A cikk a 444 és a The Reckoning Project együttműködésében készült. A The Reckoning Project újságírók és jogászok nemzetközi csoportja, akik háborús bűnöket dokumentálnak, hoznak nyilvánosságra és visznek el bíróság elé.
„Milyen tetoválások? Nincsenek tetoválásaim.”
„Fested a hajad, biztos drogos is vagy. Hadd lássam a karodat. Vannak szúrásnyomok a vénádon?”
„Nincsenek.”
„Akkor vedd le a ruháidat. Megnézzük.”
„Nincs rajtam melltartó.”
„Miért nincs rajtad melltartó? Vagy drogos vagy, vagy prostituált, vagy náci. Itt az Azovsztalban volt egy lövész, pont olyan, mint te, 16 éves, az is festett hajú. Orosz katonákat lőtt, és megölt vagy száz orosz gyereket. Te voltál az, igaz? Valld be. Tudsz lőni? Te lőttél. Az Azov tetején.”
„Milyen Azov tetején?”
***
Darja 16 éves volt, amikor Oroszország megindította teljes körű invázióját Ukrajna ellen. Egész addigi életét Mariupolban töltötte a bátyjával, tanár édesanyjával és mérnök édesapjával. A háború előtt itt járt iskolába, aktív résztvevője volt a „Tu” ifjúsági művészeti szervezetnek, szeretett zenét hallgatni, gitározni, énekelni, lakáskoncertekre járni.
„Menjetek innen, vagy megölünk titeket”
Darja családja félt. Bár a háború 2014-es szakaszában is láttak atrocitásokat, akkor az oroszok egy idő után kivonultak, utána nem igazán érezték saját bőrükön a veszélyt. Darja szülei pont emiatt egy ideig még 2022 elején is azt hitték, hogy senki sem árthat nekik, ezért sem akartak menekülni az invázió megindítása után. Úgy döntöttek, Mariupolban maradnak.
Amikor felerősödtek a harcok a városban, a pincébe kellett költözniük. Először a szomszéd pincéjébe mentek le, ez csak akkora volt, hogy Darjáék és a szomszéd családok elférjenek. Darja gitározott, verseket és a Bibliát olvasta, imádkozott, próbált a sajátos körülmények közt is intellektuális légkört teremteni maga körül. Mindezek segítségével sikerült jó mentális állapotban maradnia.
Körülbelül három héttel a teljes körű invázió kezdete után az egyik szomszédos épület összeomlott, a romok a pincében rejtőzködő civileket maguk alá temették. Mindenki meghalt. Ekkor vált végleg egyértelművé, hogy a szomszédok pincéje nem lesz elég biztonságos Darjáéknak, így átköltöztek egy közeli óvóhelyre.
Amikor azonban orosz katonák jöttek, és rájuk parancsoltak, hogy „menjetek innen, vagy megölünk titeket, kitakarítunk innen mindenkit!”, akkor tudták, ideje elhagyni a várost.
Szerencsebakancs és végső búcsú
Mielőtt végleg elindultak volna, Darja még egyszer felment a lakásukba, hogy magával vigyen néhány dolgot. Ott állt a szobájában, vagyis abban, ami a bombázások után megmaradt belőle. Ez már nem ugyanaz a lakás volt, amire emlékezett a háború előttről. Ahogy a holmijai között keresgélt, rájött, hogy csak azt viheti magával, amit könnyen elbír az úton, így csak a legfontosabb emlékeit pakolta be: fényképalbumokat, rajzokat, képeslapokat, a gitárját, Tova Janssontól a Múmin-völgy című könyvet. Pakolás közben Darja szobájában kötötték pórázra a család öreg kutyáját.
„Ahogy kinéztem az ablakon, megláttam egy mesterlövészt, aki épp megölt valakit. Arra gondoltam: remek, most észrevett és engem is megöl. Ironikusan fordultam a kutyánkhoz: »Na látod, Márta, most minket is megölnek. Vicces.« Emlékszem, ahogy ott feküdtem, a kutya nagy, bús szemeibe néztem, és közöltem vele a nagy hírt: »Egy mesterlövész rohangál kint, Márta. Valószínűleg meg fognak ölni.« Végül nem öltek meg.”
