„Indiában a kultúránk arra épül, hogy nem kérdőjelezzük meg a dolgokat körülöttünk. Senki sem bátorít, hogy találd meg a saját utadat”

Mennyire személyes számodra ez a történet?

Minden film személyes valamennyire, hiszen megjelenik benne a világlátásod, és olyan kérdésekkel foglalkozol benne, amik téged is foglalkoztatnak. De soha nem mondanám azt, hogy a film női karakterei olyanok, mint én. A kiindulópontot egy régi kisfilmem jelentette, ami két lányról szól, akik ugyan egy albérleten osztoznak, de a mentalitásuk nem is különbözhetne jobban egymástól.

Fiatalon rengeteget laktam hostelekben, ahol sosem tudhatod, kivel kerülsz egy szobába – lehetsz nagyon szerencsés, de nagyon szerencsétlen is – , szóval azt a filmet a saját tapasztalataim ihlették, és ezt gondoltam tovább a Minden, ami fénynek tűnikben. Nagyon érdekesnek tartom, ha olyan emberek kerülnek fizikailag közel egymáshoz, akik szellemiségükben amúgy távol állnak egymástól. De abban már tényleg semmi személyes nincs, hogy kórházi ápolónők lettek a főszereplők, ugyanis sohasem dolgoztam kórházban.

Akkor miért éppen ápolónőket választottál?

Olyan nőkről akartam filmet készíteni, akik vidékről érkeznek Mumbaiba, hogy aztán a városban dolgozzanak. Az ápolónőkön keresztül lehetőségem nyílt különböző társadalmi problémákról beszélni, például a fogamzásgátlásról és arról, hogy Indiában a nők mennyire szabadon rendelkezhetnek a saját testükkel. Ráadásul az ápolónői foglalkozás olyan munka, ahol az ember szándékosan visszafogja az érzelmei kimutatását, miközben valójában nagyon gazdag érzelmi élete lehet, és én ezt a kettősséget rendkívül izgalmasnak találtam. A főhősnőnk a kórházban mindig nagyon összeszedettnek tűnik, miközben a magánélete egy csődtömeg, és ennek a bemutatása is érdekelt.

Mit jelent számodra a fény fogalma?

Elsősorban lehetőséget. Indiában a kultúránk arra épül, hogy nem kérdőjelezzük meg a dolgokat körülöttünk. Elfogadod az embereket, akik körülvesznek, elfogadod a szokásokat és szabályokat, amiket neked is be kell tartanod…

A filmemben azt próbálom megmutatni, hogy lehet más út, létezhet más lehetőség. Ez jelenti a fényt. Azt szeretném üzenni ezzel a filmmel a fiatalabb nézőknek, hogy rendben van, ha időnként megkérdőjelezzük a társadalom vagy a kultúránk által felállított szabályokat. Tudom, hogy ez Európában pont az ellenkező módon működik: ti mindig mindent megkérdőjeleztek. Szóval a mondanivalóm errefelé nem mondható túl forradalminak. (nevet) Egyébként a főhős neve Prabha, ami a nyelvünkön fényt is jelent.

Te lázadó természetű fiatal voltál?

Privilegizált helyzetben nőttem fel, hiszen az édesanyám vizuális művész, aki a pályafutása során több társadalmi szabályt is áthágott, amivel az én utamat is könnyebbé tette. Indiában a művészvilágban nagyon kevés nőt találsz. Amikor filmes suliba jártam, nagy többségben férfiak vettek körül. Az, hogy filmkészítő lehetsz, egyértelműen egy elit foglalkozás mifelénk, bár ez talán a világ számos részén így van. Kell egy stabil háttér ahhoz, hogy valaki belevágjon ebbe, hiszen – legalábbis az elején – nem sok sikerrel kecsegtet, pláne nem sok pénzzel. Szükséged van egy olyan segítőkész családra, akik legalább az első néhány évben támogatnak anyagilag.

És mit szóltak a szüleid ahhoz, amikor előálltál azzal, hogy filmrendező szeretnél lenni?

