Sokan megfeledkeznek arról, hogy a jubileumot ünneplő Harcosok klubja egy vicces film. Méghozzá nagyon vicces. És nem véletlenül lett az: David Fincher rendező (Hetedik, Zodiákus) eleve annak szánta. Egy vad és zabolázatlan szatírának, ami mindennek és mindenkinek beszól. Egy maró társadalomkritikának. Ha megnézed valakivel, aki nagy filmnek tartja, de nem nevet filmnézés közben, kezdj el gyanakodni. Valószínűleg nem érti a filmet. Pontosabban: félreérti azt.
A Tyler Durden-faktor
Legyünk igazságosak: ha van a Harcosok klubjának érdemi hibája, akkor az mindenképp az, hogy túl könnyű félreérteni. A középpontjában álló alfahím falkavezér, a tökéletes férfi, vagyis Brad Pitt alakításában életre kelő Tyler Durden ugyanis annyira lehengerlően karizmatikus és vonzó figura a maga totális nihilizmusával, bölcsességnek álcázott cinizmusával és tökéletesre csiszolt sixpackjével, hogy ő lett az a fa, akitől sajnos nem mindenki látja az erdőt.
Brad Pitt a Harcosok klubjában (Fotó: AFP)
Tény, hogy első ránézésre úgy tűnhet, a Harcosok klubja szuggesztív szektavezére számos fiatal és középkorú férfi számára kínál megoldókulcsot az élethez. Hiszen ismerős lehet a társadalmi elvárásoknak megfelelve élni, és közben mégis boldogtalannak lenni. Lediplomázni, menő állást szerezni, pénzt gyűjteni, gyors verdában feszíteni és divatosan berendezett lakásban álomra hajtani a fejed, és közben… üresnek érezni ezt az egészet. Ehhez még maga Brad Pitt is tudott kötődni, aki így nyilatkozott a témában 1999-ben a Rolling Stone-nak:
Én vagyok a fickó, akinek mindene megvan. De mondom neked, miután eléred, hogy mindened meglegyen, ott maradsz saját magaddal. Már elmondtam korábban és elmondom most is: nem alszol jobban és nem is ébredsz kellemesebben ettől.
Elégedetlen vagy, erre jön a vásznon Tyler Durden, aki úgy néz ki, mint Brad Pitt, és azt mondja, hogy eddig rosszul csináltad ezt az élet nevű játékot. Eljött az ideje, hogy felrúgj mindent. Ne engedj a társadalmi nyomásnak és a mindent átjáró kapitalizmusnak! Az érzések nem érdekesek, nyomd el őket: az irányítás és a hatalom a fontos. El kell pusztítani mindent, ami régi, hogy helyet adjon valami újnak.
Arról azonban már sokan megfeledkeznek, hogy Tyler Durden ugyan ügyes érzékkel tapint rá csomó társadalmi problémára, valamint jó érzékkel kérdez, de igazi válaszai neki sincsenek. Tényleg az erőszak, a terrorizmus és a nők elnyomása lenne a válasz? A film szerint aligha.
Tyler Durden ugyanis elbukik. Maga a Narrátor, a szürke kisember énje végez vele. Mert amit kitalált, az nem megoldás, csak erőszak és káosz. Nem vezet sehová, mert nem valódi terv. Nem cselekvés, csak pótcselekvés.
Ezt tudja (és mutatja) a film és a végén már tudja az Edward Norton által játszott Narrátor is, de sok nézőnek ennek ellenére sem jön át. Tyler Durden kitakarja előlük a valódi mondanivalót. Ő és a „terve” nem megoldás semmire. Zsákutca.
Brad Pitt és Edward Norton (Fotó: profimedia)
Érzések nélkül mit érek én?
A Harcosok klubja erejét elsősorban az adja, hogy rendkívül könnyen lehet kapcsolódni hozzá. Sokan éreztük már üresnek magunkat, egy ponton érezhettük céltalan, egy helyben toporgásnak az életünket. Lehetett már elegünk a munkánkból, a főnökünkből, a sok hülye társadalmi elvárásból, és abból, hogy bármennyire igyekszünk keresni, egyszerűen nem találjuk a másik felünket az életben.
A film Narrátora az üresség és hiábavalóság érzését eleinte – sötét és komikus módon – úgy próbálja átvészelni, hogy vámpírként lopja el azoktól az érzéseket, akiknek még van belőlük. Márpedig szerinte senki sem érez úgy, és senki sem ragaszkodik annyira az élethez, mint akik a halál kapujában járnak. Emiatt jár önsegítő csoportokba, ahol különböző halálos betegségekben szenvedők vagy épp azokat túlélők öntik ki egymásnak a szívüket. Mert az ő érzéseik által legalább érezhet valamit.
Edward Norton (Fotó: Profimedia)
Miután hosszabb távon az energiavámpír életmód sem teszi boldoggá, belép az életébe Tyler Durden.
