Megbuktatták a fotóssuliban, elhajtották az ügynökségétől a világ egyik legjobb fotósát

Az újságíró érzelmileg telített helyzetekben is maradjon objektív, mérlegelje a sztori különböző olvasatait, ügyeljen az olvasói igényekre, legyen tömör, lényegre törő, érthető, de azért olvasmányos is – ha ez megvan, esetleg belevihet némi személyes szálat. Legalábbis ezt tanultam az újságírósuliban, és bár azon vitázhatunk, hogy ez mennyire kivitelezhető (főleg manapság, ebben a zajos káoszban, amikor ember legyen a talpán, aki látja a lényeget, amire törni kellene), kétségtelen, hogy szimpatikus gondolat.

Igyekeztem is tartani magam hozzá az elmúlt 15 évben, és többé-kevésbé sikerült is, egészen addig, amíg egy szobába nem kerültem a kedvenc fotósommal. Aki miatt elkezdtem ezt az egészet, és aki azóta is úgy mutatja az utat, mint világítótorony a viharban – én pedig kérdeztem tőle, ő pedig csak ezért ejtett ki szavakat a száján. Szóval pápá, objektivitás, ez egy rajongói cikk lesz – még úgy is, hogy az említett találkozáskor 1500 kilométerre voltunk egymástól.

Martin Parr brit fotográfus, aki első ránézésre vicces és abszurd képekben utazik, amelyeket akármeddig nézeget az ember, mindig újabb és újabb részleteket, rétegeket és üzeneteket fedezhet fel, aki egy tengerparton nyaraló családról készült fotóba beleszövi azt a fogyasztóitársadalom-kritikát, amelyet még a leghíresebb filozófusok sem képesek ilyen hatásosan megfogalmazni. (Naná, hiszen ők szavakat használnak, a kép meg, mint tudjuk, sokkal erősebb és mellesleg szórakoztatóbb, mint bármilyen szöveg.)

Nemrég dokumentumfilm készült róla, nem az első, de mivel Parr már 72 éves, ráadásul épp most győzte le a rákot, a filmben inkább visszatekint az életére, és arra, hogy mit akart üzenni a képeivel ahelyett, hogy mutogatná őket, ettől pedig az alig egyórás mozi nyugodt, meditatív utazás, persze (szerencsére) jó sok képpel. Nem valószínű, hogy az I Am Martin Parr című filmet bemutatják itthon, de a Párizsban a napokban a sajtónak rendezett filmvetítés- és interjúdömpingben műsorra tűzték ezt is, utána pedig beszélni is lehetett vele és a rendezővel, Lee Schulmannal.

Az egész pont olyan szürreális volt, mint a mester egyik tetszőleges fotója, és miközben a két külföldi kolléga kedélyesen elcseverészett vele éttermekről és múzeumokról, éppen csak hogy érintve, hogy Parr egyébként fotózgat is – mindig ez van, ha egy újságíró jobban szereti a saját hangját, mint az alanyáét –, én telefonon keresztül igyekeztem minél kevésbé feltűnően rajongani. Mérsékelt sikerrel, de kit érdekel? Inkább elmondom, hogy az egyórás film és a húszperces beszélgetés alatt mit tudtam meg róla, és hogy mit tanulhatunk tőle mind.

Akárcsak egy turista

Martin Parr arról híres, hogy észrevétlenül fotóz, beleolvad a környezetébe, nem véletlenül: pont azokat az alsó-középosztálybeli átlagembereket fotózza, mint amilyen ő maga is. Minden hivalkodás, sztárallűr hiányzik belőle, még a nyakában lógó fényképezőgépet látva is előbb gondolná róla az ember, hogy turista, mint hogy korunk egyik legnagyobb fotósa. Most, a 70-en túl, a rákot éppen hogy túlélve kisbuszba pattant, hogy Lee Shulman dokufilm-készítővel Nagy Britannia-szerte furikázzanak.