Anyja elvitte a kutyát. Azt ígérte Darjának: „Még visszajövünk”. Végül az iratokon kívül csak egy gyerekkori emléket, egy kis agyagsünt vitt magával, egy kendőt és egy tubus majonézt, utóbbit maga sem érti, miért. Darja a beszélgetésünk során jött rá, hogy ő volt az egyetlen a családban, aki felfogta, hogy örökre elmennek. Legbelül már akkor tudta, hogy vagy megölik őket, és nem lesz többé szükségük az otthonukra, vagy mindent lerombolnak, és semmi sem marad belőle, mire visszatérnek.
Amikor anyjával kiment a lakásból, akkor jött rá, hogy a rajta levő ruhák egyáltalán nem praktikusak. Papucsban volt, ráadásul ott felejtette a szerencsebakancsát. Úgy döntött, mindegy, milyen áron, de visszamegy érte. Már épp indultak volna, de Darja úgy érezte, nem hagyhatja ott.
„Anya, kell a szerencsebakancsom. Muszáj.”
„Nem mehetsz vissza.”
„De muszáj. Elmegyek érte, ez fontosabb, mint az életem. Sok minden másnál fontosabb” – győzködte anyját.
„Egy barátom kitalált egy mesét, hogy aki ezer városon és ezer országon átgyalogol, annak az út során a cipőjére ragadt por az örök boldogság elixírjévé változik. Nos, ez csak egy hülye mese, de pont ezért nem tisztítom soha a bakancsomat. (Mosolyog.) Érzelmileg fontos volt, hogy magammal vigyem, hiszen akkorra már a részemmé vált az a pár bakancs. Teljesen szétszakadt, és rongyosra feslett a talpa, de így is hordtam” – mesélte Darja.
Így amikor az anyja megint nemet mondott, nem törődött vele, nekiiramodott, keresztül a már leszakadt ajtón, gyorsan átöltözött, cipőt cserélt. Felvette a szerencsehozó bakancsot, és realizálta: itt a vége. Itt az idő elmenni.
„Aznap, amikor elmentünk, minden elpusztult. Emlékszem, volt egy fa, meg egy oszlop, amiből elektromos vezetékek lógtak ki, drótakadályok és fel nem robbant bombák álltak ki az aszfaltból, ezeket kerülgettük. Futni kellett. Mindenfelé repeszek. Az épület, amiben laktunk, omladozott, a fele már leégett. Ekkor hasított belém a gondolat: »Ennyi volt, ez már nem az én otthonom. Semmi sem maradt az otthonból, a gyerekkoromból.« Egy kép nagyon élesen megmaradt bennem: látom magam előtt a gyerekhintát, amin régen hintáztam, de apró cafatokra van szaggatva. Rájöttem, hogy ennyi volt, itt ért véget a boldog gyermekkorom” – mesélte Darja.
A pokol bugyrai
Valaki azt mondta nekik, hogy a templom közelében van egy orosz ellenőrzőpont, találomra odasétáltak, abban bízva, hogy evakuálják őket. Mások is hasonló reményekkel érkeztek, közülük néhányan már értesültek az oroszok civilek elleni atrocitásairól.
„Rettenetesen félelmetes volt. Mindenhol botlódrótok voltak, tudtuk, ha valaki rálép, mind meghalunk. Velünk volt egy nagymama is, aki kicsiket, nagyokat, mindenkit lelassított, de nem tudtunk mást tenni, csak menni tovább és imádkozni: »Uram, kérlek, hadd éljem túl. Istenem, kérlek. Szűzanyám, ments meg minket«” – idézte fel Darja.
