Az már lassan elemzői közhely, hogy Donald Trump szokatlan eszközökkel, elsősorban büntetővámokkal és fenyegetődzésekkel, akar diplomáciai sikereket elérni. Ahogyan az sem újdonság, hogy második ciklusában ezen a téren is magasabb fokozatra kapcsolt. Első elnöksége alatt a vámok inkább hagyományos protekcionista célokat szolgáltak. Hiszen 2016-ban az egyik olyan ígéret, amely a Fehér Házba repítette, pont az volt, hogy „visszahozza” Mexikóból (és Kínából) az amerikai ipari termelést, munkát adva az őt támogató kékgalléros rétegeknek. Most már azonban a vámok egyre inkább puszta politikai eszközként jelennek meg.
Trump idei beiktatása után az első ígéretei közé tartozott, hogy katonákat küld a déli határra, és vámokkal sújtja a neki nem tetsző magatartást tanúsító államokat, köztük több latin-amerikai országot.
Mexikóra például azért neheztel az elnök, mert összeszerelő üzemként „elveszi” az amerikaiak munkáját, illetve rajta keresztül fut az USA-ba irányuló drogkereskedelem komoly hányada.
Panamától a Panama-csatornát venné el, mivel, szerinte, az kínai befolyás alá került.
Más államokat, például Kolumbiát pedig azért vett célba a vámokkal, mert Mexikó helyett ma már ezek a közép- és dél-amerikai országok a legnagyobb migráns-kibocsájtók.
John Moore / Getty Images Egy venezuelai bevándorló próbál hozzáférni a CBP One alkalmazáshoz 2025. január 21-én a mexikói Nogalesben.
Furkósbottól a mézesmadzagig
Latin-Amerika és az Egyesült Államok viszonya mindig is kényes téma volt. A 19. században, a Monroe-elv értelmében, Washington megakarta gátolni a külső, akkoriban főleg európai, beavatkozást a kontinensen. Az „Amerika az amerikaiaké” elv azonban a gyakorlatban inkább USA-hegemóniát jelentett a térségben. Hiszen csak így tudtak, akár katonai erővel is, érvényt szerezni az akaratuknak. Mexikóban az 1800-as évek során kétszer, az 1900-as években pedig szintén 2–3 alkalommal avatkozott be Washington. Kalandorok már ekkor is megpróbáltak területeket kiszakítani a közép-amerikai országokból is, de az ekkor még nagyhatalomnak nem mondható USA hivatalosan nem állt mögéjük.
A fordulat a Trump által többször példaképként hivatkozott William McKinley elnöksége alatt következett be. Az 1900-as évek hajnalán az éledező USA ugyanis háború árán vette el Spanyolország maradék gyarmatait – Puerto Ricót, Kubát és a Fülöp-szigeteket – hídfőállásokat szerezve a karibi térségben. Innentől kezdve Washington nemcsak a déli szomszédját, hanem az egész spanyolajkú térséget a saját közvetlen hátsó udvarának tekintette. Mexikóban már az 1910-es években is rendszeresen beavatkoztak, „kordában tartva” a mexikói forradalomnak a határon is átcsapó erőit. A század legelején ezen kívül azonban még „csak” a karibi térségbe küldtek katonát, ha az USA gazdasági érdekei úgy kívánták. Ez volt Teddy Roosevelt elnök hírhedt „furkósbot-politikája”. Aztán az 1920-as és 1930-as évekre már Közép-Amerikára is kiterjedt az intervenciós politika. A századelőn Washington ugyanis megépítette a Panama-csatornát, és a területre rá is tette a kezét. Ez fellendítette a latin-amerikai térség és az USA kereskedelmét. A húszas évekre a banánt termesztő amerikai cégek már hatalmas ültetvényekkel rendelkeztek a térségben, és ezeket csak úgy tudták fenntartani, ha Közép-Amerika banántermesztő vidékein baráti kormány voltak hatalmon. Ezekben az úgynevezett banánköztársaságokban – például Guatemalában és El Salvadorban – az USA katonai erővel is megtámogatta a hozzá hű diktátorokat, ha lázadás fenyegette a hatalmukat.
A hidegháború aztán végleg átszakította a morális gátat: puccsok sorozata következett Argentínától Haitiig. Richard Nixon idejében már mindegy volt, milyen kegyetlen zsarnokok kerülnek hatalomra a térségben, csak Moszkvától tartsák a távolságot. Csak tovább fokozta az USA intervencionista dühét, amikor Kubában Fidel Castro kommunistái vették át a hatalmat.
The post „Koordinálunk és kooperálunk, de meg nem alkuszunk!” – Dél-Amerikát is felforgatta a szeszélyes Trump first appeared on 24.hu.