A Varsói Szerződés egyesített csapatainak bevonulása Csehszlovákiába intő jel volt Kádár János számára, hogy Moszkva kész fegyverrel fellépni táboron belül az általa túlzónak ítélt reformok ellen. Nem is támogatta a Néphadsereg részvételét a prágai tavasz leverésében, ám a szovjet nyomással szemben nem volt választási lehetőség – az akció közvetlen megindításából egyébként ki is hagyták a magyar pártvezetést.
Az első titkárral már korábban is „lelkiismereti konfliktusba” került berlini követ, Tömpe András a magyar részvétel ellen tiltakozva lemondott, majd miután később meghurcolták, 1971-ben öngyilkos lett. Kádár meglepetéssel állt elő 60. születésnapján, amikor felvetette a nyugdíjba vonulásának lehetőségét: nem gondolta komolyan – soha többé nem jutott eszébe ilyesmi –, a váratlan lépéssel potenciális ellenfeleit akarta leleplezni. Nem akadt jelentkező, hatalma az állam és a párt élén továbbra is sziklaszilárdnak bizonyult.
Erről szólt az előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban Tabajdi Gábor történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatala és az 1956-os Intézet Alapítvány kutatójával beszélgetve kissé visszaugrunk az időben, ismét a ’60-as évekbe.
Adrián Zoltán / 24.hu Tabajdi Gábor
Össznépi egység erős nyomásra
A történészek között meglévő konszenzus szerint a Kádár-rendszer nem értelmezhető önmagában, csakis úgy, hogy Rákosi rendszerének szanálásával, restaurációjával jött létre. A változásokat Rainer M. János nyomán a kádárizmus fogalmi kerete írja le átfogóan. Ennek részleteivel kapcsolatban léteznek szakmai viták, ám a történészek döntő része egyetért azzal, hogy 1956 után Magyarországon nem alakult ki új politikai struktúra, hanem a korábbi pártállami keretek, intézményrendszer épült újjá. Ami változott, az a mindennapi gyakorlat, az uralomgyakorlás stílusa.
Az állambiztonság nem csupán a diktatúra egyik legfontosabb erőszakszerve volt, de működésében társadalmi folyamatok is tükröződtek. A Belügyminisztérium III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökségét, 1962-ben a forradalom utáni megtorlásokat lebonyolító BM Politikai Nyomozó Főosztály átszervezésével hozták létre. Az új szakmai koncepció alapja a desztalinizáció (a sztálini gyakorlat elvetése) és a Rákosi-korszak bűneitől való elhatárolódás lett. Kidolgozásáért pedig az előző részben megismert, több mint évtizedes KGB-s múlttal rendelkező Tömpe András felelt.
– mondja a 24.hu-nak Tabajdi Gábor.
Az elméleti hátteret Kádár János mottóvá vált, 1961-ben tett kijelentése adta: „Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.” Ennek szellemében a Tömpe iránymutatásával kialakított új állambiztonsági gyakorlat a célszemélyek kezelése kapcsán már a belpolitikai szempontokat helyezte előtérbe. Amint egy leendő tartótisztek számára írt tankönyv megfogalmazta: „Fontos, hogy intézkedéseinkkel, az általunk megválasztott vagy éppen javasolt realizálási módszerrel ne gátoljuk, hanem segítsük elő az össznépi egység kialakulását.”
Bizalomhiány, félelem, öncenzúra
Hogyan jelent ez meg a gyakorlatban? Ügyek kreálása és politikai perek helyett finomabb manipulációs technikák léptek előtérbe, mint a megelőzés. Illetve a bomlasztás lett az új kulcsszó, a történész szavaival: a hatalom kódja, amely jól passzolt a társadalom atomizálását kitűző általános kádári törekvéshez.