A cool csávó, aki képes mindent kellő távolságtartással nézni.
A menő fickó, akinek minden élethelyzetre van valami bölcsessége/jó dumája.
Az ultramacsó férfi, aki azt hangoztatja, hogy nők nélkül is jól megvan egy férfi.
Aki azt mondja, nincs szükséged arra, hogy a munkád rabszolgája légy.
Egyszerű a képlet: ha nincs szükségünk érzelmekre, akkor nem fog fájni a hiányuk sem. Ha dominanciával és erőszakkal átvehető az irányítás, és úgyis csak ez számít, akkor miért akarnánk mások iránt érezni valamit? Az érzések úgyis csak gyengévé tesznek. És ezt is rengetegen félreértik a Harcosok klubjában.
A Narrátor Tyleren keresztül ugyan domináns alfahímmé válik, de ez sem hozza el neki a boldogságot. Az élete – és a film – egyetlen nőjével, Marla Singerrel (Helena Bonham Carter) pont úgy bánik, ahogy azt az Andrew Tate-félék tanítják arról, hogyan kell bánni a nőkkel. Szexuális tárgyként használja, de amint lehet, ellöki őt magától. Nem ad neki magából, nem ad neki az érzéseiből, nem ad neki az életéből. Kihasználja, és elveszi tőle azt, amiről úgy érzi, neki jár. Csakhogy, ahogy a film is mutatja, ettől nem lesz boldog. Belül ugyanolyan üres marad.
Egyáltalán nem véletlen, hogy egy férfiak dominálta, ultramacsó film utolsó képén egy férfit és egy nőt láthatunk együtt, egymás kezét fogva, ahogy azt nézik, hogy elpusztul körülöttük a világ. A Narrátor végre érez valamit. Felfogja, hogy merő bullshit, hogy egy igazi férfi nem mutatja ki az érzéseit.
Brad Pitt és Helena Bonham Carter (Fotó: Profimedia)
Végre kimutatja azokat, és így egy pusztulófélben lévő világban is boldog tud lenni egy kicsit. Talán vége mindennek, de mennyire más ez úgy, hogy ott van mellettünk az, akit szeretünk és viszontszeret. „All You Need Is Love” – énekelte a The Beatles, és bármily furcsa is, a Harcosok klubja valójában erről szól. Nem arról, hogy úgy kell bánni a nőkkel, mint egy ronggyal, és az életben el kell venni azt, ami szerintünk jár nekünk. David Fincher filmje világosan megmutatja, hogy ez a hozzáállás bukásra van ítélve.
Szabályfelrúgóból szabályalkotó
Tyler Durden pincérként belehugyozik a vendégek levesébe, mozigépészként pénisz pillanatképeket vág be a gyerekfilmekbe, éjszakánként pedig emberi zsírból főz szappant, majd eladja jó pénzért ugyanazoknak, akiknek a leszívott zsírját kifőzte. Látszólag igazi szabályfelrúgó, de ahogy annyi minden más vele kapcsolatban, ez is egy hamis kép. Ugyanis ahogy a nagy szabályfelrúgó egyszer csak hatalmat kap a kezébe, és férfiak tömegei figyelnek arra, amit mond, mi az egyik első dolga? Hogy maga is szabályokat alkosson.
A klub első szabálya: senkinek egy szót se a klubról. A klub kettes számú szabálya: senkinek egy kurva szót se erről a klubról.
Harcosok klubja (Fotó: FOX 2000 / Collection ChristopheL via AFP)
Durden a kapitalizmus fő kritikusa, a nagyvállalatok ősellensége, erre mit csinál, amint az eszméi népszerűvé válnak? Franchise-t épít rájuk. Sorra terjeszti az igét az Egyesült Államok különböző nagyvárosaiban, mindenfelé megalapítva a klub különböző tagozatait. Vagyis pontosan azt és úgy teszi, ahogy a nagyvállalatok csinálják terjeszkedéskor. És valójában a klub szabályai sem igazán fontosak. Ha bárki is betartaná a Harcosok klubja első két szabályát, akkor képtelenség lenne új tagokat toborozni. Márpedig terjeszkedés nélkül nincs franchise-építés sem.
Tyler egy hamis próféta, aki képes mindig úgy kanyarítani a mondanivalóját, hogy az neki jó legyen. David Fincher filmje tényleg úgy építi fel a karaktert, mint egy álszent szektavezért, akinek tettei gyakran ellentmondásba keverednek a hangzatos szólamaival. Aki szabályokat alkot, de ezek a szabályok – ha neki úgy tetszik – rá nem feltétlenül érvényesek.
Élesen kritizál valamit, majd maga is pont ugyanazt teszi. Tyler Durden egy szépen csomagolt nagy hazugság, ahol a csomagolás annyira szépre sikeredett, hogy a film ugyan megmutatja a hazugságot, sok néző ezt nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni. Azt látják meg Tylerben, amit látni akarnak, a többi meg nem érdekli őket.
