100 helyett 90 grammos lett a Milka? Nem tűnik soknak, a népharag mégis joggal óriási

Már azt hittük túl vagyunk a nehezén: az év hagyományosan legszomorúbb hónapjának vége, a Nap is ki- kisüt, ráadásul egyre később megy le, a szezonális depressziót pedig végre-valahára felváltja a jól ismert, évszaktól független általános depresszió, szóval egész jól alakulnak, vagyis alakultak a dolgok.

És akkor most ez.

A Milka gyártója bejelentette, hogy a táblás csokik árát kreatívan emelik: nem kell többet fizetni értük, egyszerűen kevesebb csoki lesz bennük. A jelenség már ismert – neve is van, mindjárt mondjuk –, a Milka ráadásul egészen diszkréten intézi, megelégszik azzal, hogy tíz százalékkal spórol a matérián, azaz a korábban 100 grammos táblás fehér, tej- és mogyorós csokik 90 grammosak lesznek, a nagyobb táblák pedig 300 helyett mostantól 270-et nyomnak majd.

Ha hihetünk a Milkát gyártó Mondelez Internationalnak, nem egyszerű vállalati kapzsiságról van szó: a lépést a kakaó árának drasztikus emelkedésével indokolták. Márpedig hihetünk, hiszen közismert, hogy egyebek mellett ez az alapanyag is durván drágult a koronavírus megjelenése, a háború kitörése és a világ minden szegletét elért infláció óta, de ettől még borzasztó érzés.

A döntést azzal a címmel közöltük a múlt héten, hogy „sokkoló hírt jelentett be a Milka-csokik gyártója”, és ezzel a jelzővel most nem is túloztunk: az emoji-reakciókból és a kommentekből ítélve tényleg húsba, vagyis csokiba vágó fejlemény ez, amelyet hallva a magyar átlagember igazságérzete, osztálytudata és kizsákmányoltság-érzése úgy kezdett el lángolni, mintha minimum visszatért volna a Bokros-csomag. Mondanánk, hogy a cég legalább tisztán játszik, mert vállalja, és nem sunyin csökkenti az adagot, ahogy azt az elmúlt évtizedekben már megszoktuk, de a helyzet az, hogy egy ideje kötelező bejelenteni az ilyesmit. Tavaly év elején kihirdettek ugyanis egy kormányrendeletet, amely arról szól, hogy fel kell tüntetni, ha egy termék „kiszereléscsökkenésen” esett át.

Az ilyen termékeket be kell jelenteni a Fogyasztóvédelem honlapján is, ahol mindenki lekérheti a lehangoló adatokat. December eleje óta 52 termék veszített a súlyából, de ez két viszonylag lassú hónap volt. Tavaly február elseje óta kötelező a cégeknek bejelenteni az ilyesmit, az ezt követő három hónapban 623 termék került be a nyilvántartásba, azóta pedig alighanem még egyszer ennyi.

Az elmúlt hetek adatai alapján egyértelmű, hogy az említett tíz százalékos alapanyag-spórolás csak az alsó határ:

egy népszerű ALDI-s sajt 400-ról 350 grammra fogyott,
az egyik legnépszerűbb 3in1 kávét 350 grammos helyett most már csak 222 (!) grammos kiszerelésben lehet megvásárolni,
a Győri Édes Zabfalatok zacskója 215 helyett most már csak 188 gramm sütit tartalmaz,
több Lipton filteres tea 20 grammos lett a korábbi 25 helyett, és így tovább.

Akad például tortillachips, amely 300 helyett most már csak 150 gramm nasit tartalmaz. A hivatal nem közli az árváltozásokat, azaz az ilyen drasztikusan „kiszereléscsökkentett” termékeknél alighanem az árat is mérséklik, de általánosságban igaz, hogy ahol „csak” 10-20 százalékkal lettek könnyebbek a termékek, ott maradt a régi ár – jó esetben.