A manipuláció eszköztára a hatalmi technikák egyszer egyéből következően igen széles volt. Pletykák, rágalmak terjesztésétől névtelen leveleken keresztül sajtócikkekig terjedt, ma karaktergyilkosságnak nevezzük a módszert. Az új struktúrában úgynevezett szignalizációs rendszert építettek ki: ebben nem maga az erőszakszervezet intézkedett, hanem jelzést küldött, és átadta a begyűjtött információkat valamely más intézménynek, például az erre szakosodott hivatalnak vagy az érintett iskolájának, munkahelyének, amely lefolytatta a szükséges eljárást.
A „letelefonálások”, behívatások, elbeszélgetések természetesen egy szélesebb körű hatalmi gyakorlatként működtek, a politikai rendőrség esetében azonban dokumentált eseteket lehet vizsgálni.
Az állambiztonság a pártközpontban meghatározott területeken tartotta rajta a szemét, célzott akciókat szervezett adott csoportok, közösségek, szubkultúrák ellen, az 1960-as években főként az ifjúsági csoportok, az akkori szaknyelv szerint galerik megfigyelése és bomlasztása állt a középpontban. A BM belső statisztikái szerint több száz ilyen csoportot bomlasztottak fel az évtized során. Természetesen pereket is indítottak, ám a hatalom patikamérlegen mérte, mit hozzon nyilvánosságra és mit ne: folyamatosan szondázták a közhangulatot, nehogy propagandacélból esetleg átlépjék az emberek tűréshatárát.
A régi ávós beidegződések elhagyása olyannyira fontos volt, hogy még az említett tankönyvben is szerepel: „Ismeretes, hogy régebben egy-egy ügy realizálása során fontos volt a »gróf« vagy a »horthysta tiszt« személye. Enélkül nem volt úgynevezett »igazi« az ügy. Ma arra kell törekednünk, hogy a tényleges ellenséges tevékenységet kifejtő személyeket vagy csoportokat derítsük fel függetlenül attól, hogy abban részt vesz-e »gróf« vagy »horthysta tiszt«.
BM Filmstúdió / Fortepan Állambiztonsági megfigyelő egy vadászház közelében. Képkocka a Belügyminisztérium Filmstúdiójának a Vendég című oktatófilmjéből.
Akit kell, majd utólag megsiratjuk
Az állambiztonság működésének átalakítására természetesen Kádár Jánostól és a legfelsőbb pártvezetéstől érkeztek az instrukciók, ám az első titkár itt még közvetettebb módon érvényesítette akaratát. Korábban ebben a cikkünkben részleteztük hatalomgyakorlási technikáját, miszerint a Politikai és a Központi Bizottság (PB és KB) ülésein általában csak a vita végén szólalt fel. Ilyenkor úgy foglalta össze az adott témában elhangzott érveket, véleményeket, hogy valójában a saját gondolatait fejtette ki – mindenki tudta, értette, és végül természetesen a Kádár által elmondottakat szavazták meg.
A háború után Kádár János kiemelkedő szerepet játszott a politikai rendőrség megszervezésében, ráadásul az évek során volt tettes és áldozat, működtetője és elszenvedője a kommunista erőszakgépezetnek, tehát komoly tapasztalatokkal rendelkezett az állambiztonság terén. A hatalom csúcsán, egy forradalommal a háta mögött azonban mindezt feledtetni kívánta, a Rákositól való elhatárolódás jegyében igyekezett távolságot tartani a BM-től, ezért akaratát általában többszörös áttéteken, informális csatornákon keresztül juttatta el az illetékeseknek.
Rendszeres időközönként azonban ellátogatott a Belügyminisztériumba, ilyenkor néha órákig tartó helyzetértékelésekbe bocsátkozott, miközben a „szocialista törvényesség” betartására és a köznyugalom fenntartására hívta fel a figyelmet. Sőt, néha talán el is ragadtatta magát, Tabajdi Gábor három gondolatot idéz az első titkár 1964. március 25-én, egy BM-állománygyűlésen elmondott beszédéből. Kádár János egyedi stílusa, és néha keresetlen szavai rendkívül szemléletesen leírják az új típusú elnyomást, ahol az erőszak nem szűnt meg, csupán a színfalak mögé költözött.
