A Nobel-betegség, esetleg Nobel-kór vagy viccesebben nóbelitisz egy közkeletű kifejezés arra, hogy egyes Nobel-díjas tudósok hajlamosak (vagy mintha hajlamosabban lennének) furcsa, hajmeresztő és tudományosan kevéssé megalapozott elméleteket terjeszteni életük későbbi szakaszában, noha minden idők legismertebb és legnagyobb presztízzsel bíró tudományos díjának birtokosaitól azért nem feltétlenül ezt várná a közvélemény (hanem, hát, épp az ellenkezőjét).
Ezt a jelenséget többnyire azzal szokás magyarázni, hogy a szakmájuk abszolút csúcsára jutott és a sikertől megrészegül Nobel-díjasok a helyzetüknél fogva jobban feljogosítva érzik magukat arra, hogy a szakterületüktől távol eső témákban is határozott véleményeket fogalmazzanak meg; bár ezt természetesen azok is tudják produkálni, akik soha nem kaptak még Nobel-díjat, csak nekik ugye jobban elnézzük.
De az mindenesetre biztos, hogy a Nobel-díjasok esetében határozottan megfigyelhető egy ilyen tendencia; Paul Nurse brit biokémikus, a 2001-es élettani és orvosi Nobel-díj társnyertese épp ezért óva is intette a későbbi díjazottakat attól, hogy „azt higgyék, hogy szinte mindenben szakértőnek számítanak, és hogy a legtöbb kérdésben készek legyenek nagy magabiztossággal véleményt nyilvánítani, a Nobel-díj adta tekintély mögé bújva.”
Ugyan nem tisztázott, hogy a Nobel-díjasok statisztikailag tényleg hajlamosabbak-e mellőzni a kritikai gondolkodást más tudósoknál, a jelenség már csak azért érdekes, mert bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az, ha valaki szaktekintély egy területen, nem feltétlenül teszi őt szaktekintéllyé más területeken, illetve arra, hogy amennyiben a Nobel-díj elnyerése a tudományos zsenialitás és a magas általános intelligencia helyettesítő mutatójaként is szolgálhat, ezen a tulajdonságok korántsem annyira összeegyeztethetetlenek az irracionalitással, mint azt gondolnánk. A Nobel-betegség (amely, hangsúlyozzuk: nem egy valódi pszichológiai diagnózis, inkább afféle népi megfigyelés) azt is szépen bemutatja, hogy – amint azt ez a tanulmány írja – a díjazottak egy részénél az általános elismertség érzése hajlamos megerősíteni a saját elfogódottságukat a szkepticizmusukkal szemben.
Paul Nurse, Nobel-díjas brit biokémikus (fotó: Laurent MAOUS/Gamma-Rapho via Getty Images)
Mutatunk is pár jellemző példát:
Lénárd Fülöp
Lénárd Fülöp osztrák–magyar fizikus, korának egyik legnagyobb tudósa 1905-ben fizikai Nobel-díjat kapott a katódsugarakkal kapcsolatos munkájáért. Ugyanakkor a náci párt fanatikus támogatója volt, és a zsidó fizikával szemben létrehozott ún. árja fizika egyik vezéralakja.
„Lénárdnak meggyőződése volt, hogy sarlatánok veszik körül, akik elrabolták a dicsőségét, továbbá zsidó összeesküvők, akik a hiteles tudományt absztrakt és obskúrus matematikával igyekeznek helyettesíteni, így aztán természetes szövetségese volt a felemelkedőben lévő német nemzetiszocialista pártnak. Hitler alatt ő lett az árja fizika vezéregyénisége, és megírta a négykötetes Deutsche Physik (Német fizika) című munkáját, amely a relativitáselméletet mint zsidó csalást, Wilhelm Conrad Röntgent mint a zsidó fizika művelőjét kárhoztatta. Ez bizarrul és nevetségesen hangzott, annál is inkább, mivel Röntgen nem volt zsidó”.
Charles Richet
A francia tudós az anafilaxiával kapcsolatos kutatásaiért kapta az 1913-as élettani és orvosi Nobel-díjat. Emellett hitt az extraszenzoros érzékelésben, a paranormális tevékenységben, a vízkereső varázsvesszőkben és a szellemekben. Rendszeresen részt vett spiritiszta szeánszokon és látogatta a kor híres (és mint utóbb kimutatták, csaló) médiumait, Eusapia Palladinot és Eva Carrière-t. 1891-ben megalapította Annales des sciences psychiques folyóiratot. 1905-ben ő lett a brit Society for Psychical Research társulat elnöke. 1919 tiszteletbeli, 1929-ben pedig tényleges elnökévé választották a párizsi Nemzetközi Metafizikai Intézetnek. Természettudósként racionális magyarázatot keresett az általa is megtapasztalt jelenségekre, elképzelése szerint az emberek egyfajta hatodik érzékkel képesek fogni a tárgyak és élőlények által kibocsátott rezgéseket, amit ő nevezett el ektoplazmának.
