„Mégis, kinek az Oroszországa? A kölcsönös, jó szándékú tisztelet útja” – ez volt a címe annak a táviratnak, amit 1994-ben írtak az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén. Akkor is csak kevesen olvashatták, harminc éven át pedig gyakorlatilag senki. Hosszas pereskedés után azonban a dokumentum 2024 decemberében nyilvánosságra került, és így végre a szerzője, E. Wayne Merry is bekerülhetett azon emberek nagyon szűk klubjába, akik a történelem egy-egy sorsfordító pillanatában tökéletesen látták, hogy valamiből baj lesz.
Az 1948-as születésű Merry karrierje nagy részét az amerikai Foreign Service, azaz a Külügyi Szolgálat kötelékében töltötte. A csúcsdiplomatákat és az amerikai külügyet irányító politikusokat segítő tisztségviselőként többek közt a kelet-berlini és a moszkvai követségen is dolgozott a hidegháború évtizedeiben. 1991-ben visszatért Moszkvába, és a következő három évben a Szovjetunió összeomlásának, majd a független Oroszország megszületésének az egyik legfontosabb megfigyelője lett az amerikai nagykövetség vezető politikai elemzőjeként.
A végre nyilvánosságra kerülő három évtizedes távirata mellé írt, annak keletkezését bemutató esszéjében Merry érezhető gúnnyal ír arról, hogy milyen felkészítést kapott Washingtonban, mielőtt 1991 augusztusának közepén megérkezett volna második moszkvai kiküldetésére.
„Mielőtt Moszkvába utaztam, a Külügyminisztériumban, a Fehér Házban, a Pentagonban és a hírszerző ügynökségeknél folytatott konzultációk szokásos köre következett. Mélységesen megdöbbentett az az önelégültség, amelyet a Szovjetunióban várható fejleményekkel kapcsolatban tapasztaltam.
Jellemző volt, ahogy egy magas rangú tisztviselő azt mondta nekem, hogy túl későn megyek Moszkvába, mivel Gorbacsov már minden lehetséges reformot végrehajtott, így a Szovjetunióra a parttalan sodródás elhúzódó időszaka vár. Ez a hozzáállás volt a jellemző a többi ügynökségnél is. Csak egyetlen veterán CIA-tisztviselő számított nagyobb változásokra, de még ő is csak az évekkel későbbi jövőben. Én viszont néhány héttel korábbi moszkvai és kijevi látogatásaim után világosan láttam, hogy történelmi átalakulások küszöbén állunk, és a nagykövetségen az lesz a feladatom, hogy megpróbáljam az otthoni hozzáállást megingatni.”
Merry talán az események után harminc évvel hajlamos saját váteszi képességeit túlhangsúlyozni, de az igazság az, hogy a „történelmi átalakulások” sebességét még ő is alábecsülte.
Napokkal Moszkvába érkezése után, 1991. augusztus 19-én keményvonalas kommunista erők katonai puccsot indítottak Mihail Gorbacsov szovjet elnök ellen, hogy megpróbálják megállítani a szovjet köztársaságok nagyobb autonómiájának biztosítására irányuló erőfeszítéseit. A puccs kudarcba fulladt, többek közt a moszkvai parlament épülete előtt állomásozó tankra felmászó Borisz Jelcinnek köszönhetően. Jelcin akkor Szovjet-Oroszország elnöke volt, de napok alatt a demokráciára és reformokra vágyó tömegek vezére lett, aki ki tudta fogni a szelet a múltba vágyó puccsisták vitorlájából.
A puccskísérlet sikertelen volt, viszont jelentősen hozzájárult a Szovjetunió végső kimúlásához. A következő hetekben Gorbacsov hatalma jelentősen csökkent, míg Jelcin és a többé-kevésbé demokratikus erők egyre erősödtek. Előbb a balti államok, majd Ukrajna és Fehéroroszország is kikiáltotta a függetlenségét, 1991. december 25-én Gorbacsov lemondott, másnap hivatalosan is megszűnt a Szovjetunió, és megszületett a független Oroszország, aminek Jelcin lett az elnöke.
Az új országnak a maga rendszerváltása után annál is jóval nagyobb kihívásokkal kellett szembenéznie, mint például 1989 után Magyarországnak. Jelcin azonnal átfogó reformprogramot hirdetett, aminek az volt a célja, hogy Oroszországot gyorsan átállítsa a központi tervezésről a piacorientált gazdaságra. A reformok liberalizációs, stabilizációs és privatizációs intézkedések voltak, amelyek a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium úgynevezett Washingtoni Konszenzusán, egy tízpontos iránymutatáson alapultak.
A gyors és felülről elrendelt piacosítás az ország lakosainak döntő többsége számára iszonyatos nehézségeket okozott. Oroszország azonnal mély recesszióba zuhant, a GDP csak 1991-ben mintegy hatodával esett vissza. Az infláció elszabadult, aminek következtében oroszok milliói szegényedtek el. A privatizációnak viszont hiába volt elvileg a célja az állami vagyon igazságos elosztása, leginkább a vagyon koncentrációját eredményezte a jó kapcsolatokkal rendelkező kevesek kezében. Ők lettek az új Oroszország oligarchái, akikkel együtt járt az országban egyre nagyobb gondot jelentő szervezett bűnözés és korrupció.
