A history.com cikke szerint a legelső, már étteremnek nevezhető létesítmények valamikor Kr. u. 1100 körül jelentek meg Kínában, az olyan nagyvárosokban, mint például az északi Kajfeng és a déli Hangcsou, ahol a lakosság száma már az egymilliót is meghaladta (csak összehasonlításképpen: a nyugati világ legnépesebb városában, Párizsban ekkoriban körülbelül 200 ezren élhettek).
A 12. században uralkodó Szung-dinasztia idején az északi és a déli nagyvárosok között élénk kereskedelem folyt, az otthonuktól messzire utazó kínai kereskedők pedig nem voltak hozzászokva a furcsa helyi fogásokhoz, és inkább hazai ízekre vágytak: így ezekben az éttermekben lényegében déli ételeket főztek a délről érkezőknek, illetve északi ételeket az északról érkezőknek
Kínai gyorsétterem a századfordulón (fotó: Carl Simon/United Archives/Universal Images Group via Getty Images)
Az éttermek jellemzően a vándorkereskedőket kiszolgáló, pezsgő szórakozónegyedekben helyezkedtek el, vendégfogadók, kocsmák és természetesen bordélyházak szomszédságában. A korabeli kínai feljegyzések szerint az 1120-as években az éttermi lehetőségek sokfélesége már-már egy 21. századi nagyváros turisztikai negyedét idézte.
A gasztronómiai élmények a nagyobb és előkelőbb éttermekben feltűnően hasonlítottak a maihoz. Egy 1126-os kínai kézirat szerint, amelyet a Dining Out idézett, az egyik népszerű étterem vendégeit először egy előre megterített bemutató ételekből álló válogatás fogadta, amely több tucat finomságból állt. Ezután egy professzionálisan képzett pincércsapat vonult fel:
„A pincér felvette a rendeléseket, majd sorba állt a konyha előtt, és amikor ő következett, énekelve előadta a rendeléseket a konyhában dolgozóknak. Akik a konyhát irányították, azokat „fazékmestereknek” vagy „az előkészítő asztalok irányítóinak” nevezték. Ezt követően a pincér – bal kezében három edényt tartva, jobb karján egymásra halmozva nagyjából húsz edényt – pontosan abban a sorrendben osztotta ki fogásokat, ahogyan megrendelték. A legkisebb hibát sem engedte meg magának.”
Japánban pedig az 1500-as évek japán teaházi hagyományaiból egy sajátos éttermi kultúra alakult ki: egy 16. századi japán teamester, Szen no Rikjú találta ki a többfogásos kaiszeki vacsorát, amely egyszerre étel és műalkotás: az ízélmény mellett egy adott hely és évszak történetének elmesélésére vállalkozik. Habár a Kelet és Nyugat között ekkoriban már bőven voltak kereskedelmi kapcsolatok, az ázsiai éttermi kultúra valószínűleg nem nagyon volt hatással az európaira.
Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a japán séfek a teljes érzékszervi élményt nyújtó étkezési élményeket alkottak, Nyugaton egy külön hagyomány alakult ki, amelyet a franciák table d’hôte néven ismertek: ez volt a közös asztalnál elfogyasztott, fix áras étkezés. Ám ezeket talán túlzás lenne teljes értékű étteremnek nevezni, hisz minden nap csak egy ételt szolgáltak fel, pontosan délután 13 órakor órakor. Aki nem fizetett, és nem ült egy órakor az asztalnál, az nem kapott enni. Nem volt étlap és nem volt választási lehetőség, a fogadó vagy a szálloda szakácsa döntötte el, hogy mit készítenek és szolgálnak fel, nem pedig a vendégek.
Terített asztal egy flamand festményen (forrás: Wikimedia Commons)
Meglepő módon viszont a gyorséttermek (vagy még pontosabban: a street food) gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak vissza, egészen az ókori Rómáig és Görögországig. A nagyvárosokban lakó rómaiak rohanó életmódja miatt terjedtek el az ún. thermopoliumok, ezek a kis utcai pultok, amelyek gyors, tápláló és megfizethető ételeket szolgáltak fel a fontos és sürgős dolgaikat intéző római polgároknak. Maga a név egyébként a görög thermos (meleg) és poleo (eladni) szavakból származik. Pár éve egy egészen makulátlan állapotú thermopoliumot tártak fel Pompeiiben, amelynek oldalát egy néreiszt, vagyis egy tengeri nimfát ábrázoló kép díszíti, de találtak hasonló leleteket Herculaneumban és más romvárosokban is.
Az ókori gyorséttermek népszerű ajánlatai közé tartoztak a különböző húsokból és tenger gyümölcseiből készült levesek és pörköltek. A főtt ételek között volt kacsa, csirke, kecske, sertés, hal és csiga, amelyet gyakran zöldségekkel vagy garummal, vagyis erjesztett halszószal kísértek. A nem húsból készült harapnivalók között szezonális gyümölcsök és sajtok, valamint kenyér és péksütemények szerepeltek. Italokat is kínáltak, például vízzel vagy fűszerekkel kevert borokat, vagy az alsóbb rétegek számára egy víz és borecet keverékéből készült italt, a proscát.
Pompeii lakosságának jelentős része – a szakértők becslése szerint akár 20 000 fő is lehetett – látogatta az ilyen helyeket, ami olyan sokban nem különbözik az amerikai fogyasztók mai étkezési szokásaitól: a legfrissebb becslések szerint ugyanis az Egyesült Államok lakosságának több mint egynegyede étkezik gyorséttermekben naponta.
Bár kétségkívül népszerű intézményeknek számítottak, a thermopoliumoknak nem volt túl jó hírük, mivel a környékükön gyakran lebzseltek gyanús, félvilági figurák, nagyivók vagy éppen veszélyes bűnözők, ezért Claudius császár egyik rendeletében egy időre be is záratta az utcai étkezdéket.
The post Már az ókori Róma lakói is jártak gyorsétterembe first appeared on nlc.