Elfeledett gyermekek: „Az apám az alkoholt szerette, engem nem tudott”

Megdöbbentő, de nincsenek hazai felmérések, kutatások az alkoholista szülők gyerekeire vonatkozóan, miközben az alkoholizmus népbetegségnek számít kis hazánkban. Az alkoholista szülők gyerekeire sok veszély leselkedik, az egész életükre hatással lesz az, hogy függő szülők mellett voltak kénytelenek felnőni.

Az alkoholbeteg szülők gyermekei 24 százalékkal több időt töltenek kórházban, ráadásul 30 százalékkal több ideig kell ilyenkor bent maradniuk, mint a nem függő szülőkkel rendelkező társaiknak.
Az alkoholbeteg családok gyerekeinek több mint 40 százaléka válik később szenvedélybeteggé.
Az alkoholista szülők gyerekeinek egyharmada pszichés zavarokkal küzd (például szorongás, depresszió, személyiségzavarok).

A külföldi adatok alapján történt kalkuláció szerint minimum 400 ezer gyereket érint ma Magyarországon az alkoholbeteg szülők problémája, és küzdenek felnőttkorukban is majd a szenvedélybeteg szülők hosszú távú káros hatásaival. Az irodalom őket hívja elfeledett (vagy elveszett) gyermekeknek, mert a szülők figyelme a szenvedélybeteg körül forog a családban, és nem a gyerek van a középpontban. A függő minden figyelmét az alkohol köti le, míg a nem függő, általában társfüggő szülő a szenvedélybetegre koncentrál minden idegszálával. A gyerekek a túlélés érdekében a családi rendszer által meghatározott szerepeket vesznek fel. Például a saját szüleik szülőjévé válnak.

Az alkoholista szülő

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat EGy7 konferenciáján szakemberek beszéltek arról, hogyan hat a gyerekek fejlődésére az, ha alkoholbeteg szülővel kell felnőniük, és felnőttként hogyan lehet a káros hatásokat csökkenteni. 2018 óta fut az Apa, Anya, Pia projekt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatánál, amelyben a szakemberek képzésétől kezdve az érintetteknek szervezett ingyenes önsegítő csoportokig rengeteg információval próbálnak segíteni azoknak, akik alkoholbeteg szülőkkel nőttek fel.

Frankó András családterapeuta, a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának vezetője elmondta, hogy „a szenvedélybeteg szülők gyerekei csak azt szeretnék, ha a szülők jól lennének.” Miközben ezek a szülők nagy eséllyel már maguk is diszfunkcionális családban nőttek fel, nincs előttük jó minta a szülőséggel kapcsolatban. Ítélkezéssel talákoznak a környezetükben, nem segítséggel – és nehezen kérnek segítséget, mert a társadalmi stigma nagyon erős a szenvedélybeteg szülőkön.

Azzal a hozzáállással találkoznak, hogy csak abba kell hagyni, és azt gondolja róluk a környezet, hogy a szerhasználatot szándékosan csinálják a szülők, a törvény szerint is büntetést kapnak érte, márpedig mindez egyáltalán nem segíti azt, hogy felépüljenek a szevedélybetegségből. „Az erős szülői identitás gyakran motiválja a függőket a kezelés megkezdésére” – tette hozzá Frankó András, példának hozva a saját páciensét, aki amikor anya lett, képes volt kilábalni az alkoholfüggőségből a gyermeke kedvéért.

 – figyelmeztet Frankó András arra utalva, hogy sok esetben az alkoholizmus generációs kereszt a család hátán. Az volt a normális már a szülő gyerekkorában is, hogy apa vagy anya alkohollal vagy egyéb szerrel küzdött, így természetessé vált számára, hogy ez az élet része, és megismétli felnőttként a kapott mintát, amikor már saját családja van.

A gyerek úgysem veszi észre?

Az egyik leggyakoribb tévhit az alkoholbeteg szülők körében, amivel nyugtatják magukat, hogy a gyerek nem veszi észre úgysem, ha isznak pár italt. Ez természetesen nem így van, a gyerekeknek elképesztő éles radarjaik vannak, és minden apró rezzenést érzékelnek a szüleik felől.

