A Panama-csatorna egy kb. 82 kilométer hosszú mesterséges csatorna, amely Közép-Amerikában, Panamában található, és a Csendes- és az Atlanti-óceánt köti össze. A spanyolok már évszázadokkal ezelőtt tervezték a megépítését, de végül a franciák vágtak bele a 19. század második felében. Miután a projekt abban a formájában megbukott, az épp világhatalmi státuszra törő Egyesült Államok vette át az irányítást, és 1914-ben végre elkészült a nagy mű, amely nem csak a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala, hanem egyúttal páratlan mérnöki csoda is.
Bár a csatorna 1999 óta hivatalosan is Panama tulajdonában van, Donald Trump beiktatásán elmondott beszédében kijelentette, hogy Amerika visszaveszi a csatornát, amelyet szerint korábban ostoba módon ajándékoztak Panamának. Trump korábban is elmondta, hogy sem a gazdasági nyomásgyakorlást, sem a hadsereg bevetését nem zárja ki a Panama-csatorna (és Grönland) megszerzése érdekében, mivel – állítása szerint – túlságosan fenyegetőve vált a térségben a kínai befolyás.
De hogy jutottunk idáig?
Az európaiak közül egy spanyol hódító, Vasco Núñez de Balboa vágott át elsőként a Panama-szoroson 1513-ben: szétbontatta a földszoros atlanti partjain horgonyzó hajóját és egy általa épített 50 kilométer hosszú úton a darabjait átszállíttatta a túloldalra, ahol azzal a lendülettel felfedezte a Csendes-óceánt is, majd ünnepélyesen spanyol birtokba vette a Déli-tengernek elnevezett víztömeget és minden, vele határos területet; Balboát aztán pár évvel később árulásért kivégezték, de ez már egy másik történet. 1534-ben V. Károly német- római császár rendeletet adott ki, amelyben utasította Panama tartományi kormányzóját, hogy a Chagres-folyó mentén vágjon hajóutat a Panama-földszoroson át.
A tervet azonban végül elvetették, mivel az esőerdők túl sűrűnek ás áthatolhatatlannak bizonyultak. Így aztán az 1855-ben megnyitott panamai vasút lett az elsődleges közlekedési útvonal a földszoroson keresztül.
A Panama-csatorna napjainkban (fotó: Justin Sullivan/Getty Images)
Jó ideig a Chile déli végénél található Horn-fok volt az egyetlen hajózható útvonal az Atlanti- és a Csendes-óceán között, ami 8000 tengeri mérfölddel (azaz kb. 15 ezer kilométerrel) hosszabbította meg az Európából vagy Amerikából Ázsiába vezető utat. De miután 1869-ben elkészült az egyiptomi Szuezi-csatorna, bő tíz évvel később, 1879-ben Párizsban összeült a Nemzetközi Földrajztudományi Társaság és elhatározták, hogy Panamában is építenek egy hasonlót.
A terv kivitelezését egy francia diplomata, a Szuezi-csatorna építésében is komoly szerepet vállaló Ferdinand de Lesseps vállalta, ám vállalkozása csődbe ment, főként a várható költségek alultervezése miatt: az építők trópusi hőséggel, heves esőzésekkel, földcsuszamlásokkal és betegségekkel szembesültek, az utolsó csepp a pohárban pedig 20 000 munkás halála volt 1888-ban. A bebukott projektet ezután nem finanszírozták tovább.
A diplomatát a fiával együtt első fokon elítélték, de a fellebbviteli bíróság az ítéletet megsemmisítette. A Panama-csatorna ügye azonban a megvesztegetés, és a korrupció szimbólumává vált: innen származik a panamázás kifejezés.
Ferdinand de Lesseps, a Panama-csatorna egyik atyja (fotó: Public Domain)
Miután 1821-ben kikiáltotta függetlenségét Spanyolországtól, Panama a Nagy-Kolumbiai Köztársaság része lett, amelyhez Venezuela, Ecuador, valamint Peru, Guyana és Brazília egyes részei is tartoztak. Az ország 1830-ban felbomlott, és az egyik megmaradt darab Új-Granada volt, amely nagyjából a mai Panama és Kolumbia területének felelt meg. Mivel a csatornaprojekt elhúzódott, 1899-ben az Egyesült Államok is létrehozott egy bizottságot, és jelezte: saját csatornát kíván építeni Nicaragua területén keresztül.