Menet közben nézte a környéket, ahol egész életében élt. Ahogy haladt, a pusztítás mértéke egyre növekedett. Elhanyagolt külsejű, bánattól kábult emberek jöttek velük szembe, néhányuk arról motyogtak szinte magukban, „nem tudják, hogyan tovább”. Darja családja sem tudta, hova mennek. Azt hallották, hogy valahol evakuálás zajlik. Így hát csak mentek tovább, előre.
„Milyen evakuálás, ki evakuál… Semmit nem tudtunk, de nem volt más választásunk. Ha nem menekülünk el onnan, minket is megölnek. Maga volt a pokol. Csendben, leszegett fejjel sétáltunk a tavaszi időben… közben iszonyattal láttam a földön heverő hullákat.”
Mariupolban, a folyó bal partján áll egy nagy templom, ahhoz közeledve már orosz katonákat láttak. Darja úgy emlékezett vissza erre az ellenőrzőpontra, hogy az ott álldogáló katonák mellett 5-6 civil holtteste hevert: némelyik már félig lebomlott állapotban, kitört fogakkal, másokon látszott, hogy csak nemrég haltak meg.
„Ott álltam, és fogalmam sem volt, mi fog történni: »Vagy evakuálnak, vagy megölnek.« Nagyon ijesztő volt. Hová küldtek minket? Sírtam, amikor megláttam a holttesteket, mert az jutott eszembe: »Ennyi volt, el kell búcsúznom az életemtől.« De végül nem így lett. Újabb emberek jöttek, akik azt mondták: Ez a pokol első bugyra. Üdv.” A pokol első bugyra, ahogy Darja fogalmazott, azzal kezdődött, hogy az oroszok hangosan fenyegetőztek, megrugdosták az embereket, és minden férfit átvizsgáltak. Végül március 25-én sikerült felszállniuk egy Mariupolból induló buszra. Az ellenőrzőponthoz 4 óránként érkezett egy orosz busz, hogy elvigyen 20 embert a várakozó sokaságból. A család együtt tudott maradni, bár egy vérfagyasztó pillanatig úgy tűnt, Darja elszakad a többiektől.
Amikor ők következtek volna, a szüleitől kicsit távolabb állt. A busz érkezésekor az oroszok közölték, hogy 20 ember szállhat fel, és elkezdték leszámolni azt a húsz embert, akit felengednek a buszra. Mivel már mindenki menni akart, óriási lökdösődés kezdődött, az orosz katonák pedig válogatás nélkül mindenkit a buszba akartak tuszkolni. Lövések dördültek. Darja érezte, hogy elkezdik a busz irányába tolni. Pánikszerűen keresni kezdte a szüleit, de nem találta őket.
„Elöntött a pánik – mesélte –. Mintha egy rémálom valóra válna. Elkezdtek kilökni a sorból.”
„Hány éves vagy?” – ragadta meg egy katona.
„Tizenhat” – válaszolta.
„Tehát kiskorú! Gyere ide!”
Lökdösni kezdték, megpróbálták bekényszeríteni egy másik buszba.
„Nem látom a szüleimet, meg akarom várni őket!”
„Nem érdekel. Leszarom. Állj félre!”
Darja pánikszerűen félreállt. Igyekezett kikerülni az emberáradatot, és egyre csak a szüleit kereste tekintetével.
„Ha nem jössz, a busz nélküled megy el!” – kiabálták neki az orosz katonák.
„Hozzá ne érj! Gyere, itt maradunk!” – rohant oda végre hisztérikusan az anyja.
„Most nem te következel. Hová mész? Hová rohansz? Nem látod, hogy fegyverem van?” – ordított rá az orosz katona, és megragadta Darja anyját, aki sírva fakadt. A lány felé nyújtotta a kezét.
„Ő az én gyerekem, a lányom. Hadd menjek oda hozzá.”
„Jól van, ennyi volt, fogd be, mielőtt én fogom be a szádat.”
„Visszalökött az anyámhoz a sorba. Tiszta őrület volt. Egyáltalán nem érdekelték őket az emberek, úgy bántak velünk, mint az állatokkal” – mesélte később Darja.