Dr. Nagy Zsolt addiktológus konzultáns már 20 éve foglalkozik szenvedélybetegekkel, és ő maga is szenvedélybeteg szülőkkel nőtt fel. Magány, szorongás, alkalmatlanságérzés, és sok hiány, például a derű és a pozitív minta hiánya volt az, amiket többek között a saját érzései között a felépülés során azonosított a szakember. „Magányos, tétován tébláboló kisfiú voltam” – mondta Dr. Nagy Zsolt, és ez csak egy icipici szelete annak, amit a szenvedélybeteg szülők gyerekei átélnek a gyerekkorukban. „Az apám az alkoholt szerette, engem nem tudott” – ezzel az érzéssel nőnek fel a gyerekek az addiktológus szerint.

Az elfeledett gyerekek alapszabályait a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ingyenes, Elfeledett gyermekek című kiadványában összegezték:

Ne beszélj! – „Senkinek nem beszélhetsz arról, mi történik itthon. Mindig titokban kell tartani.”
Ne érezz! – „Légy erős, jó, tökéletes, mindig mindent jól csinálj. Büszke akarok lenni rád!”
Ne bízz! – „Rajtam múlik, hogy a szüleim nem tartják be az ígéreteiket – mert nem vagyok elég jó. Nem támaszkodhatok rájuk.”

Az elfeledett gyermek a túlélés érdekében többféle túlélési stratégiát is használhat, lehet „hős”, aki átveszi a szülők terheit és szülőként viselkedik; lehet „fekete bárány”, aki a rosszalkodásával igyekszik felhívni magára a szülők figyelmét; lehet „elveszett gyermek”, aki visszahúzódik, és saját magát okolja a szülő alkoholizmusa miatt; és lehet „bohóc”, aki mindent elkövet a nevetésért, hogy felhívja magára a figyelmet. Minden elfeledett gyermek használja a fenti stratégiákat felnőttként is, csak különböző mértékben.

Márta 16 éves, mindkét szülője alkoholbeteg, őszintén beszélt az Elfeledett gyermekek kiadványban arról, hogyan érezte magát a szülei mellett kisgyerekként: „Magányosnak, nagyon magányosnak. Ültem a szobámban, néztem a tv-t, voltak olyan napok, hogy nem szóltam senkihez egy szót se.

Magamban beszéltem és arról ábrándoztam, milyen lesz majd az életem, ha valaki segíteni fog. Mindig arra vártam, hogy valahonnan segítség érkezik.”

Márta nincs egyedül ezzel, hogy fantáziavilágot épített magának, az elfeledett gyermekek általában már életükben elgyászolják a szülőket, a legtöbb gyerek elképzel magának egy jobban funkcionáló szülőt, aki feltétel nélkül szereti és gondoskodik róla. Ez a fantáziavilág pedig csak még inkább magányossá teszi a gyereket, aki felnőve elszigetelve érzi magát az emberektől.

Felnőttként az élet

Dr. Matuszka Balázs pszichológus, egyetemi docens a Szülői hagyaték című előadásában kitért arra, hogy milyen hatással vannak a felnőttkorra a gyerekkori élményeink: az ártalmas (adverse childhood experiences: ACE) és a jótékony gyermekkori élmények (positive childhood experiences: PCE) aránya határozza meg a felnőttkori életutat.

Ártalmas gyerekkori élmények például az érzelmi-, fizikai-, szexuális bántalmazás, elhanyagolás, válás, családon belüli erőszak – mindez nem támogatja azt, hogy a gyerek egy biztonságos, kiszámítható helynek tekintse a világot, és úgy érezze, hogy szerethető ember. Minél több ártalmas gyermekkori élmény éri a gyereket az első 18 évben, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki felnőttkorára a valamilyen szertől való függőség, depresszió és öngyilkosságra való hajlam. Jellemző, hogy felnőttként reménytelennek, céltalannak látja az életet, és értéktelennek érzi saját magát.

Az ártalmas gyerekkori élményeket pedig néha maguk az elfeledett gyermekek is nehezen azonosítják, nem tartják bántalmazásnak, ami velük történt gyerekkorukban. Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus, krízisprevenciós tanácsadó a Megsebzett gyermekkor című könyvében ír erről: „Sok kliens fogalmazza meg, hogy hiszen vele tulajdonképpen nem történtek nagyon szörnyű dolgok. Nem verték, kapott enni, volt ruhája, pénze – egyszerűen “csak” nem figyeltek rá, nem foglalkoztak vele. Látszólag ez “csak”, azonban nagyon mélyreható és messzemenő következményei vannak.