Egy úttörő film
A Harcosok klubja úgy akart görbe tükröt tartani a toxikus maszkulinitás elé, hogy sokan nem vették észre, hogy ez a tükör görbe. Lehet azon vitatkozni, hogy ez az alkotó vagy a néző felelőssége. Viszont attól, hogy sokan – akár szándékosan, akár nem – félreértik, még egyáltalán nem szabad leírnunk a filmet. Ilyen húsba vágó társadalomkritikát például egy mainstream hollywoodi stúdiófilmtől ma már aligha láthatnánk.
Brad Pitt és Edward Norton, azaz Tyler és Jack (Fotó: AFP)
Az 1999-es mozi számos szempontból úttörő. A teljesség igénye nélkül:
A nagyvállalatokkal szorosan együttműködő Hollywoodban mutatott egy kinyújtott középső ujjat a kapitalizmusnak és a céges kultúrának, konkrét nagyvállalatokat (Ikea, Starbucks…) kipécézve és gúnyolva.
A film abba a fogyasztói társadalomba mert belerúgni, amiből a hollywoodi stúdiók is élnek.
A Dust Brothers elektronikus filmzenéje akkoriban még újdonságnak számított, ez is jól mutatta a film tökösségét.
Fincher mindenen áthatoló és mindenbe behatoló kamerája megmutatta, hogy a számítógépes speciális effektusokat nemcsak dinoszauruszok, robbanások és idegen lények megteremtésére lehet használni.
Felhívta a figyelmünket a média manipulatív trükkjeire, például a mozifilm képkockái közé bevágott péniszfotókkal. A film nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tudatküszöb alatti reklám közismert fogalommá vált, és itthon is botrányt okozott, amikor kiderült, hogy volt tévécsatorna, ami használta.
1999-ben, még jóval a YouTube világuralma előtt el merte hinteni azt a forradalmi – és veszélyes – információt, hogy háztartási szerekből bárki készíthet magának odahaza robbanószert.
Azt ugyan már sok film megmutatta, hogy az amerikai álom eszméje valahol/valamikor/valahogy eltörött, de a Harcosok klubja ennél jóval többre vállalkozott. David Fincher mozija egyenesen azt üzente nekünk, hogy nem tört el semmi, mert az amerikai álom mindig is egy hatalmas hazugság volt.
A reklámok rávesznek minket arra, hogy megvásároljuk a legjobb kocsikat és ruhákat, olyan helyeken robotoljunk, melyeket gyűlölünk, és összevásároljunk sok szart, amire semmi szükségünk. Mi vagyunk a történelem középső gyerekei… A televízió nevelt fel minket és elhitette velünk, hogy nap majd milliomosok, filmsztárok és rocksztárok leszünk. De nem leszünk.
Ha lehámozzuk a Harcosok klubjáról a szélsőségeket, a film a mai napig képes sokat adni nekünk. Finchernek, valamint a film alapjául szolgáló regény írójának, Chuck Palahniuknak abban mindenképp igaza van, hogy
túl nagy teret engedünk az életünkben a fogyasztás kultúrájának, aminek nem szabadna a rabszolgájává válnunk.
Nem jó, ha a munkánk lesz az életünk, nem dobhatjuk el magunkat a munkahelyünk kedvéért.
Emellett az is egészséges gondolat, ha nem próbálunk mindig másoknak megfelelni: jobb élethez vezethet, ha függetleníteni magunkat mások véleményétől.
Sőt, egy radikális jelenettel – amikor a koreai boltosfiúval „szórakoznak” – még a maga módján arra is rávezet, hogy érdemes tanulni és fejleszteni magunkat.
Az 1999-es, ma már korszakalkotóként számon tartott mozi a bemutatása idején megbukott. Erre szoktuk mondani, hogy megelőzte a korát. Ha valamit Fincher szemére lehet vetni, akkor azt, hogy
túl menő köntösbe csomagolta a progresszív mondanivalóját. Emiatt sokan dicsőítést láttak ott, ahol valójában kritika fogalmazódott meg.
A Harcosok klubja nem a patriarchátus és a férfidominancia ikonikus filmje, ezt csak az mondja róla, aki lusta vagy szándékosan nem akar a felszín mögé nézni. Egy erőszakos film arról, hogy az erőszak nem megoldás. Egy kiüresedett és kiábrándult, dühös mozi, ami nagyon komplex módon juttat el bennünket egy nagyon egyszerű üzenethez: csak a szeretet számít. Így pedig végső soron kimondhatjuk: a Harcosok klubja valójában egy szerelmesfilm.
The post Brad Pittek akartunk lenni, de Edward Nortonok se vagyunk – 25 éve érti félre a világ a Harcosok klubját first appeared on nlc.