November elsején összeomlott a választási kampányok miatt kétszer, egyszer Orbán Viktor jelenlétében, átadott felújított újvidéki vasútállomás előteteje, a szerencsétlenségben 15 ember vesztette életét. A tiltakozások azóta tartanak, a rosszul szervezett, széttöredezett ellenzéki pártok háttérbe szorultak, az egyetemisták álltak az elégedetlenség élére. Olyan társadalmi rétegek is részt vesznek a tiltakozásokban, mint a tanárok, a földművesek, a nyugdíjasok, a bírók, az ügyvédek, a postások. Hatalomváltás előtt áll Szerbia? Vagy ez csak a szokásos? Tüntetnek, aztán megunják és hazamennek? Erről beszélgettünk a kishegyesi, az év nagyobb részét Budapesten töltő Szerbhorváth Györggyel, akivel tegeződtünk, tekintve, hogy szociológusi munkája mellett újságíró is, szerkesztő is, így a magázás még írásban is rosszul nézne ki.
Sokan mondják, hogy az olyan típusú választási autokráciákat, mint amilyen a szerb, a török vagy akár a magyar, legfeljebb az utcán lehet megbuktatni, de nem egy választáson. Mit gondolsz a mostani tüntetések, sztrájkok fényében, megdönthető-e Aleksandar Vučić rezsimje?
Szociológusként nem illik jósolni, de egyelőre nem látom azt a kritikus tömeget, ami a rendszer bukásához vezetne. A szerbiai egy autokrata rezsim, ami egy embertől, Aleksandar Vučić köztársasági elnöktől függ. Több mint tíz éve mindent ő tart a kezében, a miniszterelnököket, minisztereket, polgármestereket, bárkit kénye-kedve szerint cserélgeti, bárkivel behelyettesíthetők. Az összes önkormányzat, a vajdasági tartományi parlament is a pártja, a Szerb Haladó Párt kezében van. Most pedig fél óránként változik, hogy éppen optimista vagy pesszimista vagyok a helyzetet illetően. Földművesek, orvosok, bírók, ügyvédek is támogatják már az egyetemistákat, miközben diákok, önkormányzati képviselők kaptak amnesztiát az elnöktől, akiket a korábbi tüntetések alatt tartóztattak le és emeltek ellenük vádat. Eközben csütörtökön és pénteken a Belgrádból Újvidékre masírozó egyetemistákat útközben étellel, itallal kínálják, de közben meg a tanfelügyelőség az egyik belgrádi gimnáziumban 60 sztrájkoló tanár ellen indított eljárást. Illetve szinte mindennaposak a tüntetők elleni erőszakos cselekmények, például elgázolják őket, pénteken két doktornőt. A helyzet nagyon képlékeny.
Mennyire támaszkodhat még Vučić a vidéki, alacsonyabb iskolázottságú, idősebb tömegekre? Ez biztosíthatja-e most is a politikai túlélését?
A hatalomnak, akárcsak Magyarországon, Szerbiában is van egy nagyon masszív, másfél-kétmilliós választói bázisa. Ez a tömeg nagyon függ ettől a hatalomtól, bár most a nyugdíjasok egy része is elkezdett mozgolódni. Az országnak pedig van egy olyan vezető politikusi rétege, akik beleszülettek a hatalomba, akik életükben mást nem csináltak, csak funkcióról funkcióra vándorolnak. Ez nemcsak a haladókra vagy a velük szövetséges szocialistákra, hanem a további koalíciós társ Vajdasági Magyarok Szövetségére is igaz. Ezeknek a pártoknak erős társadalmi beágyazottságuk van, híveik követik őket tűzön-vízen át. A haladó párton belül lázadás sosem volt – bár a legújabb információk arra utalnak, erős érdekösszeütközések vannak a bizniszek miatt –, tehát ez egy jól szervezett párt, sokan a pártagságuknak köszönhetően kapnak munkát, mindent gleichschaltoltak. Vučić magához ragadta a hatalmat, és kőkeményen kézben tartja.
A magyarországi helyzetre emlékeztet az is, hogy Vučićnak papíron tán csak egy nagy lakása van, más semmi, miközben a testvérének, Andrejnek hatalmas a vagyona. A hatalom a maffiával szövetkezett, olyan illegális bizniszekben is benne voltak, mint a fűtermesztés, a nagyberuházásokról nem is beszélve. Az ügynek semmilyen következménye nem lett azon kívül, hogy az ezt leleplezni akaró rendőröket kirúgták. Ez egy korrupt rendszer, nem véletlen, hogy a mostani tiltakozási hullám is az újvidéki vasútállomás előtetejének leomlása miatt robbant be. Az egész vasútépítési beruházást is belengte a korrupció, ami a szakmaiatlansággal párosul.
Mire játszik most Vučić? Kicsit olyan, mintha össze-vissza cselekedne. Szinte naponta megszólal, kormányt meneszt, elnöki kegyelmet osztogat, előrehozott parlamenti választásról beszél, új mozgalmat jelent be, népszavazást a megerősítésről. Mintha előre akarna menekülni, de sehogy sem találná az utat.
