Megkockáztatom: a magyar sportban, de tán az egész világon is példa nélküli, hogy egy edző két különböző sportág egy-egy versenyzőjének a felkészítésében vállal jelentős szerepet, akik aztán ugyanarról az olimpiáról aranyéremmel térnek haza. Az a tény, hogy a párbajtőrcsapatban aranyérmes fiadnak, Andrásfi Tibornak és az öttusában olimpiai bajnok Gulyás Michelle-nek is te vagy a vívóedzője, mekkora visszhangot keltett itthon?
Hát, hogy is mondjam… Szerintem nem kapott annyit, amennyit esetleg kaphatott volna. De megmondom őszintén, nem is annyira vágytam rá, hogy rólam szóljanak a hírek. A versenyzők sokkal fontosabbak.
Mélyen belül sem reménykedtél, hogy az átlagosnál jobban megveregetik a válladat nyilvánosan?
A családom, a barátaim, az ismerőseim, az edzőkollégáim, lényegében mindenki tudta ezt, és mindenki gratulált, tényleg nagyon-nagyon rendesek-kedvesek voltak. Az jólesett. Volt pár újságcikk is, a Nemzeti Sport is megemlítette, úgyhogy azért kapott ez nyilvánosságot.
Mohos Márton / 24.hu
Akkorát azonban mégsem, hogy az Év edzője szavazáson a tízes listára felkerüljél vele, miközben ott négy olyan edző is helyet kapott, akiknek nemhogy kettő, de egyetlen tanítványuk sem szerzett olimpiai bajnoki címet 2024-ben. Ez mennyire hagyott benned nyomot?
Nem mondom, hogy nem örültem volna neki, mert örültem volna, ha gondolnak rám a tízes listán. De tényleg nincsen bennem tüske, és nem is haragszom senkire. Én is válogatott vívó voltam, és tudom, hogy a sport minden pillanatban az életre nevel. A siker- és a kudarcélmény váltakozva követi egymást. Gyakorta születnek olyan igazságtalannak vélt döntések is, amikkel az ember nem ért egyet, vagy pusztán nem esik jól neki.
A sportújságírók most így döntöttek – nem fértem be a tízbe. Ha bent vagyok, és más kerül ki, akkor ő érzi ugyanezt. Hálaistennek Magyarország elég jól áll jó sportolók és kiváló edzőkollégák terén. Nem azon kell gondolkodni, hogy kit toljunk be valahogy a tízbe, mert csak hat–hét érdemelné meg, hanem azon, melyik ujjunkat harapjuk le.
„A származásom, a magyarságom miatt golyóztak ki”
Párbajtőrvívóként két országban, Romániában és Magyarországon is „nevelt az élet”. Szatmárnémetiben születtél, ahonnan egészen fiatalon bekerültél a román felnőttválogatottba. Miért nem ott teljesedett ki a vívó- és edzői karriered?
17 évesen kerültem be, de csak két évig lehettem román felnőttválogatott. 1989-ben kitört a forradalom, és utána a szüleim úgy gondolták, jobb lesz nekünk Magyarországon. Szerettem Szatmárnémetiben élni. A barátaim, a vívás, minden, még a szerelem is oda kötött. A szintén román válogatott párbajtőröző Muzsnay Lillával akkor már jártunk – három évig éltünk később távkapcsolatban, mígnem 1993-ban összeházasodtunk –, így megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott átjönni. De aztán a román vívószövetség hozott egy döntést, ami megkönnyítette a dolgomat.
„Igazságtalannak vélt” döntést?
Első helyen álltam a román ranglistán, ennek ellenére nem engedtek ki a ’90-es junior világbajnokságra.
Mohos Márton / 24.hu
Miért nem?
Egyértelműen a származásom, a magyarságom miatt.
Addig is tudtuk, hogy két, közel egyformán eredményes vívónál a csapatjelölésnél mindig a román nemzetiségűek felé billent a mérleg nyelve. Az, hogy ranglistaelsőként golyóztak ki a döntéshozók, összetört bennem valamit.
Abban a pillanatban azt éreztem, a román vívósportban magyarként túl sok jövőm nem lehet. Ekkor adtam be a derekam, és mondtam a szüleimnek, hogy jó, akkor próbáljuk meg. 1990 őszén települtünk át. A gyerekkori barátom és csapattársam, Fekete Attila az édesanyjával és a testvéreivel pár hónappal megelőzött minket. Őt a BVSC vívószakosztályában tárt karokkal fogadták, így nekem is előkészítette az utat.
Magyarországon viszont egyszer sem sikerült Eb-, vb- vagy olimpiai csapatba beverekedned magad. Nem bántad meg utólag az áttelepülést?
Az évtizedek alatt többször szóba került ez a kérdés a korábbi román csapattársaimmal. Ők úgy látták, a döntésem miatt két olimpia biztosan kimaradt az életemből, szerintük román színekben talán már Barcelonába is, de Atlantába és Sydney-be szinte biztos kijutottam volna. Nyilván próbálkoztam Magyarországon is becsülettel, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az első másfél évem alatt, az állampolgárság megszerzésig nem engedtek külföldön versenyezni, így a nemzetközi rutin megszerzésében rendkívül fontos junior éveim teljesen kiestek. Aztán felnőttként már azzal szembesültem, hogy a nagy öregek mellett – Kolczonay Ernő vagy Hegedűs Feri – a velem egyívásúak vagy pár évvel fiatalabbak között Kovács Ivánnal, Kulcsár Krisztiánnal, Imre Gézával, Szőke Attilával, Szikrai Istvánnal, Boczkó Gáborral kellett megküzdenem az első négy hely valamelyikéért. Olyan erős volt a mezőny, hogy a nálam négy évvel fiatalabb Boczkó már három egyéni Eb-aranyat is nyert, mire betették a csapatba. Általában ötödik-hatodik helyen zártam a válogatási szezont a hazai a ranglistán. Azért egy Universiadéra kijutottam, ahol csapatban második helyen zártunk. Nekem ez az egyetlen nemzetközi eredmény jutott.
A versenyzői karriered szempontjából van benned hiányérzet?
Nincsen. Bár, amióta edzőként a fiammal dolgozom, gyakran megkaptam, hogy mivel nekem nem sikerült, ezért a saját gyerekemen keresztül próbálom megvalósítani az álmaimat.
Igazuk van?
The post Andrásfi Tibor: Az edző tűrje a kritikát, és örüljön annak, amit az élettől kap first appeared on 24.hu.