Megölt egy embert az utcán, egy ország ünnepli: Luigi Mangione története

Egy egészségbiztosító vezérigazgatóját megölték, az internet pedig azóta sem tért magához: nem a brutális gyilkosság sokkolta őket, hanem az, hogy milyen szép az elkövető. És hogy mennyire könnyű egyetérteni vele. Lássuk a tényeket és a tanulságot – ha van.

Mi történt?

Agyonlőtték Brian Thompsont, a UnitedHealthCare nevű amerikai egészségbiztosító cég vezérigazgatóját a New York-i Hilton Midtown hotel előtt december 4-én. Azóta elfogták az elkövetőt is: a 26 éves Luigi Mangione egyáltalán nem az a tipikus utcán lövöldöző gyilkos, akit az ember a lelki szemei előtt, csak a híreket hallva elképzel. A ránézésre is sármos, sikeres fiatal, fehér férfi elit családból származik, a legjobb iskolákba járt, a legjobb eredményeket érte el, az eddigiek alapján semmiféle bűnöző hajlama nem volt – saját bevallása szerint ráadásul a társadalmi felelősségvállalás motiválta, amikor megölte a cégvezért. Azóta pedig gyakorlatilag a fél világ (és egész Amerika) beleszeretett, a vicces mémektől a teljesen komoly és őszinte hálálkodásig terjed a skála, és szinte senki sem vetette fel, hogy

Ha volt is népharag és kollektív düh, az legfeljebb arra a McDonald’s-alkalmazottra zúdult aki lebuktatta az elkövetőt, amikor meglátta.

Mi a szent szar folyik itt?! – teszi fel most teljes joggal a kérdést az olvasó, és tettük fel mi is számtalanszor az elmúlt egy hétben. Az alábbiakban megpróbáljuk megválaszolni a megválaszolhatatlan. Azért a tényeket szerencsére már tudjuk, haladjunk tehát sorban.

Ki az áldozat?

Súlyos mondat, tudom, de tulajdonképpen nem is számít igazán. Brian Thompson 50 éves üzletember volt, nem volt különösebben ismert a neve, és tett is róla, hogy ne tudják: kerülte a nyilvánosságot, nem véletlenül. 2004 óta dolgozott az UnitedHealthCare (UHC) egészségbiztosítónál. Mint közismert, Amerikában nem az állam felelőssége, hogy meggyógyítsa polgárait, hanem mindenki csatlakozhat a különböző, piaci alapon működő egészségbiztosítókhoz, hogy a csomagjának megfelelően kapjon ellátást, ha baj van. Ennek egyik kellemetlen mellékhatása, hogy csak azok jutnak kezeléshez, akik megengedhetik maguknak: jelenleg az USA népességének több mint 8 százaléka, azaz majdnem 30 millió ember biztosítás nélkül él, azaz ők nem számíthatnak segítségre, ha megbetegszenek. A rendszer már így leírva is igazságtalan, de hogy mennyire a velejéig romlott, az csak az utóbbi években, éppen Thompson ténykedésének hála derült ki.

Az üzletember 2021 óta vezette a UHC-t, amely időközben az USA legnagyobb egészségbiztosítójává nőtt. Egyik nagy „eredménye”, hogy a klasszikus „ennyit fizetsz, ezt kapod érte” modellről tavaly elkezdte átszervezni a rendszert az úgynevezett „értékalapú egészségügy” felé, amely papíron azt jelentette, hogy betegenként és betegségeként külön-külön értékelik a kór súlyosságát, a gyógyulási esélyeket és a lehetséges gyógymódokat, megtervezik a terápiát, és ha kell, újraértékelik a helyzetet. A gyakorlatban pedig azt jelenti, hogy nem rögzítik szerződésben, hogy milyen helyzetben mit fedez a biztosító, hanem azt mindig az adott esetben döntik el – és ha visszautasítják a finanszírozást, a beteg nem sokat tehet. (Esetleg fellebbezhet és ha szerencséje van, megéri az ügy végét.)

Thompson maximálisan ki is használta a kiskapukat: mielőtt vezérigazgató lett, a cég által visszautasított kérelmek aránya 8 százalék volt, a kinevezése utáni évben, 2022-ben pedig ez a szám már 22,7 volt. A UHC lazán és lelkifurdalás nélkül dobta vissza a rákos betegek biztosítását is a legkülönfélébb okokra hivatkozva, egyértelmű volt, hogy semmi másról nem szól az egész, csak a profitról, amely Thompson alatt a másfélszeresére nőtt, tavaly 16 milliárd dolláros nyereséggel zárt a cég. A részvényesek (igen, a UHC jelen van a tőzsdén) és az elnökség hálás is volt: legutolsó éves bónusza átlépte a 10 millió dollárt. Hogy még „hatékonyabbá” tegye a működést, az elmúlt évben a kérvényeket elbíráló rendszert már mesterséges intelligencia működtette; az algoritmus dolga az volt, hogy kreatívan megtalálja az indokot a visszautasításra még a legsúlyosabb esetekben is, és hogy visszaverje a jogos panaszáradatot.

A fentiekből nagyjából választ kapunk a következőre is:

Miért örül mindenki a gyilkosságnak?