A francia csatornatársaság e hírre megrendült, hiszen az amerikai létesítmény ellehetetlenítette volna a panamai beruházást. A francia építőknek mindössze két választása maradt: vagy veszni hagyják addigi munkájukat és eladják a megkezdett beruházást, vagy pedig felépítik és befektetésük csak nagyon hosszú idő múlva térül meg. A társaság az eladás mellett döntött: a Panama-csatorna 40 millió dollárért az USA-hoz került.
Az 1903-ban javasolt Hay-Herrán-szerződés pénzügyi kompenzációt biztosított volna Kolumbiának, cserébe azért, hogy az Egyesült Államok használhassa az földszorost. A kolumbiai szenátus 1903. augusztus 12-én elutasította a javaslatot. Theodore Roosevelt elnök erre úgy reagált, hogy megakadályozta Kolumbia vasúti hozzáférését, és hadihajókat küldött Panama atlanti és csendes-óceáni partjaihoz. Az Egyesült Államok támogatásával Panama 1903. november 3-án kikiáltotta függetlenségét Kolumbiától. November 18-án John Hay amerikai külügyminiszter és Philippe-Jean Bunau-Varilla francia mérnök – aki sürgette a panamai függetlenséget, és akit ekkor az ország meghatalmazott miniszterévé neveztek ki – aláírta a Hay-Bunau-Varilla szerződést, amely engedélyt adott az Egyesült Államoknak a csatorna megépítésére. Amikor a panamai törvényhozók kételyeiket fejezték ki a szerződés ratifikálásával kapcsolatban, Bunau-Varilla azzal fenyegetőzött, hogy kolumbiai csapatok bevetésével fojtja el az esetleges tiltakozásokat.
Theodore Roosevelt egy munkagépben, a készülő Panama-csatornánál (fotó: CORBIS/Corbis via Getty Images)
Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke elnöke, a kongresszushoz intézett beszédében már nagyon határozottan foglalt állást a Panama-csatorna mellett, amelyről azt állította, hogy “felmérhetetlen jelentőséggel bírna az amerikai nép számára”. A francia eszközök megvásárlása mellett Roosevelt kieszközölt egy egyszeri 10 millió dolláros kifizetést Panamának, és beleegyezett, hogy 250 000 dolláros járadékot fizet a az országnak.
1904 júniusában az Egyesült Államok ott vette át a munkát, ahol Ferdinand de Lesseps abbahagyta. John Findley Wallace főmérnök, aki évi 25 000 dolláros fizetést kapott (az elnökön kívül a legmagasabb kormányzati fizetést), vette át a projekt irányítását, de az ország rossz infrastruktúrája, az elöregedett felszerelés és a munkásokat sújtó trópusi betegségek miatt hamar csömört kapott az egésztől. Egy éven belül lemondott: akárcsak az őt követő főmérnök, John Stevens, aki szintén hamar távozott a fedélzetről.
Wallace és Stevens után George Washington Goethals, a hadsereg ezredese következett: fő feladata a Chagres-folyó gátépítési munkálatainak felügyelete mellett a Gamboa és Pedro Miguel folyón átvezető Culebra-vágás kiásása volt. A kb. 12 kilométer hosszúságú hegyi szakaszhoz 6000 munkásra volt szükség, akik gőzlapátokkal, dinamittal és fúrókkal több mint 180 millió köbméter földet hordtak el.
A csatornaprojekt átvétele után az egyik első amerikai érkezők egyike Dr. William Gorgas, a főorvos volt, akinek a malária és más betegségek elleni küzdelem volt a feladata, melyek oly sok francia csatornamunkás halálát okozták.
A sárgalázat 1905-re sikerült megfékezni, de a maláriát nehezebbnek bizonyult legyőzni. Gorgas és felesége, Marie később úgy jellemezte a malária elleni küzdelmet, mint „a dzsungel összes vadállatával való harcot”. Mocsarakat irtottak ki, növényzetet vágtak le és égettek el, árkokat építettek, bőségesen szórták a rovarirtó szereket, és a maláriás fertőzések aránya végül radikálisan zuhanni kezdett.
