Január 29-én az V. kerületi lakástűzben életét vesztette egy japán nő, aki egyedül nevelte két kisgyerekét. A rendőrség csaknem egy hétig azt állította, hogy az első adatok alapján nem történt idegenkezűség, és nem találtak arra utaló jelet, hogy bűncselekmény történt volna.
A Patent Egyesület azonban már az első hírek megjelenése után arról írt, hogy az áldozat többször kért segítséget, feljelentést is tett a volt férjével szemben, de a hatóságok nem léptek közbe.
A rendőrség végül február 4-én jelentette be, hogy, „fordulat állt be a nyomozásban”, és mégis emberölés miatt nyomoznak.
Kedden este a nő barátai megemlékezést tartottak a ház előtt, ahol életét vesztette.
A megemlékezésen a nő barátai, ismerősei és Magyarországon élő honfitársai mellett nőjogi szervezetek munkatársai és egy sor szolidaritását és elkeseredettségét kifejezni vágyó ember is részt vett. Virágokkal, mécsesekkel és a nőről készült fotókkal búcsúztak el az áldozattól, akiről többen is elcsukló hangon mesélték el, milyen ragyogó személyiség volt, és a halála mekkora űrt hagy maga után.
De azt is többen kiemelték, hogy ezt a nőt mennyire magára hagyta az igazságszolgáltatás. Évek óta élt terrorban, volt férje fenyegetéseinek és bántalmazásának árnyékában, megfélemlítve és kiszolgáltatva. Tavaly kétszer is feljelentést tett a magyar rendőrségnél, egyszer azért, mert a volt férje ellopta a laptopját, egyszer pedig egy őt konkrétan megöléssel fenyegető levél miatt, amit szintén a volt férjétől kapott. A rendőrség egyik alkalommal sem foglalkozott vele. A Patent Egyesülettől is kért segítséget, elsősorban azt szerette volna, hogy a gyerekeivel együtt hazatérhessen Japánba, ahol támogató környezet és munka várta volna. Erre azonban már nem volt lehetősége.
A saját ágyában halálra égett nő esete újabb elrettentő példa arra, hogyan árulja el a rendszer a bántalmazott nőket. Halálát a rendőrség csaknem egy hétig annyival rendezte le a nyilvánosságban, hogy a nő valószínűleg fényes nappal, a saját ágyában, egy cigarettával gyújtotta fel magát. Miközben az áldozat barátai és ismerősei többször is jelezték, hogy számtalan gyanús körülmény van, kezdve azzal a nem elhanyagolható részlettel, miszerint a nő soha életében nem dohányzott. Ezekre a jelzésekre azonban a rendőrség cinikus kommentekben válaszolgatott, amiben még utólag sem találtak kivetnivalót.
Hogy aztán egy váratlan fordulattal bejelentsék, mégis emberölés miatt nyomoznak, ezt azonban a saját számlájukra írva:
„Erre mondják azt, hogy az intuíció. És a rutin meg az évek.”
Az intuíció, a rutin meg az évek ennek a minden valószínűség szerint meggyilkolt nőnek az esetében nem sokat érnek. Amikor ugyanis segítséget kért, elutasították. És fogalmunk sincs, hogy hány hozzá hasonló nő kér segítséget, amit nem kap meg. A megemlékezésen nem volt olyan ember, aki a rendőrségi intuíció meg a rutin számlájára írta volna a nyomozásban beállt fordulatot. Sokkal inkább a nyilvánosság erejét és a Patent Egyesület kiállását emelték ki: azt, hogy ebben az esetben nem hallgattak.
Arról, hogy miért hagyta cserben ezt a nőt a rendőrség, a sajtótájékoztatón nem hangzott el semmi (bár, mint kiderült, azért vizsgálni fogják az esetet), annál több a férfiről, akiről valamiért fontosnak tartották többször is hangsúlyozni, hogy apaként sokat foglalkozott a gyerekeivel. Mintha ez felmentő körülmény lenne. De nem az.
Valójában ugyanis az anya fizikai bántalmazása és fenyegetése a gyerekek számára is bántalmazó közeget teremt. A férfi ráadásul gazdasági függőségben is tartotta volt feleségét, aki Magyarországon külföldiként csupán alkalmi munkákból tudta fenntartani magát és gyerekeit (az apa gyerektartást nem fizetett), miközben azt sem engedte meg, hogy visszaköltözzön Japánba a gyerekekkel. És ezt a magyar bürokrácia merevsége és a hatóságok inkompetenciája miatt meg is tehette.
Van tehát egy nő. Egyedülálló anya. Külföldi. Kiszolgáltatott, megfélemlített, és immár elhallgattatott nő. Egy nő, aki hiába kért segítséget a rendőrségtől, nem kapott.
Mára pedig halott, és ezen a tényen nem változtathat már senki és semmi.
Magyarországon nagyjából hetente hal meg egy nő családon belüli erőszak következtében. Pontos statisztikákat azonban nem ismerünk, ugyanis egyetlen hivatalos szerv sem közöl ilyesmit. Ráadásul rengeteg eset napvilágra sem kerül, a meggyilkolt nők többségének még a nevét sem ismeri a nyilvánosság. A rendszerbe kódolt erőszak látenciáját súlyosbítja, hogy az áldozatok sokszor nem mernek a hatóságokhoz fordulni, mert félnek a megbélyegzéstől, a bántalmazójuktól, és a rossz tapasztalatok arra tanítják őket, hogy hiába kérnének segítséget, csak a saját helyzetüket nehezítenék még tovább.
Idén január 10-én történt az eső ilyen gyilkosság: egy férfi ölte meg a feleségét Fóton.
A keddi rendőrségi tájékoztatón sok minden elhangzott, egy dolog viszont fájóan nem: egyetlen alkalommal sem kértek bocsánatot sem az áldozattól, sem azoktól, akik a halála óta folyamatosan jelezték, hogy a történet nem stimmel.
Nem nagy dolog ez, és tulajdonképpen az áldozat és annak családja, gyerekei szempontjából mellékes is, de a hallgatás is beszédes: ebben a rendszerben nem jár bocsánatkérés az áldozatoknak, sem azoknak, akik szót emelnek értük. Ha már a rendszer cserben hagyja őket.