Sanyitól azt tanultam, hogy megéri kitartani. Hosszú idő volt, míg eljutott a kapcsolatunk egy olyan szintre, hogy most már azt tudjam mondani: hosszú ideje épül és egyre jobban. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy lett egy stabil hely, ahol meg tud nyugodni. Le tud telepedni. Ahol volt ideje megvívni a harcait.
Járt deszantosként Koszovóban, részt vett a hármas metró építésén, dolgozott ortopéd cipészként és erősáramú villanyszerelőként is. Tragédiák sorozata után később az utcára került, évekig hajléktalanságban élt, ma pedig egy kispesti bérlakásban él. Az évek során mozgáskorlátozott lett, leszázalékolták, sokáig csak havi 27 ezer forintos járadékot kapott. Tavaly októbertől viszont már megváltozott munkaképességűként, havi 130 ezer forintos jövedelemért dolgozik otthonról.
Dióhéjban így lehetne összefoglalni Pallók Sándor eddigi életét – valójában minden félmondat mögött egy szövevényes történet rejlik. Az 52 éves férfi az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) ügyfele, ezért a szociális munkásával, a fent idézett Molnár Viktóriával együtt látogattuk meg őt az otthonában, hogy együtt elmesélhessék, miként lehet az élet legmélyebb gödreiből is kimászni – úgy, hogy közben egy segítő kéz is gyengéden húz felfelé.
Szajki Bálint / 24.hu Pallók Sándor és Molnár Viktória.
Sándor Debrecenben született, a nyolc általánost és a kétszer három évet a szakmái megszerzéséhez még a szülővárosában végezte el. Édesanyját viszonylag fiatalon elveszítette, édesapja pedig hirtelen természetű volt, akinek számos problémára az ital volt a válasza. Ez a motívum a fia életében is visszaköszön. De erről majd később. Miután Sándor felkerült Budapestre, sokáig nem tartották a kapcsolatot, ám most néhány éve újra beszélnek, olykor találkoznak is. Persze nem olyan szoros ez a viszony. „Én vagyok csak. Egyedül” – mondja halkan.
Sándor nem beszél sokat, amit igen, azt is nagyon halkan. Minden választ igyekszik néhány szóval megoldani. A mondatokat, de olykor a szavakat is hosszú-hosszú csendek szakítják meg. Mintha a múlt egy végeláthatatlan betonfalként állná az útját a szavaknak. Arra a kérdésre, mikor voltak a legnehezebb idők, azt feleli: arról inkább nem beszélne. De mi volt a legjobb, mit szeretett leginkább az életben, mikor érezte jól magát? A válasz ugyanaz:
Ezt a témát zárjuk le.
Szerencsére a szociális munkására mindig támaszkodhat – Viktória mintha a szóvivője lenne, szívesen mesél, bármiről is legyen szó, a közlékenysége pedig Sándorra is bátorítóan hat.
A munkáit kezdi sorolni.
The post „Én vagyok csak. Egyedül” – Sándor útja a margitszigeti sátortól Koszovón át a kispesti bérlakásig first appeared on 24.hu.