A tiszteletet és egyúttal alázatot kifejező fél térdre ereszkedés (avagy genuflexió, habár ezt kifejezést aligha használja bárki) gyakorlata akár ősinek is nevezhető: a gyökerei valószínűleg az ókori Perzsa Birodalomig vezetnek, ahol a megfelelő üdvözlés a társadalmi rangtól függött. „Abban az esetben, ha valaki egy kicsit is alacsonyabb rendű a másiknál, a csókot az arcára adják” – írta Hérodotosz görög történész Kr. e. 430 körül a perzsa szokásokról. „Amikor a rangkülönbség nagy, az alsóbbrendű a földre borul.”
Ezt a proszküneszisz néven ismert hajbókolási kultúrát, amelynek a térdhajtás is fontos részét képezte, III. Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor is megtartotta, amikor egy évszázaddal később átvette a birodalom irányítását. Ugyanakkor az uralkodó görög és makedón alattvalói közül sokan helytelenítették az új rituálét, mivel úgy gondolták, hogy az ilyen gesztusokat az isteneknek kellene fenntartani.
A tiszteletadás jeleként történő fél térdre ereszkedés azonban a későbbiekben mind a vallási, mind világi szférában népszerűnek bizonyult. A katolikusok például amikor az eucharisztiát (avagy az oltáriszentséget) tartalmazó tabernákulummal szemben rendszerint térdet hajtanak, a lovaggá ütési ceremóniák alkalmával pedig ma is többnyire térdeplő pozíciót vesznek fel az érintettek (habár nem minden országban).
Fél térdre ereszkedés egy mexikói katolikus templomban (fotó: Patrick AVENTURIER/Gamma-Rapho via Getty Images)
És ha már a lovagoknál tartunk: valószínűsíthető, hogy a térdhajtás először a lovagkorban (azaz kb. a keresztes háborúk idejétől a 15 századig) kapott romantikus színezetet. Ekkoriban hódított ugyanis az ún. udvari szerelem (vagy lovagi szerelem) ideája, amely a lovagok és a nemes udvarhölgyek között szövődő plátói – azaz papíron mindenfajta testiséget nélkülöző, ám a szenvedélyes érzelmektől valósággal túlcsorduló – kapcsolatokban manifesztálódott: a lovagok verseket, dalokat írtak a hölgyek tiszteletére, bódító szóvirágokba bonyolódva udvaroltak, és szerelmi zálogot kaptak a szeretett nőtől, ha csatába vagy lovagi tornára indultak.
I. Erzsébet lovaggá üti Francis Drake-et (forrás: Public Domain)
Ebben az időben a házasságok elsöprő többsége elrendezett volt, vagyis akkor tekintették sikeresnek, ha anyagi társadalmi és dinasztikus előnyökkel járt; így az udvari szerelem a nemesek számára egyfajta szociálisan elfogadott módja volt annak, hogy kifejezzék és megéljék a házasságban nem mindig fellelhető gyengéd érzelmeket, illetve a romantika iránti igényt – mindaddig, amíg a tisztaságra és a hűségre vonatkozó szabályokat szigorúan betartották (legalábbis a korabeli irodalmi műveknek, amelynek a lovagi szerelem igen kedvelt témája volt, szigorúan betartották – hogy a valóságban is így történt-e, az már más kérdés)
Az udvari szerelemnek még egy 31 pontból álló szabályrendszere vagy afféle manifesztója is volt, amelyet egy 12. századi francia szerző, bizonyos Andreas Capellanus dolgozott ki a De Arte Honeste Amandi (Az udvari szerelem művészete) című művében. Csak néhány érdekesebb példa (az összeset pl. itt lehet elolvasni angolul):
A házasság nem igazi mentség arra, hogy ne szeressünk.
Aki nem féltékeny, az nem tud szeretni
Köztudott, hogy a szerelem mértéke mindig növekszik vagy csökken
Nem illik olyan nőt szeretni, akit az ember szégyellne feleségül venni.
Az igazi szerelmes nem kíván senkit ölelni, csak a szerelmét.
A szerelem ritkán állja ki a nyilvánosságot
Ha a szerelmet könnyű elérni, értéktelenné válik; ha viszont nehéz, az értéke megnő
Minden szerelmes elsápad a szerelme jelenlétében.
Ha egy szerelmes hirtelen megpillantja a szerelmét, a szíve megdobban.
Egy új szerelem elűzi a régit
A féltékenység és így a szerelem is fokozódik, ha az ember gyanakszik a szerelmére.
Akit a szerelem gondolata gyötör, az nagyon keveset eszik és alszik.
Az igazi szerelmest csak az foglalkoztatja, amiről úgy gondolja, hogy kedvesének örömet okoz
Az igazi szerelmest állandóan és szünet nélkül megszállottan gondol a szerelmére
Semmi sem tiltja, hogy egy nőt két férfi, vagy egy férfit két nő szeressen
Szíve hölgye előtt térdeplő lovag egy korabeli ábrázoláson (forrás: Public Domain)
Bár erről pont nincs semmiféle külön szabály, az udvari szerelmet ábrázoló korabeli műalkotások egy részén a lovag az imádott nő előtt térdepel; természetesen nem azért, hogy feleségül kérje (hisz a nő nagy valószínűséggel már házas), hanem hogy így fejezze ki mérhetetlen elkötelezettségét és alázatát.
Alighanem innen eredeztethető az a modern hagyomány, amely szerint térden állva illik feleségül kérni egy nőt (mondjuk páncélt nem muszáj hozzá viselni); hogy ez pontosan mikor alakult ki, azt nehéz megmondani, de nagy valószínűséggel valamikor a 19. század elején, amikor az addig gyakorlatilag egyeduralkodónak számító elrendezett házasságokat lassacskán kezdték felváltani a szerelmi házasságok.
The post Miért szokás fél térdre ereszkedni a lánykéréshez? first appeared on nlc.