1945. január 17-én kezdődött meg a budapesti gettó felszabadítása, amely másnapra fejeződött be. A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint háromezer temetetlen holttestet találtak.
A budapesti „nagy” gettó Európa utolsó, egyben egyik legnagyobb gettója volt. A határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a terület határait december 10-én zárták le, és egy deszkapalánkkal is körülvették.
A 4513 lakásba először 40 ezer embert telepítettek, de ez a szám gyorsan nőtt, 1945 januárjában már 70-80 ezer ember zsúfolódott össze a 0,3 km2-es területre.
A gettót a Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca (mai Kertész utca), Király utca, Csányi utca 3–6. szám, Rumbach Sebestyén utca 17–19. szám, Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út (mai Károly körút) által határolt területen jelölték ki.
Az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, tömegesen haltak meg az emberek. Decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki. Az ostromot és a nyilas rémuralmat a „nagy” gettóban 70 ezren, az újlipótvárosi „nemzetközi” gettóban pedig 30-35 ezren élték túl.
A Klauzál téren október 13-én avatták fel a pesti gettó áldozatainak emlékművét. Ez egy mindössze négy négyzetméteres korong, háromezer jelöléssel.
A talapzat éppen akkora, mint amekkora hely jutott egy emberre a gettóban. A 3000 rézlap pedig a temetetlen holttestek számát jelzi.
A gettó határait egy földbe rakott csíkkal jelezték.
(A cikkben felhasznált források: Budapesti Zsidó Hitközség, MAZSIHISZ)