A gazdasági és társadalmi káosz természetesen a politikát is érintette, ami odáig vezetett, hogy Jelcin 1993 szeptemberében egyszerűen feloszlatta a parlamentet. Válaszul a parlament érvénytelennek nyilvánította az elnök intézkedéseit, és olyan patthelyzet alakult ki, amit Jelcin csak a katonaság bevetésével tudott feloldani. A parlament körüli októberi összecsapásoknak több száz halottjuk volt, utána pedig Jelcin olyan új alkotmányt fogadtatott el, ami nagyobb hatalmat biztosított a mindenkori orosz elnöknek.
Washington mindebben támogatta Jelcint, aki többször személyesen is találkozott idősebb George Bush elnökkel. A decemberben rendezett, orosz mértékkel demokratikus parlamenti választásokon azonban – Merry szerint Washington nagy meglepetésére – nem valamelyik reformer, nyugatos erő szerezte a legtöbb szavazatot, hanem a kazahsztáni születésű, ukrán zsidó származású Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőjobboldali-nacionalista pártja, amely kifejezetten elutasította az „amerikai-cionista” szabadpiaci kapitalizmust és demokráciát.
E. Wayne Merry ebben a zavaros időszakban volt a moszkvai amerikai nagykövetség politikai elemzője. Bár már korábban elkezdte írni, végül 1994 márciusában szánta rá magát, hogy hosszabb táviratban közölje különvéleményét a szovjet–orosz átalakulásról és annak várható jövőjéről. Nem ez volt az első hosszú távirat, amit erről a nagykövetségről küldtek. Sőt, minden idők leghíresebb hosszú távirata, amit a történelem egyszerűen csak Hosszú Táviratként ismer, szintén itt született, 1946 február 22-én, egy, a Szovjetunió széteséséhez hasonlóan fontos történelmi korszakban.
A Hosszú Táviratot George Kennan írta, aki akkor az amerikai nagykövethelyettes volt Moszkvában. Kennant a washingtoni pénzügyminisztérium kereste meg, hogy segítsen elmagyarázni, miért nem hajlandó Sztálin Szovjetuniója csatlakozni a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, amely intézményeket az amerikaiak a II. világháború utáni globális rend alapköveinek látták.
Kennan, aki úgy gondolta, hogy az amerikai diplomácia alapvetően félreérti Moszkvát, kihasználta az alkalmat, és egy szokatlanul hosszú, 5500 szavas táviratban nagyívű elemzést írt a szovjet ideológiáról, motivációkról és stratégiáról. Kennan amellett érvelt, hogy a szovjet vezetés a világot alapvetően szocialista és kapitalista szektorokra osztottnak tekinti, a kapitalizmust pedig olyan fenyegetésnek, amelyet el kell pusztítani. Ebből azt vezette le, hogy hosszú távon nem lehetséges a két nagyhatalom békés egymás mellett élése, de ehhez azt is hozzátette, hogy a szovjet terjeszkedés feltartóztatható.
A távirat, majd a Kennan által egy évvel később álnéven megjelentetett, hasonló mondanivalójú cikke a szűk diplomácián kívül is nagy hatással volt, és a következő évtizedekre meghatározta az amerikai külpolitikát. A hidegháborúban Washington a szovjetekkel szemben a feltartóztatás (angolul: containment) stratégiáját választotta. A Truman-doktrínától a Marshall-terven át Ronald Reagan csillagháborújáig a következő négy évtized amerikai kül-, gazdaság- és védelmi politikájának számtalan elemét lehet Kennan gondolataira visszavezetni. Kennan egyébként az utóbbival egyáltalán nem értett egyet, az ő eredeti elmélete szerint a feltartóztatásnak alapvetően nem fegyverekkel kellett volna történnie, és amellett érvelt, hogy egyáltalán nem kellene Európában amerikai katonákat állomásoztatni, mert ez csak provokálja a Kremlt, az amerikai stratégiai érdekek szempontjából pedig Európa nem is olyan fontos.
1946-ban nyilvánvaló volt, hogy Washington és Moszkva ellenfelek, így Kennan tanácsai a nagyhatalmak küzdelméről hazájában kíváncsi és értő fülekre találtak. 1994-ben azonban az amerikai politika és gazdasági irányítói abban hittek, hogy a szovjet romokon felépülő Oroszország partner lehet a kölcsönösen betartott szabályok demokratikus, kapitalista világában. Azt gondolták, hogy ehhez az első lépés a piaci viszonyok megteremtése, mivel az szükségszerűen szabadsághoz és demokráciához vezet. Nagyjából ebben hittek az 1989-es Tiananmen téri mészárlás után ismét a nyitás politikája felé forduló Kína és úgy általában az egész poszthidegháborús világ esetében is.
E. Wayne Merry azonban Moszkvában pontosan látta, hogy ez a naiv elmélet a gyakorlatban egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt Amerikában elképzelték.