„Önök eléggé ismerik azokat a korábbi közkeletű fogalmakat, hogy »csengőfrász« és hasonló. Ez megszűnt. Ma mindenki tudja, hogy ha valakit a rendőrség őrizetbe vesz, letartóztat, akkor törvénybe ütköző cselekmény áll fenn, vagy legalábbis annak a gyanúja. Ez a BM legnagyobb vívmánya.”
„A mi módszerünk a propagandánk, tehát a mi álláspontunknak, eszméinknek, elveinknek hirdetése. Aztán ha más véleménnyel találkozunk, akkor az elvtársi vita. Ezt értem a párton belül is, de még általában a közvéleményben is. Ha az se segít bennünket, akkor jönnek bizonyos rendszabályok. (…) Van felvilágosítás, intés, meg figyelmeztetés, de ha végképp semmi nem segít és valamilyen törvénytelen útra ragadtatja magát valaki, akkor jön az állam törvényes ereje.”
„Ahogy annak idején is megmondtuk, ha valaki a Népköztársaság ellen támad, nem nézzük az osztályszármazást, se foglalkozást, előbb tüzelünk utána kérdezünk és akit kell, majd megsiratjuk.”
Akciókká formálták a listákat
Kádár e téren is kellő rugalmasságot mutatott, a kétfrontos harc jelszavával mindig az aktuális kül- és belpolitikai események tükrében helyezte magát középre. Ennek jegyében pedig a szolgálatokat hol munkára serkentette, hol visszafogta, és ugyanez igaz más csúcsvezetőkre is.
1965-ben az MSZMP Politikai Bizottsága a bal- és jobboldali elhajlók nevét tartalmazó listáról is tárgyalt. A pártvezetés határozatát a Belügyminisztériumban konkrét feladatokká, intézkedési tervekké, majd a végén akciókká formálták
– példázza tovább Tabajdi Gábor a rendszer összetettségét.
BM Filmstúdió / Fortepan Rejtett fényképezőgép telepítése egy irodai rádió hangszórójába. Képkocka a Belügyminisztérium Filmstúdiójának az álcázás technikai részleteit oktató filmjéből.
Az állambiztonsági apparátus, a szűken vett politikai rendőrség létszáma nagyságrendileg 4500–5000 fő volt az 1960-as évektől kezdve az egész korszakban. (Az állambiztonság vezetőinek pályaképe a szaklevéltár honlapján böngészhető, a belső elhárítás, a BM III/III. Főcsoportfőnökség irányítóinak belső életéről pedig nemrég jelen meg a történész Tartótisztek című könyve, amelyről a 24.hu-n interjú jelent meg.)
Jelentős csökkenés következett be viszont a beszervezett hálózati személyek (közkeletűen ügynökök) számában: a Rákosi-korszak csúcspontjának 30–40 ezer fős létszámához képest, előbb 10–12 ezerre, majd a hatvanas évektől 8 ezer főre csökkent a politikai rendőrséggel titokban együttműködők létszáma. Még nagyobb volt a változás a titkosszolgálatoknál nyilvántartott állampolgárok számában: ez az 1956 előtti 1,2 millióról 1956 után 600 ezerre, 1962-ben pedig 200 ezerre csökkent.
A belső elhárítás működési területeit jól beazonosíthatóan a párthatározatok jelölték ki. Az országban tevékenykedő 550–600 III/III-as tiszt az egyházakban, az ifjúság szféráiban (az oktatási intézményeben majd egyre inkább együttesek környékén), az egykori elítéltek között és a kultúra világában kereste az ellenséget. Az egyes részlegek egyre hatékonyabban kapcsolódtak az adott területtel foglalkozó pártállami intézményekhez, államigazgatási szervekhez.