Nem igazán lepődtek meg. Édesanyámnak rengeteg videós munkája van, és kamaszként otthon gyakran figyeltem őt, ahogy a kis házi „stúdiójában” vágja őket. Már akkor mondtam neki, hogyha nagy leszek, vágó szeretnék lenni, mert tök menő volt, hogy anyu filmeket csinál a konyhában. Érettségi után rögtön jelentkeztem a filmes suliba, de először nem vettek fel. Ettől kétségbe estem, hiszen nem tudtam mihez kezdjek az életemmel. Kénytelen voltam munkát vállalni, és ha már dolgoznom kellett, próbáltam a filmiparban elhelyezkedni.

A legkönnyebben megkapható filmes munka Mumbaiban a rendezőasszisztensi pozíció, szóval ezeket pályáztam meg. Nem kell hozzá tapasztalat és nagyjából bárkit felvesznek. (nevet) Az volt a dolgom, hogy ébresszem fel a színészeket a pihenőjük után, kávét vigyek a rendezőnek meg hasonlók. Szóval ez volt a belépőm, majd ezután sorra próbáltam ki magam mindenféle furcsa filmes munkában. Legközelebb már némi önbizalommal felvértezve mentem vissza a filmes iskolába felvételizni, és másodjára sikerült bejutnom.

Volt egy olyan filmélményed, aminek hatására eldöntötted, hogy filmrendező szeretnél lenni?

Általában ez nem egyetlen filmélménynek köszönhető, én mégis szeretnék kiemelni egyet. Věra Chytilová Százszorszépek című mozija óriási hatással volt rám. Formájában annyira radikális és játékos volt, hogy el sem hittem, hogy egy film ilyen is lehet. Ennek hatására lettem bátrabb a filmnyelvi kísérletezésben. Rájöttem, hogy ez jó móka is lehet.

Mit gondolsz, egy jó film változtathat a társadalom gondolkodásán?

Nem hinném. Maximum egy folyamat részévé válhat, ami a társadalom gondolkodásának megváltoztatására törekszik, és ekként lehet egy kis szerepe. De önmagában biztosan nem, mert ehhez a közösség akaratára van szükség. Ha eleve adott egy társadalmi diskurzus egy témában, és a film illeszkedik ebbe, akkor talán bírhat némi hatással.

A filmed meglehetősen realisztikus talajon mozog, ám a vége felé egy csipetnyi varázslatot is belecsempésztél. Elmondanád, hogy miért?

A film eredeti címe lefordítva azt is jelenti, hogy Minden, amit Prabha elképzelt, és ez már magában hordozza a fantázia, a mágia jelenlétét. Fontos volt nekem egy jelenet, ami már-már álomszerű, és azt tükrözi, mi minden zajlik a főhős fejében. Ezt mágikus realizmusnak hívják. És amúgy is van valami a három nő nagyvárosból vidékre vezető útjában, ami olyan, mint egy népmese. A mesékbe pedig beleférnek a varázslatok, és erre volt szükségem, hogy kifejezzem mindazt, ami Prabha szívében zajlik.

Mit jelent számodra a modern indiai nő fogalma?

Nézd, erre a kérdésre nincs jó válasz. Hatalmas ország a miénk. Igazából nincs egy India, hanem rengeteg kisebb India van azon a hatalmason belül, számos különböző nézőponttal és világnézettel. Emiatt nem volna fair tőlem, ha megpróbálnám skatulyákba szorítani az indiai nőket, hiszen nagyon sokfélék vagyunk. Még a saját személyiségem és identitásom is elég komplex, magamat sem szívesen skatulyáznám be, nemhogy egy ekkora ország nőit. Ez egy hosszabb beszélgetés témája lehetne, de egy húszperces interjú kereteibe nehezen fér bele.

Azt tudjuk, hogy a fesztiválok közönsége imádta a filmedet, de mi a helyzet odahaza? Szerette a közönség?

Már megvolt a hazai bemutató is, és szerencsére jó volt a fogadtatása. Sokáig műsoron tartották a mozik, ami mindig jó jel. Úgy tudom, hogy az egyetemisták jelentették a közönség nagy részét, aminek nagyon örülök, mert elsősorban mindig is ehhez a generációhoz szerettem volna szólni.

A filmben az egyik lány hidzsábot vesz fel álcaként, csakhogy együtt lehessen a szerelmével. Ez mennyire problémás vagy tabudöntögető jelenet Indiában?