Parr megfontolt, mint mindig, csak most már nyomós oka is van rá: egy guruló, kempingszékként is funkcionáló járókeretet tol maga előtt, ha szembe jön a pillanat, fél kézzel fotóz. A téma ugyanaz: az átlagember, aki csak lazulni szeretne egy kicsit, napernyővel bénázva, olvadozó fagyival a kézben, bőgő gyerekkel a karban; szóval pont úgy, mint mi. És lazulás közben inkább nem gondolnak arra, hogy a féktelen fogyasztással mit tesznek környezetükkel és a bolygóval. Sebaj, Martin Parr helyettük is gondol erre.

Az utazás során akadt egy különleges esemény is: Károly király koronázása, amely nem csak tökéletes terep Parr számára, de akik kicsit is ismerik a dolgait, azok azt mondják, hogy

Színes, giccses, lakossági, és közben mégis elmond sokat arról, kik vagyunk és mi érdekel minket. Az ünnepség alatt meglátogatott egy szikh imaházat is, ahol a tradicionális ruhába öltözött, mélyen vallásos indiaiak méltatták őszinte csodálattal a királyi családot, azaz a saját gyarmatosítóikat. Parr szerencsére nem rágja a szánkba, hogy mennyire abszurd és bizarr az egész, egyszerűen csak megmutatja, kik ők, ítélkezés, leereszkedés nélkül, és ez éppen elég.

A Parrhoz hasonló utcafotósok gyakran megkapják, hogy élcelődnek, sőt, gúnyolódnak az egyszerű embereken, nálam azonban sző sincs ilyesmiről. „Eszembe sem jut, hogy leereszkedő lennék, egyszerűen csak fotózom, ami előttem van” – mesélte a párizsi beszélgetésen.

„Mindenki barátságos volt életem során, amikor fotóztam (az angol középosztály éppen nyaraló tagjait – a szerk.), azokat a pillanatokat is megörökítettem, amiket ma már nem szabadna. Szó sincs leereszkedésről – ők emberek, szeretem őket, szeretem fotózni őket. Igen, vannak, akik azt mondják, ezzel kihasználom, kizsákmányolom a munkásosztályt, de ők pont azokat a londoniak, akik sosem voltak ott, nem tudják, milyen volt New Brighton tengerpartja.”

Parr imádja a jellegzetesen szakadt, inkább kavicsos-limlomos, mint homokos brit tengerpartokat; mint mondta, az az ellentmondás érdekli, hogy elvileg boldog, napfényes helyek ezek, mégis valahogy mindegyik lelakott, csóró. „Ebben az országban rengeteg part található, valahogy mégis a leginkább lepusztult városok fekszenek mögöttük. Igaz, a nyaralók és a partmenti hotelek kora is leáldozott; ma már mindenki Spanyolországba megy. Az időjárásra sem lehet számítani, évek óta állandóan szakad az eső. A középosztálynak még megvannak a kedvenc partszakaszai, de ezek is tűnnek el.”

Bikini, gyorskaja

Parr abban az időben kezdett fotózni, amikor még nem hogy Instagram, de internet, sőt, digitális technológia sem volt; egy viszonylag kis méretű géppel fotózott teljesen szabadon, ha nem vették észre, nem is kürtölte világgá, hogy fotózik, ha észrevették, az sem volt baj, akkoriban még senkinek sem jutott eszébe, hogy a fotókkal bárki visszaélhet. Így egy csomó olyan képe van, amely ma már el sem készülhetne: fürdőruhás gyerekek, szundikáló bikinis nők, és egy csomó olyan helyzet – például a gyorskaja-zabálás, amely téma eleve érdekelte őt, egy egész albumot szentelt neki –, amely nem feltétlenül hízelgő az alanyaira. Ma persze már adatvédelmi és etikai aggályok mentén kell lavírozni, a – például Magyarországon is borzalmas – törvényekről nem is beszélve, de Parr nem érzi, hogy egyre rosszabb lenne a helyzet, ahogy általában sem gondolja, hogy régen minden jobb volt.

