Szókratész
Szókratész (Kr. e. 469-Kr.e.399) az egyik legnagyobb hatású ókori görög gondolkodó volt, egyúttal a nyugati filozófia atyja; írott műveket ugyanakkor nem hagyott maga után, elméleteit tanítványai – elsősorban Platón – írásaiból ismerhetjük. A filozófus hitt a halhatatlan lélekben: úgy vélte, hogy a halál vagy hosszú, álomtalan alvás vagy egy út egy új életbe (azaz valamiféle reinkarnáció, habár az ókori görögök természetesen nem így nevezték).
Úgy vélte, hogy mivel a világegyetemben számos olyan jelenség van, amely „tudatos gondolkodás jeleit” mutatja, egy isteni teremtő erőnek kellett létrehoznia azt. Szerinte a teremtő szükségszerűen mindentudó és mindenható, a világegyetemet pedig az emberiség fejlődésének érdekében hozta létre, mivel az ember természeténél fogva számos olyan képességgel rendelkezik, amellyel más állatok nem.
Szókratész időnként egyetlen istenségről beszél, máskor pedig többes számban szereplő istenekre hivatkozik. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy egy legfőbb istenség parancsol a többi istennek, vagy úgy, hogy a különböző istenek ennek az egyetlen istenségnek a részei vagy megnyilvánulásai. Az isteni gondviselést vagy a lelkiismeret isteni eredetű szavát daimonionnak nevezte: állítása szerint mindig hallgatott erre a különös, belső hangra.
Szókratész szobra Athénban (fotó: Prisma/UIG/Getty Images)
Szókratész az isteneknek szánt áldozatokat haszontalannak tartotta, különösen akkor, ha azokat az ellenszolgáltatás reménye vezérli. Ehelyett arra szólít fel, hogy a filozófia és a tudás keresése legyen az istenek imádatának legfőbb módja. Azt is állította, hogy az istenek eredendően bölcsek és igazságosak, ami az akkori hagyományos vallástól távol álló felfogás volt.
A filozófus szerint a a szent őrület vagy isteni megszállottság az istenek legszebb ajándéka: a halhatatlan lélek a csillagvilágban kóborolva szembesül a tündöklő, földöntúli szépséggel, amit aztán földi életében majd maga elé idéz:
„…visszaemlékezik az igazi szépre, szárnyai nőnek, és tollait felborzolva vágyik felrepülni, de tehetetlenségében csak néz a magasba, mint a madár, s nem törődik a földiekkel; kész a vád, hogy őrjöngés fogta el; éppen ez az isteni megszállottság a legnemesebb valamennyi közül…”
Epikurosz
Epikurosz (Kr. e. 341 decembere – Kr. e. 270) az ókori görög filozófia nagy kívülállója volt, aki arisztokratikus távolságot tartott kortársaitól és elvetette a hagyományos görög istenképet, amely szerint az istenek antropomorf lények, akik a földön úgy járnak, mint az átlagemberek, törvénytelen utódokat nemzenek halandókkal, és személyes viszályokat folytatnak.
Ehelyett azt tanította, hogy az istenek erkölcsileg tökéletes lények, akik a csillagközi tér távoli régióiban élnek. E tanításokkal összhangban Epikurosz elutasította azt a gondolatot, hogy az istenségek bármilyen módon részt vennének az emberi ügyekben. Azt is állította, hogy az istenek annyira felülmúlhatatlanul tökéletesek és annyira kívül állnak az általunk ismert világon, hogy képtelenek meghallgatni az imákat, könyörgéseket, vagy gyakorlatilag bármit is tenni a saját tökéletességükben való gyönyörködésen kívül.
Epikurosz mellszobra (fotó: DEA / G. DAGLI ORTI/De Agostini via Getty Images)
Epikurosz hedonista volt, vagyis azt tanította, hogy ami élvezetes, az erkölcsileg jó, ami pedig fájdalmas, az erkölcsileg rossz. Sajátos módon a gyönyört a szenvedés hiányaként határozta meg, és azt tanította, hogy minden embernek az ataraxia, azaz a gondtalanság állapotának elérésére kell törekednie, egy olyan állapotra, amelyben az ember teljesen mentes minden fájdalomtól vagy szenvedéstől. Azt állította, hogy az emberek által megélt szenvedés nagy részét a haláltól, az isteni megtorlástól és a túlvilági büntetéstől való irracionális félelem okozza. Egyik levelében kifejti, hogy az emberek e félelmek miatt törekszenek a gazdagságra és a hatalomra, azt gondolván, hogy a több pénz, a presztízs vagy a politikai befolyás megmenti őket a haláltól. Ő azonban azt állítja, hogy a halál a létezés vége, a túlvilági büntetésről szóló rémtörténetek nevetséges babonák, és hogy a haláltól ezért nem kell félni. Ezirányú tanításai négy egyszerű pontban foglalhatóak össze:
Ne félj istentől,
Ne aggódj a halál miatt,
A jót könnyű elérni,
A szörnyűt könnyű kibírni.
Vagy még egyszerűbben:
“Nem voltam, nem vagyok, nem törődöm vele.”
Azaz: a nemlétet, vagyis a halált már születésünk előtt is megtapasztaltuk – épp ezért nincs is benne semmi félelmetes.
Henry Lamb II: Egy paraszt halála (forrás: Google Arts & Culture/Te Papa Múzeum)
Schopenhauer
Az örök pesszimista metafizikus, Arthur Schopenhauer (1788-18600) a Földet az emberiség siralomvölgyének tartotta, tagadta Isten létét és a megváltás helyett a semmiben való teljes feloldódást hirdette. Filozófiája alapvetően az akarat köré épül, arra a tényre, hogy állandóan akarunk valamit, és ezért halálra vagyunk ítélve – akár a gyötrelem miatt, hogy nem kapjuk meg, amit akarunk, akár az unalom miatt, hogy már megvan.
