Túl közel ment a tűzhöz, fejbe lőtték, ahogy tehette, már ment is vissza

Hosszú sorokban, kéz a kézben vonultak több százan fehér ruhában Rámalláh palesztin város utcáin 2002 őszén; orvosok voltak ők, akik azért tüntettek, hogy gyógyíthassák a sebesülteket a kijárási tilalom ellenére is. Az izraeli hadsereg közben tankokkal és gépfegyveres katonákkal éppen Jasszer Arafat főhadiszállását ostromolta; az orvosokat ez sem riasztotta el, sőt, éppen oda tartottak.

A fehér ruhás, főleg férfiakból álló tömegből kiemelkedett egy majdnem kétméteres, feketébe öltözött, fekete hajú és vastag szemkontúrt viselő nő kamerával a kezében. Nem húzódott a közeli falak, autók fedezékébe, mint operatőr kollégái, végig a tömegben rögzítette az eseményeket. Amely végül odaért a palotához, Margaret Moth pedig – így hívták a legendás operatőrt – a helyzetet kihasználva belógott az ellenőrzőpontokon és meg sem állt Arafat szobájáig. Ahol, pár szerencsés újságíró társaságában lazán elbeszélgetett az akkor már haldokló palesztin vezérrel, aki készséggel válaszolt a kérdéseikre.

Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy ha szeretnéd megtudni, milyen a háború testközelből – mármint tényleg testközelből, abból a közelségből, amiről Robert Capa is beszélt –, ne filmeket és sorozatokat nézz, hanem Margaret Moth felvételeit. Róla, és az átlagember számára felfoghatatlan bátorságáról (vakmerőségéről? felelőtlenségéről?) most dokumentumfilm készült.

A Never Look Away a Xena hercegnőt alakító Lucy Lawless színésznő első rendezése, a kritikusok pedig odáig vannak tőle; egyértelmű, hogy Lawlesst nem csak azért érdekli Moth alakja, mert földije (mindketten új-zélandiak), hanem azért is, mert nagyon-nagyon sokat tanulhatunk tőle.

Saját név és ejtőernyő

Moth-ot eredetileg Margaret Wilsonnak hívták, és bár ránézésre nincs ezzel a névvel semmi baj, ő mégsem hagyta ezt ennyiben. „Gyerekként minden osztályban volt vagy három Margaret, amikor pedig bármilyen hivatalos iratot kellett beadnom, mindig volt még egy pár Margaret Wilson.” Mégsem gyakorlati döntés volt, hogy éppen Mothra, azaz Molylepkére változtatta a sajátját, amely költői döntés, és még alliterál is.

A Moth a Tiger Moth típusú repülőgépre utal: ez egy egészen kicsi polgári gép volt, Margaret egy barátja vezette, a nő pedig rendszeresen kiugrált belőle. (Persze ejtőernyővel.) Mivel a hatóságok nem engedték, hogy felvegye a Tiger Moth nevet, meg kellett elégednie a két szó közül az egyikkel, és a Moth jobban hangzott. Azért viszont kőkeményen harcolt, hogy sterilizáltassa magát: már fiatalon biztos volt benne, hogy sosem szeretne gyereket, de az országban akkoriban nem engedték, hogy „csak úgy” elvégezzék rajta a beavatkozást. A hivatalok végül beadták a derejukat. „Nem vagyok egy szaporodós alkat” – mondta erről Moth, aki sosem bánta meg a döntését.

Filmet és fotográfiát tanult, és ő volt az első női operatőr Ausztráliában és Új-Zélandon. Nem mintha bárki ellenezte volna ezt: egyszerűen arról volt szó, hogy a nők addig eleve nem is próbálkoztak ilyesmivel, hiszen ehhez az élethez végtelen szabadság, a felszerelés cipeléséhez ugyanis iszonyatos fizikai erő kellett. Margaret mind a kettőt megteremtette.

Barátai úgy írták le, mintha „a viktoriánus időből érkezett volna”; ma már azt mondanánk rá, goth, vagy darkos.

Egész életében csak feketét hordott, pont olyan sötétet, amilyen a haja és a szemkontúrja. Katonai bakancsban aludt még a hotelszobájában is, és megszállottan ugrált ki repülőkből – ennél fanatikusabban már csak a munkája érdekelte. Nem volt ebben semmi póz, ő egyszerűen képtelen volt másképp élni, és meg sem próbált. Nem csoda, hogy hamar bedolgozta magát az akkoriban aranykorát élő CNN nemzetközi stábjába, és pillanatok alatt el is fogadták a (kizárólag férfi) operatőrök és tudósítók.

A kilencvenes években már háborúra járt, ebben pedig ugye akkoriban nem volt hiány. Éppen (az akkori nevén) Grúziában forgattak 1992-ben, amikor fegyveresek tüzet nyitottak a tüntető tömegre. Az újságírók, fotósok, operatőrök érthető módon az autóik mögé menekültek, onnan igyekeztek forgatni, vagy, aki túlságosan veszélyesnek ítélte, meghúzni magát, amíg el nem ül az őrület. „A földet bámulva szorongattam a kamerát, amikor egy árnyék takarta el azt a kezeim között” – mesélte egy szemtanú kolléga. „Felnéztem, ott állt Margaret, az autók előtt, mozdulatlanul, rezzenéstelenül kamerázta továbbra is a lövöldöző férfiakat.”

Ekkor még nem esett baja.