Linus Pauling
Linus Pauling 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a kémiai kötésekkel kapcsolatos eredményeiért, 1962-ben pedig Nobel-békedíjjal tüntették ki békeaktivizmusáért. Egy évtizeddel az első díj elnyerése előtt Bright-kórt diagnosztizáltak nála, amit részben intenzív vitaminkúrával kezelt: ez állítása szerint drámaian javított az állapotán. Később nagy dózisú C-vitamin szedését szorgalmazta, hogy csökkentse a nátha valószínűségét és súlyosságát. Pauling maga naponta olyan mennyiségű C-vitamint fogyasztott, amely több mint 120-szorosa volt az ajánlott napi bevitelnek. Azt állította továbbá, hogy a C-vitamin megadózisai terápiás értékkel bírnak a skizofrénia kezelésében és a rákos betegek életének meghosszabbításában.
Linus Pauling 1983-ban (fotó: Janet Fries/Getty Images)
James Watson
James Watson 1962-ben Francis Crickkel és Maurice Wilkinsszel együtt kapta meg az 1962. évi élettani és orvosi Nobel-díjat a DNS kettős spirál-szerkezetének meghatározásáért. Watson kb. 2000 óta következetesen állítja, hogy a fekete bőrű emberek eredendően kevésbé intelligensek, mint a fehérek, és hogy a trópusi régiókban a napfénynek való kitettség és a magasabb melaninszint miatt a helyieknek jóval magasabb a libidója. De olyat is nyilatkozott, hogy szerinte rendben van, ha egy nő elveteti a homoszexualitás génjét hordozó magzatát, illetve, hogy soha nem alkalmazna túlsúlyos embert
Nikolaas Tinbergen
A holland tudós 1973-ban nyerte el az élettani és orvosi Nobel-díjat az állatvilágban megfigyelhető egyéni és társas viselkedésekkel kapcsolatban végzett kutatásaiért. Rögtön a köszönőbeszédében előadott egy különös elméletét arról, hogy az autista gyerekek állapotáért az anyák a felelősek, vagyis már friss Nobel-díjasként kezdett tudománytalan, káros hülyeségeket hirdetni – ezzel tulajdonképpen megdönthetetlen rekordot állított be. 1985-ben Tinbergen feleségével közösen írt egy könyvet, amelyben az autizmus gyógyítására az ún. tartásterápia alkalmazását javasolta, egy empirikusan nem alátámasztott és egészségügyi szempontból veszélyes kezelési formát.
Dr Brian Josephson (fotó: PA Images via Getty Images)
Brian Josephson
Brian Josephson 1973-ban fizikai Nobel-díjat kapott a szupravezető anyagok gyakorlatban jól használható effektusának felfedezéséért. Josephson számos tudományosan nem alátámasztott hiedelmet támogatott, köztük azt a homeopátiás elképzelést, hogy a víz valahogy emlékszik a benne hígított anyagok kémiai tulajdonságaira; azt a nézetet, hogy a transzcendentális meditáció segít a tudattalan traumatikus emlékek tudatosításában; illetve azt az elméletet, hogy az emberek telepátiával kommunikálhatnak egymással.
Kary Mullis
Kary Mullis 1993-ban kémiai Nobel-díjat kapott a polimeráz láncreakció kifejlesztéséért. Mullis többször is nyilvánosan leszögezte, hogy nem ért egyet azzal a tudományosan elfogadott nézettel, miszerint az AIDS-et a HIV okozza, és azt állította, hogy a vírus alig kimutatható a betegségben szenvedőkben. Kétségeit fejezte ki az ember okozta éghajlatváltozás bizonyítékaival kapcsolatban is. Önéletrajzában Mullis hitet tett az asztrológia mellett, és beszámolt egy találkozásáról egy fluoreszkáló, beszélő mosómedvével, amely szerinte földönkívüli lehetett.
Kary Mullis (Fotó: Profimedia)
The post A legokosabbaknak is elmehet az eszük: Nobel-díjas tudósok, akik áltudományos hazugságokat terjesztettek first appeared on nlc.