Tudatos stratégia ez a részéről, mindig is ilyen volt. Keresi a helyét, sose az ideológia, az elvek mentén cselekszik, csakis a hatalom érdekli. Szinte minden sajtótájékoztatóján elmondja, hogy veszélyben van az élete, meg akarják ölni, de ő feláldozza az életét is, ha kell. Közben gazdasági csodáról beszél, statisztikákat mutogat, akár egy tanár, aki meg akarja nevelni az országot. Hiába mondják ultranacionalistának, Koszovó, az ottani szerbek sorsa egyáltalán nem érdekli, csak előhúzza ezt a kártyát is akkor, amikor szüksége van rá. A szerepek megosztása is tudatos. Vučić a jó rendőr, aki időnként békülékeny hangot üt meg az egyetemistákkal, a képviselőházi elnök Ana Brnabić pedig keményen lép fel, fenyeget, ő a rossz rendőr, pedig az újvidéki vasútállomás felújítása idején ő volt a miniszterelnök.
Nehéz felmérni, hogy mennyire tömeges a tiltakozás. Egyetemista tüntetések a kilencvenes évek második felében is voltak, de végül nem azok vezettek Slobodan Milošević rezsimjének megdöntéséhez.
Akkor célt értek az egyetemisták, illetve a pártok, mert a fő követelésük az volt, hogy ismerjék el az ellenzék győzelmét a helyhatósági választásokon, így lett Belgrád főpolgármestere a 2003-ban miniszterelnökként meggyilkolt Zoran Đinđić. A tüntetéseket illetően én már nem vagyok optimista. Pedig Szerbiában más a tüntetéskultúra, mint Magyarországon, látványosabbak, jobban szervezettebbek. Van egy hagyománya az egyetemisták tüntetésének, ez történt 1968-ban vagy 1996-97-ben. Slobodan Milošević rezsimjének bukásához 2000. október 5-én azonban más is kellett, nem úgy volt, hogy egyszer csak megindult a tömeg, és megbuktatta Miloševićet, és ezért is vagyok most szkeptikus. Akkor a belügyi elitalakulat, a vörössapkások és a hadsereg is átállt. Ettől most nagyon messze vagyunk. Az is fontos különbség, hogy akkor az Európai Unió, avagy a Nyugat nyomást gyakorolt az ellenzékre, hogy fogjanak össze. Most az EU csöndben van, az Európai Parlamentben volt egy erőtlen tiltakozás, miközben Vučić folyton arra hivatkozik, hogy őt külföldről akarják megbuktatni. Ezzel együtt az sem állítható, hogy a szerb társadalom ma EU-párti lenne, ezt egyes egyetemisták is kihangsúlyozzák.
Közben az egyetemistákat azzal vádolják, hogy külföldről irányítják és pénzelik őket.
Nagyon nem hiszem, hogy őket külföldről kellene vagy lehetne egyáltalában irányítani. Nagyon vigyáznak arra, hogy ne szövetkezzenek az ellenzékkel, azt mondják, mások a céljaik. Nincs is konkrét vezetőjük, a sztrájkban résztvevő karok őrzik a szuverenitásukat, ez eddig inkább egy klasszikus civil megmozdulás.
Ezek szerint az ellenzék nem tudatosan vonult a háttérbe, hogy a hangsúly a tiltakozó egyetemistákon, a sztrájkolókon legyen, hanem túlnőttek rajtuk az események? Egyáltalán: van-e olyan politikus, aki méltó kihívója lehet Vučićnak?
Olyan nincs, akinek megvan a társadalmi támogatottsága. Azt nem mondom, hogy ne lenne közülük alkalmas politikus, ha már Vučićék is ennyire alkalmatlanok, egyszerűen kisebb a társadalmi bázisuk, különösen vidéken, a falvakban. A szerb parlamentben vagy 17 ellenzéki frakció működik, ami nagyjából 30 pártot jelent, ugyanis közös listán induló pártszövetségek is bejutottak. Az ellenzéki képviselők két, óriásira duzzadt városból, Belgrádból és Újvidékről nyertek mandátumot, ez összesen egy kétmilliós tömeg, de szintén megosztott, miközben ugye, mindösszesen a haladók alapbázisa is majdnem ekkora. De az, hogy 12-13 éve halomra nyerik magukat, nem csak a propaganda miatt van. Nagyon súlyos választási csalások is történtek. Hoztak át szavazókat a Boszniai Szerb Köztársaságból, és fizetnek is szavazatokért. A falumban, Kishegyesen például 3 ezer dinárt [10 ezer forint] adtak egy szavazatért. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a pártiroda ott van a boltnál. Vasárnap, amikor minden kihalt, kisebb tömeg gyűlt össze a pártirodánál, hogy átvegyék a pénzt, aztán átmentek bevásárolni, kólát, csipszet.
Jelent-e valamit, hogy a jelenlegi hatalmi garnitúra egy részének a politikai szocializációja Milošević alatt történt?
Valóban, Vučić tájékoztatási miniszter volt, a mostani belügyminiszter Ivica Dačić pedig a szocialista párt szóvivője, ifjúsági vezetője. De van egy újabb politikusi generáció is, akik a kilencvenes évek háborús, szankciós időszakában voltak gyerekek, kamaszok, ők a koruk miatt megúszták, hogy harcolniuk kelljen. Látták viszont, hogy a szüleik csak úgy tudnak túlélni, ha csempésznek, netán a maffiával kerülnek kapcsolatba. Ez sokuk későbbi karrierjét meghatározta, vagyis, hogy erkölcstelenül és törvénytelenül kell élned, hogy túlélj. Aztán voltak azok, akik 2010 körül vagy azután kerültek a politikába, a hatalmat kiszolgáló VMSZ-ben ilyen az elnök Pásztor Bálint vagy Juhász Bálint, a vajdasági tartományi parlament elnöke. Ők teljesen elszakadtak a valóságtól, tőlük elvárni sem lehet, hogy megértsék az egyetemistákat, mert egész felnőtt életüket, karrierjüket a rendszerben töltötték eddig.