Valószínűtlen túlélés

A szerencsére – mi másnak hívnánk ezt – 1992. július 23-ig tartott. Ekkor Szarajevóban tudósították a háborút, amikor csatornájuk, a CNN bemondta: Margaret Moth operatőrt és kollégáját, Mark Dulmage-et meglőtte egy mesterlövész, mindketten megsérültek; akkor még nem lehetett tudni, mekkora a baj. Az órákkal később bejelentkező tudósítótársuk, Stefan Kotsonis csak annyit mondott, „még mindig a műtőben van, és csak annyit mondta az orvosok, hogy nem biztos, hogy túléli, ha igen, a nyakát és fejét ért sérülés miatt nehéz élete lesz”.

„Többször végigmentünk azon az úton, és többször is ránk lőttek, de így sosem” – ezt már maga Moth mesélte évtizedekkel később, fekete fejkendőben, több műtéten túl, szétroncsolt arca miatt akadozó nyelvvel. „Ha jól emlékszem, három lövést adott le ránk; az utolsó kettőre mondjuk nem emlékszem, mert az első eltalált” – mondta nevetve. Az még rémlik neki, hogy a társára borulva igyekezett a kezével egyben tartani a kettészakadt arcát. „Tudtam, hogy nyugodtan kell aludnom és nem szabad elájulnom. Ha elájulok, nem lélegzem többé.”

A CNN akkori elnöke, Tom Johnson karrierje legtraumatikusabb élményeként emlékszik arra, amikor megkapta a hírt; akkor azt mondták neki, „nagyon valószínűtlen”, hogy Moth túléli a támadást. Amikor évekkel később megkérdezték kollégáit és barátait, milyen volt újra látni őt, mind ugyanazt mondta:

Mivel beszélni nem tudott – nyelve egy részét is elvesztette –, ezért papírfecnikkel kommunikált. Szerkesztője azóta is őrizgeti őket; az egyiken például az áll, „tényleg szörnyetegnek nézek ki?”. Eközben mindenki rájött, mennyire szereti valójában: addig csak kollégák voltak, ki közelebbi, ki távolabbi, de senki sem érezte magát közel hozzá, talán azért, mert félelmetesnek találták a zabolátlan, nyers erejét, és azt, hogy látszólag semmi mást nem akar, csak minél közelebb lenni az akcióhoz.

Miután meglőtték, mind rájöttek, hogy igenis kötődnek hozzá. Ezt kimutatni persze nem volt könnyű a macsó, híradós közegben a kilencvenes évek elején: Stefan Kotsonis, aki a kórházban izgult érte, egyszer az ő szivarját szívva jelentkezett be a terepről, így üzenve neki, hogy gondol rá. „Ha ilyesmin mész keresztül valakivel, nem létezik, hogy ne legyetek nagyon közeli barátok” – mondta később. „Túlestetek a megpróbáltatáson – ezek után csak mély érzelmek léteznek.”

Margaret pedig ugyanaz a nő maradt, aki volt, csak kötésekkel, majd sebhelyekkel. Két évvel a támadás után újra ott volt Szarajevóban a csatatéren, kamerájával a vállán. Ezúttal golyóálló mellény is volt rajta; természetesen fekete. Kollégái eleinte hímes tojásként bántak vele, a szemük sarkából figyelték, bírja-e, de hamar belátták, hogy teljesen felesleges az aggodalom, Moth erősebb, mint valaha. Az egyikük megkérdezte, mit tenne, ha találkozna a mesterlövésszel; azt mondta, inkább kíváncsi lenne, mint dühös, és megkérdezné, kifejezetten rá célzott-e, vagy csak vakon lövöldözött a furgonjukra. „Ez háború, akármelyik oldalon is állsz, vállalnod kell, hogy megtörténhet az ilyesmi.”

Mondanunk sem kell, ugyanúgy nem érdekelte, hogy veszélyben van-e az élete, mint korábban. Ott volt a golyózáporban Bosznia-Hercegovinában, ott volt az orvosok között, akik tüntetőleg besétáltak Jasszer Arafat főhadiszállására, amikor az izraeliek tankokkal rohamozták meg az épületet,

„Biztos meg akar halni” – legyintenek erre most sokan, és legyintettek akkor is, amikor meglátták, hogyan dolgozik. „Ezt kikérem magamnak, senki ne merészeljen feltételezni ilyesmit” – mondta ő erről. „Nincs senki, aki úgy élvezné az életet, mint én. Igenis óvatos voltam, sosem viselkedtem hülyén. Egyszerűen úgy tűnt, jobb egyhelyben maradni, ha lőni kezdenek, mint fel-alá rohangálni, úgy legalább látják, hogy kamera van nálam. Ha futsz, nagyobb valószínűséggel lőnek rád.”

Valóban habzsolta az életet: Margaret hatalmas partiarc volt, még a legdurvább válsághelyzetben is megtalálta az örömöt – nem is volt más választása. Aki dolgozott már ilyen körülmények között, az tudja, csak úgy lehet ép ésszel túlélni, ha időközben levezeted a feszültséget. Ha ünnepeltek a katonák, beszállt a buliba, ha úton voltak, inkább felkéredzkedett a helyi földművesek traktorjára, és úgy ment kollégái után, néha még azt is kibulizta, hogy ő vezethesse. Az öbölháborúban pedig Norman Schwarkopf tábornokkal szivarozott. Nem csoda, hogy imádták a férfiak.

Igaza lett: túlélt mindent. Rákbetegség; amikor két és fél év után már biztos volt, hogy belehal, Kotsonis megkérdezte, hogy van.

Azt azért bevallotta halála előtt, hogy egy kicsit csalódott: ennél bombasztikusabb távozásra számított. De, mint mondta, méltósággal csekkol ki az életből, és ez a lényeg.

The post Túl közel ment a tűzhöz, fejbe lőtték, ahogy tehette, már ment is vissza first appeared on nlc.