Szögezzük le az elején: mindez már semennyit sem segít a meggyilkolt japán nőn, az árván maradt gyerekein, a családján, a barátain. Ahogy nem segít mindazokon a meggyilkolt nőkön, gyerekeken sem, akik azért haltak meg, mert a magyar jogszabályi környezet és a hatósági eljárásrend nem volt képes megvédeni őket a családon belüli-, párkapcsolati-, nők és gyerekek elleni erőszak végzetes brutalitásától. Sokuknak még a nevét sem tudjuk, mert nem őrizte meg a kollektív emlékezet.
Mindazonáltal a kedd a hazai nőjogi mozgalom egyik – ha nem a – legnagyobb sikerét hozta el.
A rendőrség sajtótájékoztatóján
beismerte, hogy hibázott a volt férje által megölt japán nő ügyében, amikor korábban elutasította a feljelentéseit; egy alosztályvezetőt más beosztásba helyeztek, egy osztályvezetőt felmentettek a beosztásból, a közösségi médiában a BRFK nevében közzétett méltatlan hozzászólások miatt plusz egy ember ellen indult fegyelmi, őt az admini pozícióból leváltották; a budapesti rendőrfőkapitány elrendelte, hogy a családon belüli erőszak témában érzékenyítő tréningre küldött kollégák számát növeljék;emellett az országos rendőrfőkapitány elrendelte, hogy vizsgálják felül a kapcsolati erőszak miatt az elmúlt egy évben tett feljelentések ügyében az elutasító határozatokat, ahogy a bűncselekmény vagy bizonyítottság hiányában megszüntetett nyomozások megszüntető határozatát is felül kell vizsgálni országos szinten;a folyamatban lévő ügyek pedig fokozott szakirányítói felügyelet alá kerülnek.
Ez önmagában véve hatalmas siker, hiszen nem egyszerűen elismerte a rendőrség, hogy hibát követett el (még egyszer: a meggyilkolt nőn ez már nem segít), de az ügynek lettek személyi következményei is, ahogy olyan lépéseket is elrendeltek, amelyek előremutatóak, és amelyek – részben legalábbis – fedik azokat a követeléseket, amelyeket az üggyel összefüggésben, és úgy általában véve is követelt a nőjogi mozgalom.
Három nappal ezelőtt, szombaton a Parlament előtt a tüntetésen a Patent Egyesület aktivistája, Mommertz Fanny arról beszélt, hogy a hasonló esetek jövőbeni elkerülése érdekében kötelező, átfogó képzést követelnek a rendőröknek a nők elleni erőszakról. Kitért arra is, hogy a nők elleni erőszak egy saját jegyekkel rendelkező, körülhatárolható bűncselekménytípus, ami bármelyik nőt érintheti, és az ezzel kapcsolatos tudást birtokolnia kéne a rendőröknek is. Egy hónapot, a nőnapig adtak időt a rendőrségnek, hogy bejelentsék, kötelező képzést vezetnek be. Ha ez addig nem történik meg, újra tüntetni fognak – mondta -, illetve elindítottak egy petíciót is, amelyet az azóta eltelt időszakban mintegy négyezren írtak alá.
A rendőrség most arról beszélt, hogy bővíteni fogják a családon belüli erőszak témában érzékenyítő tréningre küldött kollégák számát, vagyis egyelőre a kötelező képzésről még szó sincs, sőt, azt sem tudjuk, hogy eddig hányan vettek részt ilyen képzésen, mint ahogy azt sem, hogy kikkel akarják bővíteni az érzékenyítő tréningen részt vevők számát.
Annyiban persze üdvözlendő ez a lépés, hogy a rendőrség most éppen nem süket az elégedetlen hangokra. De ennél tovább kell menni.
Fontos, hogy a rendőrség beismerte a hibát, azt azonban érdemes látni, hogy ehhez az kellett, hogy a meggyilkolt nő barátai, és az őt segítő Patent Egyesület ne hallgasson, és rámutasson a rendőrségi eljárás visszásságaira, arra, hogy az ügyet első körben úgy zárták le, hogy a legelemibb jelzéseket is lesöpörték az asztalról.