Panama, 1912 – folyik az építkezés (fotó: Heritage Art/Heritage Images via Getty Images)
A tikkasztó hőségben 40 000 munkás dolgozott a csatornán. A legtöbben a karibi Barbadosról, Martinique-ról és Guadeloupe-ról érkeztek. Az Egyesült Államok ügynökséget nyitott Barbadoson, hogy munkásokat szerződtessen; egyes becslések szerint a sziget felnőtt férfi lakosságának 30-40 százalékát dolgozott a csatornaövezetben.
A képviselőház államközi és külkereskedelmi bizottsága előtt Stevens arról beszélt, hogy le kell mondani a tengerszint feletti csatornáról, és a törvényhozóknak azt mondta: „az egyetlen nagy probléma bármilyen csatorna építésében a Chagres folyó ellenőrzése”. A francia mérnökök az árvízzel is meg kellett küzdeniük, az 1907-es hírhedt Cucaracha földcsuszamlás pedig 500 000 köbméternyi törmeléket öntött a Culebra-vágásba.Az 1912-ben bekövetkezett újabb földcsuszamlások kiásásához 4,5 hónapra volt szükség.
A tervek szerint gátat kellett építeni a Chagres folyón, amely a tervezett csatorna útvonalát keresztezte, és amelynek áramlása az intenzív esőzések miatt radikális mértékben ingadozott. Amikor 1913-ban elkészült, a gát létrehozta a Gatún-tavat, a világ legnagyobb ember alkotta tavát, amely a csatorna útvonalából több mint 32 kilométert tett ki. A mérnökök egy sor, 30X30 méter nagyságú zsilipet is terveztek Gatúnnál, és mindegyik zsilipkamrája párban épült, hogy kétirányú forgalmat bonyolítsanak le.
Jól öltözött hölgyek és urak a Panamánál (fotó: Getty Images)
1914 augusztus elején Németország hadat üzent Oroszországnak és Franciaországnak, és kitört az első világháború. A Panama-csatornát hivatalosan augusztus 15-én nyitották meg, bár az ünnepséget, amelyen számos külföldi méltóság vett volna részt, az európai konfliktus miatt végül elhalasztották. .Az első hajó, amely hivatalosan áthaladt a Panama-csatornán, az S.S. Ancon nevű amerikai teherhajó volt.
Bár a csatorna jóval a költségvetés alatt készült el (mintegy 23 millió dollárral az 1907-es eredeti becslés alatt), a 375 millió dolláros projekt volt a legdrágább építkezés, amelyet Amerika valaha is lebonyolított. Ez a költség magában foglalta a Panamának és Franciaországnak fizetett 10, illetve 40 millió dolláros kompenzációt is.
A Panama-csatorna (fotó: Justin Sullivan/Getty Images)
1994-ben az Amerikai Építőmérnökök Társasága közzétette a modern világ hét csodájának listáját.
A Panama-csatorna mellett, amelyet David McCullough író „minden idők egyik legnagyobb emberi teljesítményének” nevezett, a listán szereplő további csodák az Anglia és Franciaország között épült Csatorna-alagút, a kanadai Torontóban található CN-torony, a New York-i Empire State Building, a San Franciscó-i Golden Gate híd, a brazil-paraguayi Itaipu vízerőmű gát, valamint a hollandiai Északi-tenger védőművei voltak.
A panamai kormány végül 1999-ben vette át a csatorna tulajdonjogát. 1977-ben Jimmy Carter elnök aláírta a Panama-csatornáról szóló szerződést (amelyet a szenátus 1978-ban ratifikált). Ez a szerződés eltörölt minden korábbi csatornaszerződést az USA és Panama között, és egy 20 éves átmeneti időszakot határozott meg, amelyben az USA átadja a csatorna irányítását, és Panamának szuverén jogokat ad az övezet felett, így aztán 1999. december 31-én Panama hivatalosan is megszerezte a csatorna feletti ellenőrzést.
The post Botrányok, halál és hatalmi játszmák: a Panama-csatorna titkai, amikről kevesen tudnak first appeared on nlc.