„Irány Szibéria”
Amikor végre sikerült együtt felszállniuk egy buszra, az Novoazovszkba vitte őket. Április 5-éig különböző szűrőtáborokban tartották fogva a családot. A szűrőtáborok speciális létesítmények, ahol az oroszok őrizetbe veszik, kihallgatják és átvizsgálják az ukránokat deportálás előtt. Börtönként is szolgálhatnak a megszálló rezsimmel egyet nem értő civilek és katonák számára. A szűrőtáborok a legtöbb deportálás és kényszerkitelepítés velejárói. A Yale Egyetem kutatói szerint Oroszország csak a donecki régióban 21 ilyen szűrőtábort hozott létre. Mivel a hely túlzsúfolt volt, Darja családját Novoazovszkon belül egy másik táborba költöztették. Itt rögzítették az adataikat, lefényképezték őket. A tábor területét nem hagyhatták el. Csecsen katonák őrizték őket.
„Az ilyen szép lányok jobban teszik, ha nem mászkálnak egyedül, mert nagyon barátságosak a katonáink. Ha a környéken járkálsz, elkapunk!” – Darja ilyen, és ehhez hasonló fenyegetéseket idézett fel ebből az időszakból.
2022 áprilisában őt és a családját ismét kiköltöztették, ezúttal a szűrőtáborként üzemelő régi „Bugyivelnyik” kulturális központba, Dokucsajevszkbe. A tábor közelében katonai és rendőri egységek állomásoztak. Minden családot név szerint szólítottak, kihallgattak, ujjlenyomatot vettek és (ismét) lefényképeztek. Bár Darja megúszta a kihallgatást, a szülei és a bátyja nem volt ilyen szerencsés. Az orosz hatóságok úgy döntöttek, az egyik csoportot, amelybe történetesen Darja családja is tartozott, továbbküldik.
Ekkor már nem tudták, hová viszi őket a busz. Hallottak olyan pletykákat, hogy Rosztovba viszik az embereket, ahonnan Oroszországon belül bárhová küldhetik, de legnagyobb eséllyel Szibériába, a Szibéria Fejlesztése Programhoz. Darja így emlékezett vissza erre: „Sok embernek, akik gyorsan megkapták az orosz állampolgárságot és az útlevelet, lakhatást ajánlottak Szibériában. Nagyjából ahogy a Szovjetunió anno több tízezer ukránt telepített ki Szibériába. Semminek nem volt értelme. Hogy történhet ez meg? Mindenféle szórólapot adtak: „Adunk szállást, munkát és kétmillió rubelt. Irány Szibéria.”
„Mindent áthatott a gyűlölet”
A pletykák igaznak bizonyultak: a busz valóban Rosztovba, Oroszországba vitte őket. De ahelyett, hogy erőszakkal az ország valamelyik távoli részébe küldték volna őket, az oroszok megengedték Darja családjának, hogy Taganrogba utazzanak, ott élt ugyanis az apja nővére. De hiába a vérrokonság, nem fogadták őket tárt karokkal: a taganrogi nagynéni családja nagyon oroszbarát volt (ez nem meglepő annak fényében, hogy ők Oroszországban élnek), a politikai nézetek felülkerekedtek a családi kötelékeken. Darja nagynénje nem fogadta be a rokonokat, helyette egy menekültek számára fenntartott befogadóhelyre vitte őket.
Darja családja ismét kerítések mögött találta magát. Nem hagyhatták el a menekülttábort. Ehhez előbb kérvényt kellett írniuk, aminek az elbírálása időbe telt. A tábor kijáratánál ellenőrzőpont működött. Hétköznapi embereket szállító átlagos kisbuszok közlekedtek a környéken, ezeket használhatták a táborban lakók is. A buszokat az orosz hatóságok szinte mindig megállították az ellenőrzőpontoknál, ilyenkor mindenkinek az iratait megnézték, de külön átvizsgálásra már csak az ukránoknak kellett leszállniuk a buszról.