A válasz az, hogy nem is a gyilkosságnak örülnek, hanem annak, hogy ez a borzalmas rendszer, amellyel szemben az egyszerű, hónapról hónapra boldogulni próbáló emberek százmilliói csak veszíthettek, végre kapott egy üzenetet. Épelméjű ember nem állítja, hogy egy gyilkosság megoldás lehet bármire is, de szépen megmutatja az össznépi frusztrációt, hogy ennek ellenére is micsoda népünnepély lett abból, hogy az egészségbiztosítási piac arca (függetlenül attól, hogy ezt az arcot eddig alig ismerték páran) meghalt. Úgy is, hogy ezek után szinte kizárt, hogy a betegségiparban érdekelt cégek erre azt mondanák:

A frusztráció és a káröröm valahol érthető: a Commonwealth Fund 444.hu által idézett kimutatása szerint egy átlagos amerikai család évi 8200 dollárt, azaz több mint 3 millió forintot költ egészségügyi kiadásokra, és ennek csak a fele az egészségbiztosítási tagdíj. A másik fele az, amit saját zsebből kell fizetniük vagy azért, mert eleve nem is fedezi a biztosítás, vagy azért, mert visszautasították a kérelmeiket.

Ilyenkor kötelező közösségi teremsport a részvétnyilvánítás, és annak jelzése, hogy az erőszak minden formája megbocsájthatatlan, de ez most valahogy elmaradt. Még a politikusok is inkább a rendszer igazságtalanságát pedzegetik. A Zöld Párt egyik New Jersey-i kongresszusi jelöltje, Beau Forte például azt nyilatkozta az Independentnek, hogy Thompson nem érdemel együttérzést. „Naponta ezer ember megy csődbe, mert nem tudja fizetni az egészségügyi számláit. Nem tudom sajnálni azt, aki a rendszer fejeként dollármilliókat keres, és közben nyugodtan alszik. Most tényleg rosszul kellene éreznem magam amiatt, aki a legnagyobb cég vezetőjeként hagyta, hogy ez megtörténjen?”

M – egy város szereti a gyilkost

Olyan az egész, mintha kitalálták, vagy minimum kasztingolták volna Luigi Mangionét, a 26 éves férfit, akinek nem csak a neve és a megjelenése tipikusan olaszos, de úgy is viselkedik és néz ki, mint egy kigyúrt filmsztár, aki éppen most kapott főszerepet egy Marvel-filmben. Közismerten jómódú marylandi család sarja, a dinasztia country clubokat, idősotthonokat és egy rádióadót működtetett Baltimore-ban és környékén. Unokatestvére ráadásul neves helyi republikánus politikus. Luigi a legjobb iskolákba járt, kitűnő eredménnyel végzett mindenütt, rendszeresen szörfölt Hawaii partjainál barátaival, ám egy idő után krónikus, a hétköznapjait pokollá tévő hátfájásra kezdett panaszkodni. Egy ponton meg is műtötték; az erről elterjedt röntgenkép szerint komoly beavatkozás volt, és fémprotézisekkel próbálták rendbe hozni a hátát. Nem tudni, hogy ez mennyire volt hatással tetteire – aligha lehetett szó arról, hogy nem tudta fizetni az egészségbiztosítását. Előtte fiúiskolába járt, osztályelső volt, BA- és mesterképzést is végzett informatikából, videojáték-fejlesztő csapata volt, mindenki normális, kedves és okos férfinek ismerte.

Mangione tehát a szöges ellentéte annak, ahogy egy gazdagok iránt vad gyűlöletet érző gyilkost elképzelünk. Ráadásul színpadiasan „intézte” a tettét: találtak nála egy kézzel írt, 262 oldalas kiáltványt rendszer és az azt működtető „paraziták” ellen, akiknek már kijárt egy kiadós lecke. A manifesztumban többek közt bocsánatot kér mindenkitől, akinek ártott a gyilkossággal, de „valakinek muszáj volt végre megtennie”. A három, a vezérigazgatóval végző töltény hüvelyére a „tagadás”, „védelem” és „bizonyítás” szavakat írta: ez a híres „három D-betűs szó” (deny, defend, depose), amelyekre hivatkozva az egészségpénztárak rendszeresen megtagadják a segítséget ügyfeleiktől. Bár napokig nem kapták el, meg sem próbált bujkálni vagy elmenekülni: végül egy pár száz kilométerrel arrébb található Meki dolgozója buktatta le, amikor meglátta. Az étterem – és a McDonald’s általában – azóta is internetes gyűlölethullám célpontja, elkezdték módszeresen leértékelni a helyet, az erről szóló egyik legnépszerűbb X-poszt pedig úgy szól, hogy

Mangione nem állt ellen a letartóztatásnak, nem tagadta bűnösségét és még ügyvédet sem kért, amikor börtönbe vitték. Az internet pedig azóta is megőrül érte.

Letartóztatása után nem sokkal a McDonald’s-szálra reagálva a Burger King X-en posztolta, hogy „We Don’t Snitch”, azaz „mi nem nyomunk fel senkit”. A posztról azóta kiderült, hogy kamu, a cég (természetesen) nem ütné le ezt a magas labdát, de a mondat azóta is rendíthetetlenül terjed, ahogy a Meki-konkurens népszerűsége is nő. Hogy mekkora az elmebaj, arra csak pár példa:

máris tucatnyi kriptovaluta jelent meg a nevével; az egyiknek, amely szimplán $LUIGI néven jelent meg a kriptótőzsdén, pár nap alatt elérte a 75 millió dollárt az összértéke;
elárasztották az online boltokat az ő arcmásával és nevével ellátott ruhák, sapkák és más termékek, az Amazonnál alig bírják ezeket kitiltani, most például egy Luigi Mangione-tematikájú, a bor hidegen tartására szolgáló termoszkészletet áruló üzletet kellett felszámolniuk;
a Facebookot ellepték a Mangione-hasonmásversenyek eseményei, amelyek többségét nők szervezték, helyszínként pedig saját hálószobájukat adták meg.

És ott van még ez a mém.

Tanulságot ha akarnánk, sem tudnánk levonni, álljon itt tehát inkább egy X-felhasználó elmés összegzése:

The post Megölt egy embert az utcán, egy ország ünnepli: Luigi Mangione története first appeared on nlc.