„Vajon felszólal-e Stefka István?” – teszem fel magamban a kérdést az ország legmeglepőbb külsejű autókereskedése, a neoklasszicista kúriát imitáló, de nyilván legkorábban tavalyelőtt épült Bárdi autó előtt elhaladva. Salgótarjánban vagyok, a nap úgy süt, ahogy az itt egykor bányászott barnakőszén soha. Életemben nem sokszor gondoltam Stefka Istvánra, de annyira intenzíven komcsi hangulatú és ódivatú eseményre igyekszem, amit a helyi választópolgárok akaratából ráadásul fideszesek fognak tartani, hogy önkéntelenül ő jutott az eszembe. Az 1946-os széncsata 79. évfordulóján fognak koszorúzást tartani.
A Széncsata pont úgy volt csata, ahogy Orbán Viktor bármelyik csatája: sehogy, de jól hangzott annak nevezni. A valóságban egyfajta munkaverseny volt ez, a frissen hatalomra került, de az uralmát a kékcédulás választási csalással még be nem betonozó kommunista párt 1946 februárjában elstartolt propagandaakciója, amit azért indítottak, hogy a szörnyű körülmények között dolgozó szénbányászokból extra teljesítményt sajtoljanak ki. A háborúban totál szétbombázott országban a kőszén biztosította a fűtést, az elektromos áramot és működtette volna a nehézipart is, de a napi kitermelés nem fedezte az igényeket. Ezért találta ki Nógrádi Sándor moszkovita kommunista politikus és egykori partizánparancsnok, akkoriban éppen az Iparügyi Minisztérium államtitkára, hogy indítsanak akciót széncsata néven, a kellő motiváció végett egymással versenyeztetve a magyarországi bányavidékeket. Nem véletlen a pompás, azonnal megjegyezhető elnevezés: Nógrádi született propagandista volt, a háború alatt a moszkvai, magyar nyelvű Kossuth rádió bemondója volt, a széncsata másokkal való sikeres megvívatása után pedig egy-egy időszakra ő volt a kommunista állampárt propagandájának hivatalos irányítója, előbb a sztálinisták, majd Kádár alatt is.
A kocsit a Spar parkolójában hagyom, aztán a Zemlinszky Rezső utca szájához érve pár lépés után rájövök, hogy már jártam itt. Jó rég. Általánosban, osztálykiránduláson, a bányamúzeumban, ami egy valódi bánya, az egykori József lejtősakna lejáratához épült. Merthogy amíg tartott a szén, Salgótarján annyira bányászváros volt, hogy szinte a belvárosban is volt bánya. De a szén itt a belterületen már 1951-ben elfogyott. A kirándulásból két dologra emlékszem: a vízilószerűen kövér, kitömött bányalovakra, meg arra, hogy a városon átfolyó patak vize az intenzív ipari szennyezés miatt kábé olyan piros volt, mint az úttörőnyakkendőnk színe, amit még É. néni, a vonalas tornatanár is túlzásnak tartott.
„Huszonkilencezer egy sima talicska?” – csodálkozom éppen el egy barkácsáruház előtt baktatva, amikor egy csapat vicces fekete fejfedőt viselő, alakzatban vonuló bácsira figyelek fel.
„Hajdúk? Gyászhuszárok? Túlkoros leventék? 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály?”
Hála istennek egyik sem. Hanem mint egy percen belül kiderül, a Bányász-Kohász zenekar néhány tagja, pöpec bányászsapkában. A többi zenész már ott pakolja a hangszerét a kormányhivatal épülete előtt, ahol a koszorúzást egy félóra múlva tartani fogják. Ahogy messziről sasolom őket, kísérleti színházi előadásra leszek figyelmes. Egy nő és egy férfi állnak a kormányhivatal bejárata elé felállított mikrofon mögött. A nő kissé bizonytalanul a férfira pillant, majd meglepő elánnal belezengi a mikrofonba:
AZ ORSZÁG SZÉNSZÜLÉS!!!
A szemem előtt már meg is jelent a csatakosra izzadtan, széttárt lábakkal a hátán fekvő, levegőért kapkodó Magyarország, akinek a mikrofon mögött álló asszony mosolyogva mutat fel egy fél alkarnyi, még nyálkás brikettet.