A jelenség természetesen nem mai, és nem is a Magyarországon forgalmazó cégek találták ki. Szerencsére van rá szexibb szó is, mint a hivatalos „kiszereléscsökkentés”. Az őszinte közgazdászok rejtett áremelkedésnek hívják, a boltosok úgy mondják, „legrammozás”, az amerikai gazdasági lingóban pedig elterjedt a shrinkflation, amelyet jobb híján úgy fordítottak le a magyar sajtóban, hogy

Az Index gyűjtése szerint a szó a hetvenes években bukkant fel, ekkor még inkább közgazdasági kifejezésként, mai értelmében Pippa Malmgrem, George W. Bush volt közgazdasági tanácsadója kezdte használni: ő vezette le a logikát, hogy a vásárlók érzékenyebbek az áremelkedésre, mint a termékek méretének csökkenésére, így logikus, ha az élelmiszert és háztartási termékeket – mosószer, folyékony szappan, tehát csupa olyan dolog, amiből könnyű észrevétlenül kispórolni a lényeget – gyártó cégek ez utóbbit alkalmazzák.

A vásárlók ugyanis, mint kiderült, a szokásaik rabjai: még ha le is esik nekik, hogy kevesebbet kapnak ugyanazért a pénzért, nem, hogy nem háborodnak fel, hanem továbbra is veszik ugyanazt – drágábban. Egy amerikai felmérés szerint minden tizedik veszi észre, hogy átverik, és aki észreveszi, annak az ötöde kitart az adott márka mellett. Azaz kis túlzással büntetlenül élhetnek ezzel a mérsékelten etikus módszerrel az óriáscégek.

A zsugorinflációról mindenesetre mindenkinek van személyes élménye, függetlenül attól, hogy követi-e Fogyasztóvédelem adatbázisának bővülését. Tizenöt éve, még szénanáthásként vettem észre, hogy a nagy tételben vásárolt százas zsepik egyszer csak jóval előbb elfogynak, mint korábban; az apró betűs részben szúrtam ki, hogy az a száz már nem is száz, inkább „minimum 85”. (Értsd: maximum 85.)

Ezt akkor még mentegetni is próbálták a cégek, mondván, hogy mindez az egészségünk érdekében történik, azaz az ilyen kiszerelések egy kicsit közelebb állnak a chips egészségügyi határértékéhez. (Amely, csak hogy tisztázzuk, nulla gramm, de ha egyszer finom, és pótcselekvésnek sem utolsó ezt a többszörösen feldolgozott, tápérték nélküli krumpliszármazékot ropogtatni.) Ebben nyilván van is valami, de ne felejtsük el, hogy az ár mindeközben nem, hogy nem csökkent, hanem fordítottan arányosan nőtt.

Sokan emlékezhetnek még a Nagy Toblerone-Átverésre: 2016-ban nem csak a jellegzetes (eredetileg egyébként az Alpok sziluettje alapján mintázott) csoki súlya, hanem a geometriája is megváltozott. Egyik napról a másikra ugyanis kiszélesedtek a háromszögek közti részek, maga a termék pedig 150 grammos lett a korábbi 170 helyett. És persze azóta is úgy maradt, amely a Toblerone-rajongóknak rossz hír, de legalább kaptunk egy kínálkozó példát, amelyre hivatkozhatunk, ha valaki azzal jön, hogy „miért, mi baj a kapitalizmussal, talán tudsz jobbat?!”. Elég csak rámutatni egy Tobleronéra és annyit mondani:

És akkor a skimpflationről még nem is beszéltünk. Ez a sokkal régebbi és jobban bejáratott módszer – amelyre furcsa módon nincs külön magyar szó – arról szól, hogy nem a mennyiséget, hanem a minőséget csökkentik, akár – ételek esetében – hozzávalók elhagyásával, akár úgy, hogy silányabb anyagokat használnak. Erről mindenki tud mesélni, aki még emlékszik, hogy régen nem szakadtak el a farmerek fél év után, nem estek szét az emberek alatt a biciklik a háromszázadik kilométerre, és az ingek, pólók varrásain sem látszódott az éhbérért, vagy konkrétan rabszolgakén dolgoztatott távol-keleti (gyerek)munkások keze nyoma. Ne is beszéljünk, az ugyanis egy sokkal, de sokkal hosszabb cikk lenne.

The post 100 helyett 90 grammos lett a Milka? Nem tűnik soknak, a népharag mégis joggal óriási first appeared on nlc.