A „belső reakció nyílt, ellenséges akciói”
Az 1960-as évekhez sokakban a relatív szabadság képzete társul, nem ok nélkül. A generációs nosztalgián túl felidézhetők a diktatúra valóságát elhomályosító emlékek és tapasztalatok: legyen szó az életszínvonal fokozatos emelkedéséről (a frizsiderszocializmus valóságáról), a beat-korszak élményeiről, a kulturális, művelődési vagy éppen az utazási lehetőségek kitágulásáról.
Ezzel egyidőben folytattak le politikai megrendelésre indult pereket, amelyeknek külön-külön is üzenetértéke volt. Ezek közül a legismertebbek a fiatalok megrendszabályozásának kereteit kijelölő, úgynevezett huligánpereket. Mindez a számok nyelvén a teljesség igénye nélkül:
1963. április 1. és 1966. január 1. között 407 főt ítéltek el politikai okokból, közülük 189 fő minősült visszaesőnek.
1966. július 1-jén 588 politikai elítélt töltötte büntetését az országban, ami a jogerősen elítéltek 4,1 százalékát tette ki.
1967-ben az állambiztonság vizsgálati szervei 1170 személyt vontak eljárás alá.
1969-ben 203 csoportos és 351 egyéni ügyben összesen 957 fő ellen indult büntetőeljárás az állambiztonság vizsgálati osztályán.
Benkei András belügyminiszter a BM országos értekezletén az állambiztonság 1967-es munkáját értékelve kijelentette: belső reakció nyílt, ellenséges akcióinak, fellépéseinek száma csökkent, nincsenek nagy összeesküvési ügyek. Úgy vélte, az ellenséges személyek a legális lehetőségeket keresik az aknamunkájukhoz, ami pedig az „ifjúságot” illeti, ebben az évben 139 galerit számoltak fel, 1549 tag közül 706 főt vontak felelősségre.
Sorozatunk következő részében az új gazdasági mechanizmus eredményeit, és az 1970-es években felmerülő gazdasági nehézségeket vesszük sorra.
Kádár Jánosról szóló sorozatunk eddigi részei:
Kádár Jánost egyszer karácsonytól vízkeresztig verte az anyja
Tömegverekedéssel indult Kádár mozgalmi élete
Kádár ment neki legkeményebben a rendőröknek
Így lett Csermanek Jánosból Kádár János
Őrült mázlija volt Kádár Jánosnak
Akasztást szervezett Kádár az Oktogonon, de rosszul sült el
Kádár tettestárssá vált Rákosi bűneiben
Kádár elődjét kivégezték, utódja pedig kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett
Ezért ítélték életfogytiglanra Kádár Jánost
Így szabadult Kádár az életfogytiglanból
Rákosi egy hangfelvétellel zsarolhatta Kádárt
Kádárt meglepetésként érte a forradalom
Kádár ’56-ban kezdte el tisztelni a magyar zászlót
Nyom nélkül tűnt el Kádár János 1956-ban
Kádár vitába szállt a KGB rettegett vezérével
Kádár ledarálta a magyar társadalom ellenállását
Kádár kiütéses győzelmet aratott a magyar értelmiség felett
Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!”
Kádár visszatért Rákosi módszereihez
Ezért végeztette ki Kádár Nagy Imrét
Kádár számolta, hány embert akasztanak fel ’56-ért
Férjes asszony volt Kádár János szeretője
Így jött össze Kádár János a feleségével
„Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra” – korholta Kádárt a felesége
Így készült Kádár az atomháborúra
Kádárból kibújt a proli politikus
Katonai puccs készült Kádár ellen?
Kádár szokatlanul bátor volt Brezsnyevvel szemben
Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa
The post Kádár: „Előbb tüzelünk, utána kérdezünk” first appeared on 24.hu.