És még valami kellett ahhoz, hogy ez az ügy kézzel foghatóvá váljon: a hatósági közöny ékes példája, ami egyrészt a BRFK közösségi médiás kommunikációjából, másrészt az ominózus rendőri sajtótájékoztatón bukott ki a legjobban, és példázta, miként bánik a hatóság a bántalmazott nőkkel. A cinikus megjegyzések, az áldozat ismerősei által adott jelzések ignorálása, majd beismerés helyett az „intuícióra”, meg a „rutinra” és az „évekre” történő kikacsintás, és az emellett megjelenő körítés mind azt példázta, hogy a hatóság még akkor is erőpozícióból kommunikál, amikor egyértelmű, hogy valójában nem megfelelően végezték a munkájukat.
Az eredmény ebben az esetben: egy nő halála. Meggyilkolta a volt férje, aki ellen többször is tett bejelentést. Olyan bejelentéseket, amelyeket lesöpörtek az asztalról.
A mostani siker azoknak köszönhető, akik nem féltek hangot adni az áldozatnak, akik helyette is kiálltak az intézményi árulás ellen, és folytatták azt a küzdelmet, amit ő már nem tudott végigvinni.
Fájdalmas kimondani, de valójában egyelőre csupán részsikerről beszélünk.
És nem azért, mert kötelező képzés helyett valamiféle elmaszatolása történt a családon belüli erőszak témában tartandó érzékenyítő tréningnek. Hanem azért, mert ez csak egy tünete a valódi problémának.
Emlékezzünk vissza arra, hogy kevesebb mint egy hete Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón milyen megdönthetetlen elvágólagossággal beszélt arról, hogy a hazai jogszabályi környezet megfelelő, vagyis „jogi értelemben minden eszköze megvan a rendőrségnek és a hatóságnak” arra, hogy ezeket az ügyeket megfelelően kezelje, és legfeljebb egyéni hibák vezethetnek hasonló tragédiákhoz.
A valóság ennél jóval bonyolultabb.
Mindaddig, amíg például fogalmunk sincs arról, hogy évente hány nő és gyerek veszti életét családon belüli erőszak következtében, vakon tapogatózunk (becslések szerint körülbelül évente 50 áldozat van, de erre vonatkozólag a hatóságok semmilyen pontos adattal nem szolgálnak).
Mindaddig, amíg a kormány figyelmen kívül hagyja a témában jártas nőjogi szervezetek javaslatait és vészjelzéseit, addig csupán bürokratikus síkon zajlik a gondolkodás, ez pedig – ahogy eddig is láttuk – nem vezet eredményre, és napról napra veszélyezteti a bántalmazott nők és gyerekek életét.
Mindaddig, amíg a gyakorlatban fontosabb a bántalmazott nők és gyerekek életénél az, hogy a gyerekekre kényszerláthatást erőltessenek – márpedig a bírósági gyakorlat ezt mutatja -, és amíg a miniszter is arra hivatkozik, hogy ezek az ügyek kényesek, mert az ő értelmezése szerint a gyerekek érdekeinek figyelembevétele annyit tesz, hogy ne szakítsák el őket az apjuktól (még akkor se, ha ez az apa bántalmazza az anyát), bizonyosan nincs minden rendben sem a jogrenddel, sem a bírósági gyakorlattal.
És mindaddig, amíg a magyar kormány pusztán azért nem ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, mert annak álláspontjuk szerint minden eleme megvalósul a magyar jogrendben, a magyar kormány számára pedig elfogadhatatlan az, hogy az egyezményben a születési nemeket biológiai nemekre írnák át, addig esély sincs arra, hogy valóban átfogó szemlélettel lépjenek fel a nők elleni erőszak ellen.
Az Isztambuli Egyezmény ugyanis ezt garantálná: az átfogó szemléletet. Ami jelenleg a magyar rendszerben nem található meg – ezt bizonyítja minden elutasított feljelentés, minden meg nem védett nő, minden értelmetlen és kegyetlen halál.
A kormány jelenleg egyedi esetekről, és egyéni rossz döntésekről kommunikál, miközben a probléma rendszerszintű, és ahhoz, hogy valóban hatékonyan legyen kezelve, nem pusztán a rendőrség szemléletváltására lenne szükség (arra is, de nem csak arra).
Ma örülhetünk annak, hogy egy első lépés megtörtént. De ez az öröm azonban inkább legyen megerősítés: van értelme a küzdelemnek, de messze vagyunk még attól, hogy biztonságban érezzük magunkat.