„Mondják, hogy ma már mindenki fotós, és én ezt üdvözlöm. Így anélkül is belevághat bárki ebbe a karrierbe, hogy be kellene küzdenie magát a galériákba, magazinokba.” Érthető, hogy így gondolja: ő volt az első, aki az átlagembert és a nagy, történelmi, de legalábbis hírértékű pillanatokkal szemben a hétköznapi életet, a semmi-nem-történést fotózta, tanárai, kollégái pedig egyszerűen nem értették, mit akar ezzel.

A Manchesteri Politechnikumba járt fotós szakra a 70-es években, Otthon, édes otthon című diplomamunkájában a helyi nyárspolgárok és munkások otthonait mutatta meg, belülről; mondanunk sem kell, a giccs és a rossz ízlés katalógusa volt, amit ő a szokásos empatikus, kedves stílusában prezentált. „Konkrétan ki akartak dobni az iskolából, aztán később valamiért mégis úgy döntöttek, hogy nincs velem baj” – mesélte egy korábbi interjújában. „Megkaptam a papírt, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatom az iskolával, a tanárokkal, és senkivel sem. Nem hittek bennem: leszerepeltem a kritikai, az elméleti és a gyakorlati kurzusokon is, megbuktam szinte mindenből. Az elsőéves pártfogó tanáromnak hála éltem túl, csak ő hitt bennem. Nem voltam egy akadémikus koponya.”

A dokumentumfilmben pedig elmeséli, hogy a többek közt Robert Capa által alapított, híres-neves fotóügynökség, a Magnum is elhajtotta.

„A fotósok egyik fele azt mondta, ha engem felvesznek, ők lelépnek. A másik fele azt, hogy ha nem vesznek fel, végképp a múltban ragad a Magnum.” Pont ugyanaz történt, mint az iskolában: először visszautasították, majd, miután érezték, hogy egyedi és pótolhatatlan stílus az övé, mégis felvették.

A mesterséges intelligenciától, mint mondta, nem fél, „az úgysem képes imitálni egy-egy fotós sajátságos stílusát”. Az Instagram kifejezetten tetszik neki, kiváló kapudrog a fotózáshoz, nem zavarja, hogy kicsiben és gyorsan pörgetve nézik a fiatalok például az ő képeit is. Attól azonban pont nincs oda, hogy a fiatalok egy része visszatér az analóg fotózáshoz, és fekete-fehér filmre lőnek, ezt sznobériának érzi. „A fotózás lényege az, amit megmutatsz, és amit mondasz róla, nem a technika.”

Ma már persze ő is digitális géppel dolgozik, és a korábbi spontán, riportszerű sorozatok után bátran pózoltatja alanyait. „Ha kérik, megmutatom nekik a képet fényképező kijelzőjén, ezzel nincs bajom. Arra pedig nem is kíváncsiak, min dolgozom éppen, mi a sorozat lényege – időm sem lenne elmagyarázni mindenkinek. Ha mégis megkérdezik, elmondom, hogy New Brightont, vagy Liverpoolt fotózom, és ez igaz is, de a projekt részleteibe nem megyek bele, nem kell, hogy értsék a fotógráfiám filozófiai alapvetését. Ha megkérdezik, miért pont őket fotózom, elmondom, hogy megtetszett a kalapja, a haja, a ruhája; egy-két bók nagyon sokat segít az embernek.” Photoshopot nem használ: a tiszta, eredeti kép érdekli.

Tökéletes kép pedig nem létezik, és a legtöbb fotóssal ellentétben ő nem is törekszik rá, hogy megtalálja a szent grált.

The post Megbuktatták a fotóssuliban, elhajtották az ügynökségétől a világ egyik legjobb fotósát first appeared on nlc.