Nyomdász vagy mentőorvos akarsz lenni? Így hangzott a kérdés 1987-ben, a Szomszédok televíziós sorozat indulásakor. Kulka János az utóbbit választotta. Hogy miért? Nyomós oka volt rá. Imádta és tisztelte orvosprofesszor édesapját, és úgy gondolta, Mágenheim mentőorvos szerepében legalább „játékból” a nyomdokaiba léphet.
Gyógyított, tanított
A Hold utcában, ahol a professzor élt a családjával és ahol a professzor születésének 100. évfordulója alkalmából készült emléktáblát elhelyezték, ez áll: „A lét öröme nekem egyenlő azzal, hogy mások hasznára legyek.” Egész életében tartotta magát ehhez az egyetlen mondathoz. Az orvosi kés Paganinije, sokan így nevezték, úgy bánt a késsel a műtőasztalon, mint ahogy világhírű zenész játszott a hegedűjén. Ő volt a magyarországi tüdőtranszplantáció megalapítója volt. Gyógyított, tanított, új orvosi megoldásokat keresett, közben pedig a világ egyik legjobb édesapja volt. „Apám fantasztikus ember és fantasztikus orvos volt. Sok jót örököltem tőle. Például az igazságérzetemet, az érdeklődésemet a világ és az emberek felé. Sajnos én egy befelé forduló, zárkózott és szemérmes típus vagyok, nem olyan, mint amilyen ő volt. Ő, ha megfordult egy társaságban, perceken belül sziporkázott”– mesélt korábban az édesapjáról a Bestben Kulka János.
Fotók: BEST
Meggyógyította a halálos ellenségét
Bármilyen hihetetlen, Kulka János édesapja nem akart orvos lenni, sokkal inkább színész, de amikor a hóborút követően Szombathelyről hazagyalogolt a mintegy kétszáz kilométerre lévő Ipolyságra, ott szembesült azzal, hogy a családjából egyedül ő élte túl a holokausztot. Az édesanyját, az édesapját, megölték a koncentrációs táborban. Ekkor egy tehervonat tetején Pestre utazott, és nem a színészképzőbe, hanem az orvosi egyetemre iratkozott be. Mert annak idején az édesanyjának tett ilyen ígéretet. És ha már egyedüliként a családjából túlélte a borzalmakat, elhatározta, történjék bármi, ő mindig mindenben, mindenkin segíteni fog. Erre csak egy példa. Amikor 1944-ben, a gettóból elhajtották és bevagonírozták a zsidókat, a professzor édesanyja is ott állt a sorban. Frigyes egy kerítés mögül látta, hogy egy csendőr puskatussal fejbe vágja az anyját, majd tovább löki. Megjegyezte ennek az embernek az arcát. „Apám 1962-ben Humboldt-ösztöndíjas volt Münchenben, és egy éjszaka egy magyar származású, németül rosszul beszélő beteghez hívták az ambulanciára… Fölismerte benne azt a bizonyos csendőrt. A férfinak gyomorperforációja volt. Megoperálta, és a férfi meggyógyult. Mielőtt hazaengedték volna a kórházból, apám megkérdezte tőle, hogy volt-e Ipolyságon a háborúban. Azt felelte: Persze, ott szolgáltam két évig. Aztán erről így mesélt egy róla és vele készült portréfilmben: „Ez a mi ars poétikánk. Ha gyógyítunk, akkor mindenről megfeledkezünk, akkor is, ha ez nagyon nehéz” – mesélte Kulka János.
„Miért csinálja ezt, professzor úr?”
Miközben a színész édesapja emberek tízezreit gyógyított meg, neki csak rövid élet jutott. „Vastagbéldaganata volt, amit kezdetben a kollégái nem mondtak meg neki. A kegyes hazugságoknak, a lélektani csalásnak meg is volt az eredménye: jól érezte magát, mindkét klinikáján dolgozott, továbbra is operált. Hosszú távon persze nem lehetett becsapni, mert nála jobban senki nem értett a manuális vizsgálatokhoz, és saját magán is kitapintott mindent. Amikor apám súlyos beteg lett, tanácstalanul és riadtan álltunk az ágyánál. Hisz addig ő gyógyította a szinte gyógyíthatatlant, mi meg nem tudtuk, mit kell ilyenkor csinálni. Ő egy megdönthetetlen oszlop volt, és nem értettük, hogyan dőlhetett meg ez az oszlop. A betegágya a saját rektori irodájában volt az Orvostovábbképző Egyetemen. Egy akkor fiatal orvos mesélte, hogy továbbképzésen volt ott, és meglátogatta a profot, aki megfogta a kezét, és a hasára tette. Amikor megkérdezte, „Miért csinálja ezt, professzor úr?”, azt felelte: „Azért, hogy megtanuld kitapintani az áttéteket”. Még élete utolsó napján is dolgozott. A végóráiban azonban már nem lehetett vele kommunikálni, mert erős nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat kapott. Az utolsó mondata az volt: „Nagyon fáj. Fiatalon, hatvannégy évesen ment el…”
The post Elképesztő a hasonlóság: Kulka János és néhai édesapja first appeared on nlc.