es években végeztek kutatásokat a tóban a holttestek megtalálására, de ezek eredménytelenek voltak.
1949-ben a várpalotai közgyűlés megszavazta, hogy a területet, ahol a cigányokat kivégezték, temetővé kell nyilvánítani és emléktáblával kell megjelölni. Erre 1950-ben került volna sor, ám a valóságban ez mind a mai napig nem történt meg, és mivel a tó területe az évtizedek folyamán nőtt, most már nem is lehetne megtenni. Kopjafát végül állítottak (ez azóta eltűnt), 56 évvel a rendelet meghozása után, a Thury-vár előtt. A kopjafán helytelenül az 1944-es dátum szerepelt a kivégzések időpontjaként.
A tóról az 1945 és 1959 közötti időszakból nem sok információt találni, csupán annyit, hogy Kollár Lajos, a Várpalotai Bányász HE horgásza egy közel 10 kilós pontyot fogott itt ki.
1960 májusában azonban új korszak köszöntött be a tó életében, mindössze 15 évvel a tragédia után bejelentették, hogy vidámpark épül a Grábler-tó mellett.
A kikapcsolódni és szórakozni vágyók igényeit egyformán kielégítő parkhoz még halászcsárda is épült.
A vidámpark végül megszűnt, a Grábler-tó pedig elvesztette népszerűségét. 1997-ben már erősen szennyezettnek nyilvánították, 2011-ben valaki benzines tartályt mosott a közeli benzinkútnál, ami miatt 800 négyzetméteren benzin lepte el a tó felületét. Úszni a mai napig nem szabad benne, horgászni viszont igen.
Habár 2014-ben ünnepélyes keretek közt megemlékezéseket tartottak a tónál, és elhelyezték a szervizútra néző emléktáblát is, azóta nem történt fejlemény, leszámítva, hogy a tóhoz vezető utat, ahol a megemlékezők rózsaszálakat dobtak a vízbe, lezárták, és magánterületnek nyilvánították.