Egy teljes hét sem telt még el Donald Trump beiktatása óta, amikor rögtön ízelítőt kaphattunk abból, hogy milyen külpolitikára számíthatunk a második elnöki ciklusában. Maga a konfliktus néhány óra alatt elrendeződött: Kolumbia gyorsan meghátrált az amerikai fenyegetések hatására, fogadja a kitoloncoltakat (habár amerikai helyett kolumbiai katonai gépekről, ezúttal lábbilincsek nélkül), a Trump által belengetett büntetővámokat ténylegesen végül ki se vetették. Az incidens azonban üzenetként is értelmezhető arról, hogy Trump komolyan gondolja a beiktatási beszédében mondottakat, amiből pedig a 120-150 évvel ezelőtti amerikai külpolitikára emlékeztető irányvonal rajzolódik ki.
A gazdasági nyomásgyakorlás külpolitikai célokra történő használata persze a közbeeső időszakban sem hiányzott az amerikai diplomácia eszköztárából, mégis, a nagyhatalmi érdekérvényesítés ilyen nyílt felvállalása szembemegy az elmúlt évtizedek gyakorlatával. Az egyáltalán nem volt váratlan, hogy Trump visszatérése egyben a szabályokra és intézményekre épülő világrend további gyengülését hozhatja el, de a Kolumbiával való konfrontáció tempója – amihez kellettek Gustavo Petro elnök indulatos válaszüzenetei is – így is hangsúlyos váltást jelentett. Ráadásul a New York Times értesülései szerint nem folytak a döntést megelőzően egyeztetések vagy a háttérben tárgyalások a konfliktus elsimítására, ami a rendes ügymenet lenne akármilyen más republikánus vagy demokrata adminisztrációban, különösen ha fontos regionális szövetségessel való kapcsolatokról van szó.
Akár volt valamilyen előzetes forgatókönyv a büntetővámokkal való fenyegetésről, akár – ami nem lenne szokatlan – Trump rögtönzését figyelhettük meg, a Kolumbiával szembeni izmozás egyértelműen példastatuálásként is szolgált. Ez már csak a Fehér Ház diadalittas közleményéből is kitűnik, hiszen az eset jól illeszkedik a narratívába, hogy Trump helyreállítja az Amerika felé mutatott tiszteletet a világban. A kimenetel egy pillanatig sem lehetett kétséges: a latin-amerikai állam tényleg jelentős mértékben rá van utalva az USA-val való kereskedelemre, így Petrónak az online bejegyzéseken kívül valódi eszközök nem álltak rendelkezésére, hogy ellenálljon a nyomásnak. Emellett a két ország közös történelmének fényében az is jelzésértékű, hogy pont Kolumbiával alakult ki az első komolyabb nyilvános vita – ez a beiktatási beszédet figyelembe véve külön is jelentőséggel bír.
Nincs lágy beszéd, de van furkósbot
„Beszélj lágyan, de legyen nálad egy nagy furkósbot” – Theodore Roosevelt elnök egyik kedvelt mondása volt ez, ami jól jellemezte a 19-20. század fordulójának amerikai diplomáciáját. Roosevelt és elődje, az anarchista merénylő áldozatául esett William McKinley az erő politikájában hittek, miközben az Egyesült Államok első igazi „globális pillanatát” hozták el a leplezetlen birodalmi terjeszkedéssel. McKinley 1898-ban – mint utóbb kiderült, valószínűleg egy véletlen balesetet használva fel ürügyként – elindította a spanyol–amerikai háborút, amelynek eredményeként az USA befolyást szerzett Kuba felett, majd közvetlen ellenőrzése alá vonta Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket. Ugyanebben az évben annektálták Hawaii-t is, Roosevelt pedig folytatta az aktív szerepvállalást, többek között a Panama-csatorna amerikai fennhatóság alatt történő megépítésével, amihez viszont éppen a szerződést ellenző Kolumbiától kellett Panamának függetlenednie – az USA erőteljes támogatásával.
Trump számára természetesen Rooseveltnek ez utóbbi, a Panama-csatorna építésénél betöltött szerepe az igazán imponáló, miközben McKinley-re merkantilista vámpolitikája kapcsán tekint elődként. A két korábbi republikánus elnökre való hivatkozást egyetlen közös logikai láncra fűzte fel beiktatási beszédében:
„McKinley elnök nagyon gazdaggá tette országunkat a vámok és a tehetsége révén – született üzletember volt –, és Teddy Rooseveltre hagyta a pénzt, amiből az sok nagyszerű dolgot csinált, például a Panama-csatornát, amelyet ostoba módon Panama országának adtak, miután az Egyesült Államok több pénzt költött rá, mint amit valaha is költöttek egy projektre, és 38 ezer életet vesztett a Panama-csatorna építése során. Ennek az ostoba ajándéknak következtében nagyon rosszul bántak velünk, és Panama megszegte a nekünk tett ígéretét.”