A 20. század elején volt egy árvaház Lengyelországban, ami olyan elvek mentén működött, melyek ma is modernnek és előremutatónak számítanak. Az alapítója és vezetője egy különleges egyéniség volt. Janusz Korczakot nem az vezérelte, hogy világviszonylatban valami úttörő dolgot hozzon létre, csak az, hogy a gyerekek emberhez méltó életet élhessenek, és kibontakoztathassák saját személyiségüket.
A legbékésebb forradalmár
A 19. és 20. század fordulóján világszerte komoly gondot okozott a szülők nélkül élő gyerekek ellátása. Hogy egy gyerek miért maradt gondoskodó család nélkül, annak többféle oka lehetett: a szülők elhunyhattak betegségben, vagy a rossz szociális körülmények miatt, de az is lehet, hogy már születésükkor magára hagyták a kicsit, mert képtelenek voltak gondoskodni róla. Később az I. világháború kitörése után a háborús veszteségek is növelték a szétesett családok számát. Az árvákról csak kis részben gondoskodott az állam, a feladat nagy részét az egyházak és azok alszervezetei vállalták magukra. A századfordulón az árvaházakra jellemző volt a zsúfoltság és a személytelenség: a gyerekek sok helyen nem jutottak megfelelő oktatáshoz, ezzel az intézmények újratermelték a szociális problémát, amelynek kezelésére létrejöttek. De szerencsére akadtak kivételek is.
Janusz Korczak árvaháza a Krochmalna utcában, Varsóban (1934) Fotó: Profimedia
A 1900-as évek elején a varsói Zsidó Árvasegélyező Társaság elhatározta, hogy új árvaházat alapít, mert a meglévő intézményekben tarthatatlan állapotok kezdtek kialakulni. A vezetést Janusz Korczakra bízták, aki olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy már az épület belső tereinek megtervezésében is részt vett. Az árvaház 1912-ben nyílt meg, és nemcsak Lengyelország, de Európa egyik legmodernebb szemléletű intézményévé vált. Pedig Korczak eredetileg nem is pedagógus volt, hanem orvos és gyerekkönyvíró. Valódi neve Henryk Goldszmit volt, a Janusz Korczakot írói álnévként vette fel. Apja halála után a családja súlyos megélhetési problémákkal küzdött, ezért már viszonylag fiatalon dolgozni kezdett, gyerekeket korrepetált, ezzel járult hozzá a családi költségvetéshez. Gyermekorvosként szerzett diplomát, de közben már tanulmányozta a kor pedagógiai irányzatait, mert hitt abban, hogy a betegségek és a gyerekek lelkiállapota szorosan összefügg, és mindkettővel foglalkozni kell a sikeres gyógyítás érdekében. A hátrányos helyzetű gyerekek mindig is érdekelték. Viszonylag korán eldöntötte, hogy nem tervez saját családot, így minden figyelme azokra a gyerekekre irányulhat, akik senkitől nem kapják meg a szükséges szeretetet és figyelmet. A konzervatív családmodellt nem tartotta az egyetlen üdvös megoldásnak a társadalmi normák fenntartására – de kidolgozott helyette valami egészen mást, ami egyszerűségében és emberségében volt forradalmi.
Kiszolgáltatottság helyett önrendelkezés
Korczak úgy vélte, hogy azok a gyerekek, akik elszakadtak a családjuktól vagy sosem ismerhették a szüleiket, hátránnyal indulnak az életben, és ezt csak tetézik az intézeti körülmények, ahol katonás rend szerint zajlik az élet, és nem létezik a privát szféra fogalma: ezek a feltételek pedig a valódi nevelést és fejlődést lehetetlenné teszik. Rengeteg időt töltött megfigyeléssel, hogy az ebből nyert tapasztalatokra alapozva olyan nevelési programot alakíthasson ki, amely a legjobban szolgálja a gyerekek érdekeit.