Bár a táborban az általános körülmények élhetőek voltak, Darja úgy érezte, ukránsága miatt folyamatos megalázottságban él. Egyszer azt kérte, hogy adjanak neki céklás kását. A céklát ukránul mondta, amin a tábor orosz dolgozói felháborodtak, és kiabálni kezdtek vele. „Burjak? Mi vagy te? Hohluska? Ez szvekla.” (A burjak és a szvekla is céklát jelent, ukránul előbbit, oroszul utóbbit használják. A hohluska/hohol az ukránok gúnyneve az oroszban. – A szerk.)
„Egyszerűen úgy éreztem, hogy azért gyűlölnek, mert ukrán vagyok. Szó szerint mindent áthatott a gyűlölet.”
***
2022. április 27-én a család kisbusszal indult Taganrogba, hogy bevásároljanak, de nem jutottak messzire. Egy ellenőrzőponton az orosz rendőrök feltartóztatták őket, Darját és a bátyját elválasztották a szüleiktől, és kihallgatásra vitték.
Az orosz katonák kicsavarták Darja karját, majd ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le:
„Miért kell levetkőznöm?” Daria megdöbbent.
„A tetoválásokat fogjuk megnézni.”
„Milyen tetoválásokat? Nincsenek tetoválásaim.”
„Fested a hajad, biztos drogos is vagy. Hadd lássam a karodat. Vannak szúrásnyomok a vénádon?”
„Nincsenek.”
„Akkor vedd le a ruháidat. Megnézzük.”
„Nincs rajtam melltartó.”
„Miért nincs rajtad melltartó? Vagy drogos vagy, vagy prostituált, vagy náci” – vallatták az oroszok Darját. Aznap egy halálfejes póló volt rajta, utólag úgy gondolja, ezért vele kezdtek kötözködni.
„Itt az Azovsztalban volt egy lövész, pont olyan, mint te, 16 éves, az is festett hajú. Orosz katonákat lőtt, megölt vagy száz orosz gyereket. Te voltál az, igaz? Valld be. Tudsz lőni? Te lőttél. Az Azov tetején.”
„Milyen Azov tetején?” Darja nem értette. Miután félmeztelenre vetkőztették, átvizsgálták.
„Vedd le a nadrágod, megnézzük, hol vannak a tetoválásaid.”
„Mondtam már, nincsenek tetoválásaim.”
„Ha tagadod, az azt jelenti, hogy vannak. De mit bánom én, menj a picsába.” Darja maga sem érti, mi történt, de ekkor elengedték.
Az orosz rendőrök még keményebben hallgatták ki a bátyját, aki ekkor már tizennyolc éves volt. Nem volt könnyű helyzetben, mert ahogy Darja mondta, nagyon erős hazafias álláspontot vallott. Szembeszállt az orosz rendőrökkel, ami miatt majdnem letartóztatták. Arról kérdezgették, mit gondol az ukrán hatóságokról, a „különleges katonai műveletről”, és hogy hajlandó-e bevonulni az orosz hadseregbe.
„Nincs mire támaszkodni”
A kihallgatás után az oroszok elengedték Darját és testvérét, akik visszatértek a menekülttáborba. A lánynak ez volt az utolsó csepp a pohárban, innentől kezdve egyetlen cél lebegett a szeme előtt: minél előbb elhagyni Oroszországot. Ebben végül régi mariupoli barátai segítettek neki. Rajtuk keresztül tudott jegyeket venni, így 2022. május 14-én az egész család elhagyhatta a taganrogi menekülttábort. Észtországba, majd Litvániába, végül Németországba utaztak.
A család nemcsak attól félt, hogy el tudnak-e menekülni Oroszországból, hanem attól is, hogyan fogadják őket Európában. Bár ezek a félelmek őt is emésztették, Darja egy dologban teljesen biztos volt: mindent meg fog tenni, hogy esélyük legyen elhagyni Oroszországot. Végül az egész család Németországba költözött, ahol egy évet töltöttek, mielőtt visszatértek volna Ukrajnába. Még ha háború van is, az otthont mégiscsak Ukrajna jelenti.