Ó, ez távol van attól. Ez nagyjából olyan gyakorta használt sztoriklisé a bollywoodi filmekben, mint a hollywoodi romkomokban az, hogy a végén a reptérre kell rohanni szerelmet vallani. (nevet) A filmem tabudöntögető aspektusa inkább a női test, a meztelenség ábrázolásában keresendő. Valamiért a meztelen női test ábrázolását mindig, minden helyzetben erotikusnak látják, miközben egyáltalán nem volt ilyen szándékom vele. Nem hiszem, hogy azzal van a gond, ahogy a női testet bemutatom, inkább azzal, ahogy az emberek néztek rá. Nem nekem kell változnom.

Van egy jelenet a filmben, amikor a három főszereplő alkoholt iszik, és úgy beszélnek róla, mintha tabu lenne.

Ha egy nő Indiában sok alkoholt iszik, az emberek úgy tekintenek rá, mint aki nem jó családból való. Az ivás és a cigarettázás Indiában nem a nőknek való.

A filmed nemcsak indiai, több európai országot is találunk a finanszírozók között.

Igen, és emiatt a munkálatok egy részét Európában kellett végeznünk, de ezek nagyrészt az utómunkák voltak. A stábom ugyanaz az indiai csapat volt, akikkel az előző filmemet is forgattam, egyetlen francia srác volt csak velünk, aki a film hangfelvételéért felelt. Őszintén sajnáltam őt néha, láttam, hogy a könnyeivel küzd, ugyanis Mumbaiban filmhangot rögzíteni maga a rémálom. Egy filmforgatás kedvéért semmi sem áll le, folyamatos a ricsaj, a dudálás… Egy nagy kakofónia az egész. Persze ezt használni is tudjuk a filmben, és nem is baj, hogy nem annyira tiszta az utcai jelenetek hangja, de ettől ez még nagy szenvedést jelentett neki.

Indiában iszonyatos mennyiségű film készül, de a legtöbb nem igazán rezonál a nyugati világ közönségével. Mit gondolsz, a te filmednek miért sikerült?

Az esetek többségében az indiai filmeseket nem igazán érdekli a nyugati közönség. A filmjeiket – néhány kivételtől eltekintve – el sem küldik a nagy fesztiválokra.

A filmeseknek nagyon jó sora van Indiában, hiszen rengeteg a potenciális néző. Nem szorulnak rá arra, hogy a határokon túl is építsék a közönséget. Persze vannak kivételek, mint az RRR alkotói, akiknek fontos volt, hogy a filmjüket a nagyvilág is megismerje, de a legtöbb indiai filmes nem foglalkozik ezzel. Nincs szükségük rá.

A filmedet világszerte ünneplik. Nagyon megváltozott az életed a cannes-i bemutató óta?

Teljesen. Korábban azt gondoltam magamról, hogy nem fogom jól viselni a sok-sok interjút a sajtóval. Idővel azonban rájöttem, hogy szeretek magamról és a munkámról beszélni, szóval egy kicsit még élvezem is. (nevet) A film előtt a közösségi médiáról is azt gondoltam, hogy nem akarok fent lenni ott, nincs erre szükségem, erre valaki csinált a nevemben egy hamis profilt az X-en, és mindenféle marhaságokat terjesztett, így jobbnak láttam, ha én is megjelenek ott, így azok, akiket érdeklem én vagy a filmem, legalább a valósággal találkoznak.

És szakmailag?

Nézd, Cannes óta a Minden, ami fénynek tűnik népszerűsítésével vagyok elfoglalva. Az, hogy ez a film szakmailag mekkora előrelépés lesz nekem, majd az a pillanat fogja eldönteni, amikor lesz egy új filmtervem, és kiderül, hogy milyen könnyen és gyorsan tudok finanszírozást szerezni hozzá. Ha ugyanolyan lassú és nehéz lesz a procedúra, mint ennél a filmnél volt, akkor nehezen fogom azt gondolni, hogy olyan sok minden változott. Persze ez sosem könnyű. Benne vagyok a filmrendezők egy bizonyos körében, és mindannyian ugyanazokra a pénzekre pályázunk.

Továbbra is Indiában tervezel filmeket forgatni?

Igen, és azon belül is Mumbaiban. Ez az én városom.

A Minden, ami fénynek tűnik február 6-tól látható a mozik műsorán.

The post „Indiában a kultúránk arra épül, hogy nem kérdőjelezzük meg a dolgokat körülöttünk. Senki sem bátorít, hogy találd meg a saját utadat” first appeared on nlc.