Egyik vezető gondolata az volt, hogy a gyerekben nem azt kell keresni, mivé válik majd felnőttként, hanem önmagában kell teljes értékű személyiségként kezelni. Súlyos hibának tartotta, hogy a pedagógia sok esetben a felnőttek kötelezettségeit terheli a gyerekekre anélkül, hogy ehhez jogokat is biztosítana mellé. Mélyen elítélte a testi fenyítés minden formáját, hitt abban, hogy meggyőzéssel és pozitív megerősítéssel is elérhető, hogy a gyerek együttműködő és tisztelettudó legyen.
Ezek a nézetek akkoriban sokakban megütközést váltottak ki, még akkor is, ha Korczak elveit gyakorlati bizonyítékokkal is képes volt alátámasztani. Cikkeket, tanulmányokat és könyveket is írt, amelyekben sosem az üres elmélkedésé volt a főszerep, hanem a saját tapasztalataiból levont következtetéseké. A 20.század folyamán ezek a művek aztán meghatározó vezérgondolatait adták a reformpedagógiai irányzatoknak, és jó néhány gondolat ma sem kevésbé érvényes, mint akkor, amikor Korczak papírra vetette őket.
Janusz Korczak árvaháza a Krochmalna utcában, Varsóban (1934) Fotó: Profimedia
De miként működött a módszer a gyakorlatban? Korczak az árvaház vezetőjeként egy olyan rendszert hozott létre, amely a közösségi légkör megteremtésén alapult.
A nevelők és a neveltek egy életközösséget alkottak, maga Korczak is ott élt az intézményben, saját elmondása szerint 200 árva apjaként. A nevelteket rendkívül demokratikus módon, szinte partnerként kezelte, ami azt jelentette, hogy bevonta őket az életüket érintő döntésekbe. A gyerekek személyiségét elismerte és tiszteletben tartotta, és velük együtt alakította ki a szabályokat. Ennek köszönhetően az árvaház lakói magukénak érezték az intézményt, és ügyeltek arra, hogy a szabályokat mindenki betartsa, rend és béke legyen, hiszen ez mindenki közös érdeke volt. Felismerték, hogy egymásra vannak utalva, de ez kölcsönös tiszteletet is ébresztett bennük egymás iránt.
Egészen addig elképzelhetetlen volt, hogy egy árvaházban ne erővel fegyelmezzék a nehezen kezelhető nevelteket az ott dolgozók, így Korczak módszere először ellenkezést, majd csodálkozást váltott ki szakmai körökben.
A gyerekek a kiszolgáltatottság helyett a saját életük irányítóivá váltak. Ez azért is fontos volt, mert Korczak hosszú távon gondolkodott: azt vallotta, hogy ahhoz, hogy valaki sikeres és társadalmi szempontból is értékes felnőtt legyen, ismernie kell önmagát, fontos, hogy kellő önértékelése és önkontrollja legyen. Ennek egyik eszközeként a gyerekek ígéretet tettek önmaguknak, hogy valamilyen szokásukon, amely nehezíti a közös életet, változtatni fognak. A változás folyamatát a közösség nyomon követte, és ha sikerült, akkor elismerés járt érte. Ez gondolkodásra és önálló döntésre nevelte a gyerekeket, mint ahogy a közösen végzett értékelés is. Korczak azt tapasztalta, hogy ha a gyerekek megbeszélhetnek egy-egy esetet, és értékelhetik, hogy ki hogyan viselkedett az adott szituációban, akkor ez csökkenti a devianciára való hajlamot. Ennek szellemében működött az árvaház bírósága is, amelynek tagjait kisorsolták, és amelynek az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje a közös élet szabályainak betartását. A bíróság megvédte a visszahúzódóbbakat, gyengébbeket és bizonytalanokat, és felhívta a lusták, erőszakosak és hangosabbak figyelmét, hogy a viselkedésüket érdemes jobban kontrollálni, hogy mások érdekei is érvényesülhessenek. A bíróság a felnőtteket ugyanúgy megfigyelte, és rendre is utasíthatta, ha úgy látta szükségesnek. Az árvaházi életben a tanulás és a munka, például a rendrakás és a takarítás külön megbecsült tevékenységnek számított, ezzel is felkészítve a gyerekeket a felnőtt élet mindennapi teendőire. Az intézménynek saját újságja is volt, amit a gyerekek maguk írtak és szerkesztettek. A társadalom mini leképződése volt ez, ahol a neveltek nem kiszolgáltatottjai, hanem alakítói voltak a rendszernek, és ezen keresztül megtanulták, hogyan működik a felnőttek világa.