A jótékony gyermekkori élmények (PCE) olyan gyermekkori tapasztalatok, amelyek elősegítik a biztonságos, stabil és gondoskodó kapcsolatokat és környezetet. Ha többségben vannak ezek az élmények, akkor csökkenthetik az ártalmas élmények káros hatásait. Ilyen jótékony gyermekkori élmény például az, hogy a gyerek tud beszélni a családjával az érzéseiről, a támogatás érzése, közösségi hagyományokban részvétel, barátokhoz tartozás, legalább két olyan felnőtt, akik nem a szülei, és valóban törődnek vele.

Örökre szól az átok?

Létezik felépülés a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek? „A hosszan tartó, ismétlődő komplex traumatizáció a személyiségműködés több területén okoz átfogó károsodást (komplex poszttraumás stressz zavar)” – írja Hoffmann Kata a könyvében. De azért bármennyire is úgy tűnik, mégsem reménytelen a helyzet a szakember szerint: „Nézzünk két szempontot, hogyan érdemes elindulni. Az egyik, amit én tudok megtenni magamért. Ez a tudatosítás (utánaolvasok, elmegyek előadásra, tájékozódom stb.), az önegyüttérzés gyakorlása (sokaknak nehéz ide megérkezni, együtt érezni azzal a gyerekkel, akik voltak akkor, illetve, aki ott van bennük – ez a sebzett gyermek), illetve az öngondoskodás (abból, amit nem kaptam meg, nagyon sok mindent meg tudok adni magamnak utólag).

A másik, ami talán még fontosabb, hogy ami kapcsolatban sérült, az kapcsolatban tud gyógyulni. Tehát ha vannak olyan kapcsolódásaink (barát, párkapcsolat, terápiás kapcsolat stb.), amelyekben korrektív érzelmi élményeket élhetünk át, ahol meg tudjuk tapasztalni, amit annak a pici gyereknek is meg kellett volna élnie (hogy én oké vagyok, a világ is oké, szerethető vagyok, a másik ember tud hozzám kapcsolódni, kimondhatom az igényeimet, az érzéseimet, a szükségleteimet, erre a másik tud reagálni stb.), az mind gyógyítja a megsebzett gyermeket.”

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat a traumáinkban, hogy már többféle könyv és terápia is rendelkezésünkre áll, ha szeretnénk élesen látni a saját helyzetüket, a reakcióink mögötti működést, és szembenézni azzal, hogy szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeként mi magunk is az elfeledett gyermekek közé tartozunk. Belevághatunk egyedül is, de a legjobb, ha szakemberek segítségével nézünk szembe gyerekkorunk traumáival, és a saját működésünkkel.

Az ACA csoportok ingyenesen látogathatók az alkoholista szülők felnőtt gyerekeinek, ahol nyitottan lehet beszélgetni arról az önsegítő csoport keretében, hogy milyen tapasztalataink vannak, és hogyan küzdünk meg a minket ért gyerekkori traumákkal. Vagy a szintén ingyenes AAP (apa, anya pia) csoportok is egyre több helyen megtalálható – a kerületi pszichiátriai gondozókban is érdemes rákérdezni -, zárt önsegítő csoportok, amelyeket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó indított el. De akár egyéni vagy családterápiában, színházterápiában, pszichodrámán, szociodrámán, irodalomterápiában… is érkezhet a segítség – a szenvedélybetegség témakörében ezek mind rendszeresen használt eszközök.

A lathatatlanul.hu oldalon indult nemrég az Egy Füst Alatt Alapítvány kampánya, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy milyen széles körben jelen lévő társadalmi problémáról van szó Magyarországon. Az oldalon találunk segítő szakembereket és elérhetőségeket is a segítségkéréshez. Mert nem szégyen, hogy alkoholista szülőkkel nőttünk fel, hiszen minden negyedik gyermek diszfunkcionális családban él, többen vagyunk, mint gondolnánk, akik nem kaptuk meg gyerekként azt a biztonságot, kiszámíthatóságot, gondoskodást, amire az egészséges fejlődéshez szükségünk lett volna. Nem szégyen segítséget kérni, bár ijesztő lehet a szembenézés, és kemény munka feldolgozni a gyerekkori traumákat, de ha nem akarjuk, hogy a szenvedélybeteg szüleink által belénk nevelt reakciók irányítsák az életünket, akkor van kiút, hogy ne legyünk többé elfeledett gyermekek.

The post Elfeledett gyermekek: „Az apám az alkoholt szerette, engem nem tudott” first appeared on nlc.