Az igazi Squid Game: 4500 embert tartottak fogva egy helyen, ami 500 embernek épült

A Squid Game továbbra is minden idők egyik legnézettebb sorozata. A kimutatások szerint december végén már több mint 265 millióan nézték meg. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az embert teljes mértékben a képernyő elé szegezi? Miközben az epizódokat néztem, arra lettem figyelmes, hogy – mindamellett, hogy aktívan figyelem a cselekményszálat –, elfilozofálgatok magamban és olyan kérdések foglalkoztatnak, mint például: 

Valóban igaza volt Hwang Dong-hyuknak abban, hogy ezek a brutális képsorok kellenek ahhoz, hogy jobban megértsük milyen az emberi természet? (Látszólag igen, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezernyi kérdést tett fel magában.)
Hogyan viselkednék hasonló helyzetben?
Amikor az ember már mindenét elvesztette, valóban nem számít, hogy “vásárra viszi a bőrét”?
Egy ilyen helyzetben léteznek még az olyan fogalmak, mint például: barátság, erkölcsök és önazonosság?
A túlélési ösztön tényleg mindent felülír, amiben addig vakmerően hittünk?
Ki az, aki élvezkedik azon, hogy több száz ember halálát végignézi? 

Az igazi Squid Game

Hosszú perceket követően az ember általában elhessegeti a gondolatait azzal, hogy „na de ez csak fikció, ne vicceljünk már, ilyen a való életben nem következhet be.” És aztán arcon csap a valóság, hogy de mégis, létezik ilyen…ráadásul gyerekekkel.

Pár nappal azután, hogy megnéztem a sorozatot, szembe jött velem egy kép, ami az 1900-as években készült, a következő felirattal: az igazi Squid Game. A képeken már omladozó, de nagyon is valóságosnak tűnő rózsaszín-zöld csempékkel díszített folyosók voltak, teli lépcsőkkel, a sorozatra jellemző játékos alakzatokkal és zsúfolt ágyakkal.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány kép valójában a mesterséges intelligencia kreálmánya volt, azonban a mögötte meghúzódó történet nagyon is igazi. 

Nem egy családot szakítottak szét egymástól

Han Jong-sun mindössze nyolcéves volt, amikor teljesült az egyik nagy vágya: az igencsak elfoglalt édesapja elvitte őt kirándulni. Ekkor 1984-et írunk, egy gyönyörűnek induló őszi nap volt. Han édesapjának azonban még volt egy kis elintéznivalója, éppen ezért úgy döntött, hogy néhány percre a közeli rendőrsön hagyja a gyerekeit, rendőri felügyelettel. Ekkor még nem sejtette, hogy ez volt a legrosszabb hely, ahol csak hagyhatta őket. 

„Fogalmunk sem volt arról, hogy hová visznek minket. Nem sírtunk, hanem bőgtünk” – mesélte harminc évvel később Han Joung-sun a BBC-nek, majd azt is hozzátette, hogy még a buszon őt és a nővérét elkezdték verni, mondván, hogy túl hangosak voltak. A busz egy magánintézménybe szállította őket, amely kezdetben egy jóléti központ volt, majd később egy brutális „koncentrációs tábor” lett. 

„Ritkán volt lehetőségem zuhanyozni. Tele volt a testem tetvekkel. Minden nap, szó szerint minden nap rohadt halat és büdös árpás rizst ettünk. Szinte az összes rab alultáplált volt. Négy ember aludt cikcakkban egy kiságyon. A kollégium sarkában minden éjjel nemi erőszak történt” – emlékezett vissza Han.

A Brother’s House, avagy a brutális fogolytábor, ami pokollá tette az emberek életét

A XX. század közepén, vagyis az 1950-es években Korea azért küzdött, hogy kilábaljon a második világháború és a koreai háború által okozta pusztításokból. A Brothers Home eredetileg árvaházként üzemelt 1960-tól, azonban néhány évvel később a „rémálmok háza” lett.

A háború után Dél-Korea népessége fokozatosan nőni kezdett, az 1980-as években pedig elérte a gazdasági stabilitást. Az egész ország lázban égett az 1986-os Ázsiai Játékok, illetve az 1988-as szöuli olimpia miatt, éppen ezért a kormány elkezdte sürgetni az újjáépítésre irányuló erőfeszítéseket, hogy az ötkarikás játékokra jobb színben tüntessék fel az országot. 