Wojciech Pszoniak Janusz szerepében, a Korczak c. filmben (1990) Fotó: Profimedia
Ember az utolsó pillanatig
Korczak az I. világháború idején önkéntes katonaorvosként szolgált az ukrán fronton. Amikor kitört az újabb háború, ismét önként jelentkezett a hadseregbe, de túlkorosnak ítélték és elutasították, így maradt az árvaházban. Az egyre szigorodó törvények és a faji megkülönböztetés őt is utolérte, hiszen a gondoskodása alatt élő gyerekek, és ő maga is zsidó származásúak voltak. Az árvaháznak költöznie kellett egy sokkal kisebb épületbe, majd egy még kisebbe, a varsói gettó területén belül. Az „Öreg Doki”, ahogyan addigra Korczak közismertté vált, továbbra is fenntartotta a közösség szabályait, kiszámítható és biztos pontként tartva meg az árvaházat akkor is, amikor a világon semmi nem volt már kiszámítható.
Hogy ezután mi következett, azt nem nehéz kitalálni. 1942. augusztus 5-én a nácik összegyűjtötték a Korczak gondozásában lévő 192 gyereket, hogy koncentrációs táborba vigyék őket. A beszámolók szerint a tiszt, aki a feladatot kapta, felismerte Korczakot, mert gyerekként olvasta a könyveit, amelyekért rajongott. Felajánlotta az írónak (ahogyan ő ismerte), hogy szabadon távozhat. Korczak, ahogy akkor még senki, nem tudhatta, hová tart a vonat. Csak az volt biztos, hogy olyan helyre, ahonnan nem nagyon van visszaút. Éppen ezért kétség sem volt benne, hogy nem hagyja magukra a gyerekeket, akik rajta kívül senkire sem számíthattak, senkiben sem bíztak. Felsegítette őket a vonatra, és ő maga is felszállt. A treblinkai megsemmisítő tábor volt a végállomás.
Ott, a halál torkában is a gyerekekkel maradt az utolsó pillanatig, azt képviselve, hogy az emberhez méltó halálhoz ugyanúgy joguk van, mint a teljes értékű élethez. Velük együtt lépett a gázkamrába 1942. augusztus 7-én.
Boris Saktsier szobra Korczakról és a gyerekekről, 1978. (Fotó: Universal History Archive/ Universal Images Group via Getty Images)
Korczak öröksége nemcsak a végső pillanatokban mutatott hősiessége miatt fontos. Azok a gondolatok, amelyeket a gyerekek személyiségének kibontakoztatásáról, a méltó és értő kommunikációról, a döntésképes állampolgárrá nevelésről hangoztatott, a mai napig érvényesek, és sokszor érezhetjük, hogy manapság, száz évvel később sem teljesülnek úgy, ahogyan az elvárható lenne.
Az épület, ahol az árvaház működött, ma is áll, és gyermekotthonként funkcionál, hiszen, hála Korczak egykori terveinek, tökéletes erre a célra. Korczak tanulmányai fontos olvasmányai a modern pedagógia iránt érdeklődőknek, és sok szakember számára működnek iránymutatásként ma is. Ezek a művek magyarul is elérhetők, a Magyar Pedagógiai Társaság gondozásában jelennek meg sorra. Érdemes kézbe venni őket, megdöbbentően modern gondolatok és egy nagyon emberi hang szólal meg a lapokon. Janusz Korczak, az Öreg Doki hangja.
The post Önként vonult a gázkamrába 200 gyermekével együtt: ő volt Janusz Korczak first appeared on nlc.