Ezer nappal ezelőtt Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. A néhány naposra tervezett „különleges katonai műveletből” irtózatos veszteségeket okozó, felőrlő háború lett, ami a lövészárkoktól távol is szedi az áldozatait. Van egy „puhább”, néha láthatatlan, máskor azonban nagyon is látható front is, ami az ukránok pszichológiai megtörésére és az ukrán jövő lerombolására irányul. A legvédtelenebb és gyakran láthatatlan áldozatok közé tartoznak az ukrán gyerekek, akiknek a gyerekkora sosem lesz már olyan, mint 2022. február 24. előtt. Az oroszok több tízezer kisgyereket vittek erőszakkal Oroszországba, hogy ott gyökerestül kiirtsák belőlük ukránságukat. Ezt az ukránok rendszerszintű gyermekrablásnak tartják, az oroszok evakuálásnak. Nemzetközi jogi szempontból népirtás. A következő hetekben cikksorozatban foglalkozunk azzal, hogyan váltak az ukrán gyerekek az orosz háborús stratégia célpontjaivá, mi történik velük a megszállt területeken. Ez a cikksorozat első része.
Vlagyimir Putyin 2022. február 24-én hosszú beszédet intézett az orosz néphez, amelyben így fogalmazott:
„Meghoztam döntésemet a különleges katonai műveletek lefolytatásáról. Ezek célja megvédeni azokat az embereket, akik az elmúlt nyolc évben megaláztatásoknak és népirtásnak voltak kitéve a kijevi rezsim részéről. (…) Terveink között nem szerepel ukrán területek megszállása. Senkire sem akarunk erővel rákényszeríteni semmit.”
A beszéd után három irányból megindult az orosz támadás Ukrajna ellen, és elkezdődött a legnagyobb kiterjedésű fegyveres konfliktus Európában a második világháború óta. Ma már tudjuk, az orosz elnök tíznaposra tervezte a „különleges katonai műveletet” – de a szinte felfoghatatlan emberi, gazdasági, társadalmi, környezeti károkat okozó felőrlő háború ezer nappal később is folytatódik.
Ezer nap és fásultság
A háború már nemcsak egy nagyon távoli helyen történő, szinte elképzelhetetlen esemény, hanem a befogadható magyar valóságnak is részévé vált. Azért is, mert kárpátaljai – köztük magyar nemzetiségű – katonák is harcolnak, az ország pedig itt van a szomszédban, alig pár órányi autózásra Budapesttől.
A kezdeti sokk és a kötelező elítéléscunami után, amikor a nyugati hírszerző közösség arra jutott, kicsi az esélye annak, hogy Oroszország fog először atomfegyvert bevetni, olyan helyzetértékelés kezdődött, ami alapján ki-ki a maga vérmérséklete szerint – legyen szó az Egyesült Államokról, az Európai Unióról mint közösségről, vagy egyes országokról, függetlenül attól, milyen közel vagy távol vannak földrajzilag – meg tudja fogalmazni, milyen jövőben szeretne élni, ebben a jövőben kivel vállal közösséget, és kivel nem. Úgy tűnik azonban, hogy ezer nap alatt Európának nem sikerült a felmerülő kérdésekre közös választ adnia.
Hiába borult kék-sárgába az Eiffel-toronytól kezdve a Brandenburgi kapuig a fél kontinens, hiába tüntettek dühös európaiak számtalan orosz nagykövetség előtt, hiába lepték el a közösségi oldalakat a kék-sárga profilképkeretek, ettől még a háború folytatódott. A háború kitörése után a hasonló szimbolikus lépések az ukrán nép melletti szolidaritást kifejezték ugyan, de a háború menetét nem befolyásolták: az oroszokat nem akadályozták meg abban, hogy előrenyomuljanak, és az ukránoknak sem adtak elegendő eszközt ahhoz, hogy megvédjék a hazájukat.
Az Európai Unióból az elmúlt ezer napban Ukrajna kapcsán az amúgy is repedező „egység a sokszínűségben” mottóból eltűnt az egység, amiben a magyar kormánynak megkerülhetetlen a szerepe.