Igen érdekes és szemnyitogató kísérletsorozatot végeztek az ELTE világ élvonalába tartozó Etológia Tanszékének kutatói több különböző fajtájú, nagyrészt hangsúlyozottan családi – vagyis nem speciálisan kiképzett – kutyával:
azt vizsgálták, hogy melyik fajtának, illetve fajtacsoportnak milyen a szaglása. Az eredmények olyan értelemben mindenképp igen meglepőek, hogy totálisan ellentmondanak a „jó orrú fajtákról” kialakult sztereotípiáknak.
Maga a kísérlet a korábban farkasok szaglásának tudományos vizsgálatára is használt, úgynevezett Természetes Keresési Feladat volt, ami a megfélemlítő neve ellenére viccesen egyszerű, itt a piros, hol a pirosra emlékeztető dolgot takar, csak tízezresek helyett büdös falatkákkal. Leraktak egy sorba négy felfordított cserepet, az egyik alatt jutalomfalattal, a kutyáknak ezt kellett megtalálniuk.
Hogy a kutya gesztusait pontosabban tudják értelmezni, maga a kísérletvezető sem tudta, melyik alá rejtették a falatot, így objektívebben tudta rögzíteni, hogy a kutya jelzett-e valamelyiknél, vagyis elkezdte-e gumiorral bökdösni, manccsal tapogatni, leült-e mellé vagy jelentőségteljesen ránézett-e a gazdájára. A TKF egyébként azért méri fel jól a kutyák szaglási adottságait, mert nem kell hozzá spéci képzettség, mint sok létező szaglásvizsgáló feladat elvégzéséhez.
Minden cserép alá egyforma, műanyag tartódobozokat helyeztek, az egyikben félkemény kutyatáppal. A kutyáknak háromfajta, egyre nehezedő feladatot kellett megoldaniuk: a cserép alá rejtett tápos dobozt először egyáltalán nem fedték le, a második körben egy öt helyen kilyukasztott fedéllel zárták le, a harmadikban pedig egy tömör, nem kilyukasztott felső résszel.
A kutatás egyik eredménye az, hogy nem találtak összefüggést a három vizsgált, speciális célból tenyésztett fajtacsoport és az egyedi kutyák szaglási képessége között. Három nagy csoportot vizsgáltak ugyanis: a kifejezetten szaglásra (például kopók, vérebek), az együttműködésre (például a juhászkutyák) vagy mindkettőre (például a vizslák) szelektált fajtákét. És azt találták, hogy itt nincs összefüggés: a szaglásuk végett nemesítettek csoportként például rosszabbul teljesítenek, mint az együttműködésre szelektált juhászok.
Az egyes kutyafajták között viszont egészen nagy különbségek adódtak abban, hogy az adott fajtába tartozók mekkora része találta meg az eldugott falatot. A legjobban a hivatalosan nem az orrukról híres border colliek teljesítettek, az ő csoportjuk tagjainak majdnem kétharmada (62 százaléka) volt képes megtalálni a kaját a 3. szinten. Ehhez képest a papíron szimatspecialista „basset houndok és vérebek” szupergroupjának csak 40 százaléka jutott jutalomfalathoz, ami a harmadik leggyengébb eredmény az egész mezőnyben. A szintén keresőmesternek tartott vizslák alig szerepeltek jobban.
A második legjobb orrúnak a cocker spánielek bizonyultak 58 százalékkal, harmadiknak a labradorok 57-tel, a negyediknek a belga juhászok 54,4-gyel, ötödiknek a Russell terrierek 53,3-mal. Fogadjunk, nem tudod kapásból, milyen is egy Russell terrier! Ennyire aranyos:
Hatodikok a német juhászok 45,7 százalékkal, utánuk a magyar és német vizslák jönnek 43 százalékkal, majd a basset houndok + vérebek 40-nel, a két utolsó pedig a begle-ek 37-tel és a golden retrieverek 34-gyel.
(Érintettként visszakérdeztem az egyik szerzőnél, hogy a tacskók miért maradtak ki. A PC utáni korhoz illő, rasszista ízű megjegyzéseket kaptam válaszul a tacskók testalkatáról és feltételezett munkaerkölcseiről. A bicskanyitogató megjegyzésekkel 100 százalékban egyetértettem.)
Amikor a gyorsaságot nézték, vagyis hogy a sikeres kutyák azon belül milyen hamar találták meg a szajrét, egészen más volt az eredmény, kivéve az ebben is nagymenő bordereket. A sebességranglista eleje ugyanis így néz ki: beagle, border collie, basset houndok/vérebek, golden retriever, labrador és cocker spániel. Szóval a beagle faorrú, de legalább istentelen gyors.
Ezek az adatok azonban csak az alapvető képességeket mutatják meg, nem feltétlenül azt, hogy melyik fajta a legalkalmasabb a mindennapi gyakorlatban kereső munkakutyának. Pont ugyanaz jött ki ugyanis, amit az emberfoci kedvelői régóta tudnak: a tehetség mellett legalább olyan fontos a szorgalom, az együttműködési hajlam és a kitartás. Akit a részletek is érdekelnek, itt elolvashatja a teljes tanulmányt angolul a Nature folyóiratban.