Élni annyi, mint akarni, és akarni annyi, mint szenvedni; ezt a logikát követve csak akaratunk megtagadásával szabadulhatunk meg a szenvedéstől.
Az akarat szükségszerűen az életre irányuló akarat, ami azt jelenti, hogy olyan dolgokat akarunk, amelyeket életünkben megtapasztalhatunk. Schopenhauer azt állítja, hogy a halál az élet célja és végső értelme, mert csak a halálban szabadulunk meg az élet okozta állandó szenvedés körforgásától.
Az idős Schopenhauer (fotó: Culture Club/Getty Images)
Persze Schopenhauer nem az öngyilkosságra buzdított: mert bár nála a halál önmagában az akarat végső tagadása, ugyanakkor azt is kijelenti, hogy az öngyilkosság az akarat erős megerősítésének aktusa. Az akarat az élni akarás, csak olyan dolgokat akarhatunk, amelyeket az élet hozhat, ami azt jelenti, hogy nem akarhatunk igazán véget vetni az életünknek.
Az öngyilkosságra vágyó személy nem igazán akar véget vetni az életének, hanem valójában olyan dolgokat akar megtapasztalni az életben, amelyekhez abban a pillanatban nem fér hozzá. Az akarat tagadása az, hogy legyőzzük a vágyainkat, nem pedig az, hogy legyőzzük az általuk okozott szenvedést.
Ha a halált az élet végső céljaként és rendeltetéseként értelmezzük, akkor az életet az állandó haldoklás folyamataként is felfoghatjuk.
Az emberek mindig egyre közelebb és közelebb kerülnek a szenvedés körforgásának végső feloldásához, és ahogy az idő múlik, és a jelenből múlt lesz, a jelen vágyai elmúlnak, és végül nem léteznek többé, mint a halál apró mintái, amelyeket az idő múlásával tapasztalunk.
Schopenhauer nézetei a halálról hasonlóak a szókratészi szemlélethez, mivel mindketten úgy értelmezik a halált, mint a végső felszabadulást, amely végső soron jó, ugyanakkor nem támogatják az öngyilkosságot, mint a felszabadulás gyorsabb elérésének módját.
Nietzsche
Az úgynevezett ciklikus modell szerint az univerzumunk léte egy ősrobbanással kezdődött, és azóta is megállíthatatlanul tágul tovább – azonban egy ponton majd megáll, ezután összehúzódik, megfordítva haladási irányát, míg végül minden anyag egyetlen pontba omlik össze: ez hívjuk úgy, hogy a Nagy Roppanás. Csakhogy ez nem egyszerűen a világegyetem vége, hanem egyúttal egy új kiindulópont is – az esemény egy újabb ősrobbanást indít el, amiből egy újabb világegyetem virágzik ki. Aztán ez a minta ismétlődik újra és újra, egészen a végtelenségig. Az elméletet valamikor a századforduló környékén egy Alexander Friedmann nevű orosz kozmológus vetette fel először, akinek munkássága alapvető fontosságú volt az ősrobbanás gondolatának megalapozásában.
Az örök visszatérés – vagyis az az elképzelés, hogy a világegyetem elpusztul, majd minduntalan újjászületik – a fizikában talán még viszonylag újdonságnak számít, de a filozófiában és a teológiában már korántsem. A gondolat már az ókori görögöknél és rómaiaknál is megjelent különböző verziókban. A legradikálisabb elképzelés talán az volt, amely szerint a
az egész világ elpusztul és újrateremti saját magát, de mindig ugyanolyan mintát követve: azaz minden esemény ugyanúgy, pontosan ugyanabban a sorrendben ismétlődik az idők végezetéig.
Nietzsche a betegágyán (fotó: ullstein bild via Getty Images)
Ezt a teóriát aztán a 19. században a korszak – illetve úgy általában az egész nyugati civilizáció – egyik legfontosabb és legellentmondásosabb filozófusa, a megrögzött ateista Friedrich Nietzsche (1844-1900) hozta vissza a köztudatba. Ő végül arra jutott, hogy
ha isten halott, nincs túlvilág, az utolsó ítélet pedig soha nem jön el, akkor akár logikusnak tűnhet, hogy az élet egyetlen célja és értelme a végtelen ismétlődés.
A témával több művében is részletesen foglalkozott, első ízben az 1882-ben megjelent Vidám tudományban, amelyben egy démon szájába adta az elméletet:
„Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor kell majd élned; s nem lesz benne semmi új, hanem életed minden jaj-ja és öröme és minden gondolata és sóhajtása és minden mondhatatlanul apraja és nagyja mind, kell, hogy visszatérjen és minden ugyanabban a sorban és rendben — s éppúgy ez a pók és ez a holdvilág ott a fák között s éppúgy ez a pillanat és én magam. A lét örök homokórája mind újból megfordíttatik — és te is vele, porból való porszemecske.”
Nietzsche szerint nem az élet múlandósága kényszerít bennünket arra, hogy bölcsen éljünk, hanem az örökké ismétlődés gondolata – ha tudod, hogy újra és újra kell élned, minden döntésed értelmet nyer.
Címlapkép: Gustav Klimt: Rudolf von Eitelberger a halálos ágyán (forrás: Google Arts & Culture)
The post Kell-e félni haláltól? Van túlvilág? Mi az élet értelme? – Így vélekednek erről a nagy filozófusok first appeared on nlc.