1981 áprilisában egy levél érkezett Nam Duck-woo-hoz, az akkori miniszterelnökhöz. A levél a Koreai Köztársaság elnökétől érkezett, aki arra utasította a hatóságokat, hogy fogják el a csavargókat, (a szerk.: csavargónak titulálták azt is, aki otthon vagy munka nélkül marad, adott esetben alkalmi munkákból tartotta el magát) illetve a koldulókat. A baj csak az volt, hogy sokakra nem illett rá ez a jelző, mégis ebben a “jólétinek” nem mondható állami intézményben találták magukat. 

A rendőrök erőszakkal fogták el ezeket az embereket és vitték el az otthonokba. Mindeközben a rendőrség állítólag jutalmat kapott azért, hogy „megtisztította” az utcákat azzal, hogy ezeket az embereket a központba küldte. Az eredeti terv az volt, hogy befogadják őket, ételt, ruhát és oktatást kapnak, majd egy év múlva szabadon távozhatnak.

A valóság azonban ennél sokkal brutálisabb és embertelenebb volt. Sokan közülük 5-6 év múlva láthatták újra a családjukat. Az intézményt 1987-ben kénytelenek voltak bezárni, miután több mint 30 rabnak sikerült megszökni, ez által napvilágra került, hogy mi is történik a falak mögött.  

Jóléti intézmény helyett koncentrációs tábor 

A Brothers Home-ot a hadsereg egykori őrmestere, Park In-keun vezette. Később az áldozatok és a nyomozók beszámolója alapján kiderült, hogy Mr. Park koncentrációs táborként irányította a helyet, amelyet magas falak és rengeteg őr vett körbe. A fogvatartottakat leselejtezett katonai egyenruhákba vagy kék tréningruhákba öltöztették, majd hajnaltól egészen estig gyárakban dolgoztak.

Az intézmény a bérek több mint felét, de olykor az egészet zsebre rakta. Azok a fogvatartottak, akik szökéssel próbálkoztak, kegyetlen büntetést kaptak, de azok sem úszták meg, akik csendben “tették a dolgukat.” Gyakran kínozták, verték és megerőszakolták őket, több száz halálos áldozat holttestét pedig titokban temették el. 

A börtönélet 

Az intézmény másik túlélője, Choi Seung-woo még szintén nagyon fiatal volt, egészen pontosan 13 éves, amikor a rendőrség elrabolta. Éppen hazafelé tartott az iskolából, amikor egy rendőr megállította, majd elkezdett kutakodni a táskájában. A táskájában talált egy fél kenyeret, amit Choi az iskolából kapott.

A rendőr megkérdezte tőle, hogy honnan lopta a kenyeret. „Az iskolában kaptam” – mondta. Addig verte a 13 éves iskolás gyereket, amíg be nem ismerte a bűnt, amit valójában el sem követett. Másra sem vágyott, csak arra, hogy a rendőr elengedje és hazamehessen, azonban ennek ellenkezője történt: bekényszerítették egy buszba és kezdetét vette a börténélete. Közel 5 évet töltött az intézményben, ez idő alatt pedig brutális szexuális és fizikai erőszak áldozatává vált. 

Choinak mindössze egy hétbe telt mire rájött, hogy halálos áldozatok is vannak. 

Az évek során sok szülő próbálta visszakapni gyermekét. Choi családja mindenhol kereste a fiút. Elmondása szerint családja megpróbált bejelentést tenni az eltűnt személyekről és a bátyjáról – akiket szintén a központba vittek – de a rendőrség egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket.

Az 1980-as évek közepére kezdtek el terjedni a pletykák, hogy ezekben a központokban agyonverik az embereket. Choi apja bízott abban, hogy gyermekei még élnek és elrabolták őket. Bekopogott a létesítmény ajtaján és addig tiltakozott, amíg szabadon nem engedték gyermekeit. A szabadulás azonban közel sem hozott “megváltást.” Az átélt traumák miatt Choi bátyja 2006-ban öngyilkos lett. 

Az ügyészek azonban évtizedekkel később elismerték, hogy politikai nyomás hatására megpróbálták “felhígítani” a vizsgálatot, ugyanis az állam megpróbálta eltussolni az ügyet. Az ügy 2012-ben kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor az egyik túlélő (a szerk.: a cikk elején említett Han Jong-sun) tiltakozásba kezdett.

Évekkel később törvényjavaslatot nyújtottak be az ügy felülvizsgálására, de végül elvetették. 2020-ban a nemzetgyűlés újraindította az Igazság és Megbékélés Bizottságát, vagyis a múltbeli emberi jogi jogsértések kivizsgálásával megbízott kormányzati ügynökséget. A Brothers Home volt az első ügy, amelynek kivizsgálásáról a bizottság döntött.

Via: 1,2,3

The post Az igazi Squid Game: 4500 embert tartottak fogva egy helyen, ami 500 embernek épült first appeared on nlc.