A többszöri szűrés és vallatás Daria egészségén is nyomot hagyott, Németországban orvosi kezelést kapott. „Poszttraumás stressz miatt írtak fel kezelést, de nem segített, inkább rosszabbul lettem. Ráadásul a barátommal sem tudtam együtt lenni. Ő közvetlenül a háború előtt lett 18 éves, felvették egy német egyetemre, de nem hagyhatta el Ukrajnát. Rengeteget segített, végig támogatott: ha kellett, pénzzel, ha kellett, a szervezésben, bármi egyébben. Nélküle nem lett volna elég bátorságom, hogy mindezt megtegyem. Nagyrészt az ő érdeme, hogy el tudtam menni, és magammal tudtam vinni a családot is. Órákon át győzködte anyámat, míg végül rábeszélte, hogy menjünk.
De hiába hagytuk a hátunk mögött Oroszországot, azt éreztem, nem tudok így élni Németországban, nem jött el a megnyugvás, amire szükségem lett volna. Nem tanultam meg olyan jól a nyelvet. Nagyon jól tudtam angolul, kicsit németül is, de a stressz és mindazok miatt, amiket átéltem, megromlott a látásom. Folyamatosan rosszul éreztem magam, antidepresszánsokat szedtem, élőhalottnak éreztem magam – rájöttem, hogy nem maradhatok ott tovább.”
Kérdésünkre Darja elmondta, hogy két okból döntött az Ukrajnába való visszatérés mellett. Egyrészt Németországban gyakran találkozott orosz gyerekekkel, akikkel konfliktusai voltak. Másrészt úgy érezte, ott nem értik meg, az emberek nem tudták, hogyan reagáljanak a traumájára, ami miatt kényelmetlenül érezte magát.
Ma Darja a barátjával él, egy ukrajnai egyetemen fotográfiát tanul.
Még mindig sokat gondolkozik azon, amit átélt, és ahogyan azt megpróbálta feldolgozni. Németországban gyakran tette fel magának a kérdést: miért történik ez vele? Úgy gondolja, a megszállás alatt a szervezete minden apróságtól dopamint szabadított fel. „Akkoriban már azt is megköszöntem a sorsnak, hogy friss levegőt szívhatok és életben vagyok. Az égre néztem és arra gondoltam, »ó, istenem, ez annyira csodálatos! Nézhetem a fákat, a leveleket, a levelek erezetét. Gyönyörű! Hihetetlen!«” Darja örül, hogy Mariupolt túlélte, de az átéltek emlékeit árnyékként viszi magával mindenhova, nem tud tőlük szabadulni.
„Nehéz együtt élni ezzel. Régebben olyan boldog voltam, túléltem. De a múlt valahogy kitörlődött, és nincs mire támaszkodni. A gyerekkoromra gondolok. Elvették.”
***
A háború mindenkire hatással van Ukrajnában. A gyerekek és a fiatalok különösen kiszolgáltatottak. Rengeteg ukrajnai gyereknek az alapvető biztonságérzet sem érzelmi, sem fizikai értelemben nem adatik meg. A kamaszkor normális körülmények közt is gyakran jár a törékenységérzet felerősödésével, adott esetben valamilyen traumatikus élménnyel, de az Oroszország által megszállt területeken élők életére ez duplán igaz. Az orosz hadsereg az ideiglenesen megszállt területeken rengeteg ukránt fosztott meg szülői jogaitól, megváltoztatta az örökbe fogadási szabályokat, különleges szűrési folyamatnak veti alá a gyerekeket is, sokakat közülük „integrációs táborokba” küldenek. Darja is mesélt saját történetében arról, hogy az oroszok Szibériába küldtek ukránokat, akárcsak a negyvenes évek Szovjetuniójában. Az ukrán történelmet megnézve láthatjuk, hogy az Orosz Birodalom, a Szovjetunió, Oroszország többször is tömeges atrocitások elkövetésének eszközeként használta a deportálást és a kényszerű kitelepítést.
A háború nemcsak a fronton harcoló sok százezer ember és családja életét érinti közvetlenül, hanem mindenkiét. Az elhúzódó áramszünetek, az éjszakai légiriadók azokat sem kerülik el, akik olyan szerencsések, hogy a fronttól több száz kilométerre élnek. Azok életét pedig teljesen felborítja a háború, akik bármennyi ideig a megszállt területeken élnek. Ehhez hozzájárul, hogy ezeket az embereket az orosz erők különleges szűrési folyamatnak vetik alá. Ahogy Darja esete is mutatja, a családok többször is áteshetnek ezen a megalázó folyamaton.
Ez a kötelező biztonsági átvilágítás egy perverz, gyakran kínzással és bántalmazással súlyosbított folyamat, amelynek során összegyűjtik a civilek biometrikus adatait, beleértve az ujjlenyomatokat, az elülső és oldalsó arcképeket, testmotozást végeznek, ukrán náci tetoválások után kutatnak, átvizsgálják a személyes tárgyakat és telefonokat, kikérdezik őket politikai nézeteikről. A szűrésre várókat gyakorlatilag internálják, amíg végeznek a folyamattal, ami néhány órától akár egy hónapig is tarthat. A szűrés lényegében egy olyan módszer, amellyel az oroszok felmérik, hogy kit tartanak veszélyesnek. Az összegyűjtött tanúvallomások és nyilvános források szerint a szűrési eljárás során az oroszok a következő három kategóriába tartozó személyeket tartják különösen veszélyesnek:
A legveszélyesebbnek ítélt személyeket nagy eséllyel őrizetbe veszik, és Kelet-Ukrajnában vagy Oroszországban bebörtönzik.A kevésbé fenyegetőnek, de ellenségesnek ítélt személyeket valószínűleg erőszakkal deportálják Oroszországba.Akiket nem ítélnek fenyegetőnek, azoknak vagy engedélyezik, hogy Ukrajnában maradjanak, vagy erőszakkal kitoloncolják őket.
A megszállt területeken elkövetett visszaélések a külvilág számára láthatatlanul és hallhatatlanul történnek, hiszen ezek a területek jórészt elérhetetlenek a független újságírók, az emberjogi szervezetek és az ukrán állam számára. Jogvédők szerint Moszkva erőfeszítéseinek végső célja az ukrán identitás eltörlése. Az orosz megszállás elől elmenekült ukránok beszámolói szerint a megszállt területeken élni olyan, mintha ketrecben lennének, ahol az utazást korlátozzák, mindennapos az önkényes erőszak és a fogva tartás.
Ma is több százezer ukrán él orosz megszállás alatt. Darja története csak egy közülük.
A történet szereplőinek nevét biztonsági okokból megváltoztattuk, arcukat ugyanezen megfontolásból nem mutatjuk meg. Illusztráció: Anasztaszija Faizova
Korábban cikksorozatban foglalkoztunk az Ukrajnából Oroszországba hurcolt gyerekek ügyével:
Írtunk arról, hogy a háború Ukrajna jövőjéért, az ukrajnai gyerekekért is folyik, akik a háború legvédtelenebb és gyakran láthatatlan áldozatai közé tartoznak.Foglalkoztunk azzal, hogyan kerülnek a megszállt területeken élő ukrajnai gyerekek az oroszokhoz, milyen módjai vannak a kényszerített oroszosításnak, és hogy ki ennek az egésznek a főszervezője.Írtunk arról is, hogyan harcolnak az ukránok az idő ellen, milyen esélyeik és lehetőségeik vannak az elhurcolt ukrajnai gyerekeknek, hogy visszatérhessenek Ukrajnába, mit tehetnek a szülők és az ukrán állam azért, hogy hazavigyék őket.A The Reckoning Projecttel együttműködésben először mutattuk be a nyilvánosságban Katerina és Artem történetét.