Van egy csomó épület, ami úgy játszik fontos szerepet az életünkben, hogy soha nem jártunk bennük, csak rengetegszer mentünk el előttük. Például a börtönök. Az Oktogon és a Kodály körönd bérházai. Egy csomó templom. A Fidesz székháza. És nekem ilyen a Budapest szálló is. Pedig már egészen kiskoromtól fogva a kedvenc házaim közé tartozott, mert sokáig ez volt az egyetlen vidám, sőt vicces betonépület, amit ismertem.
Elsős koromig olyan voltam, mint a saját dédnagyanyám, azt képzeltem, hogy a modern házak mind nyomasztóak. Ebben az évben jártam először a Balatonon, így megtudtam, hogy a Körszállón kívül is léteznek vicces kortárs épületek. Aztán negyedikben cserediákként eljutottam Dél-Franciaországba. Olyan volt, mintha egy másik bolygón jártam volna, ahol mindenkinek négygombos kvarcórája és tépőzáras edzőcipője van. Aztán La Grande Motte-nál lementünk a partra, és miközben a többiek a tengert bámulták, én nem tudtam levenni a szemem azokról az óriási, dilis betonépületekről.
Ezek láttán egyből rájöttem, mitől volt mindig jókedvem, amikor a fogaskerekű végállomása felé ballagva megpillantottam a Hengert: tengert varázsolt a Városmajor helyére.
A kapcsolatom 2008 táján fonódott még szorosabbá a szállodával, amikor beköltöztünk a közeli Lorántffy utcába, így ha kilépek a kapun, és balra fordítom a fejemet, őt látom:
Ha pedig a Majorba indulunk a tacskókkal, a hotel melletti lépcsőn vezet le az utunk, hogy ezredszerre is megtekinthessem a görög fociultrák által a szálló falára felfújt graffitiket és a politikatörténeti ereklyének számító, vízszintesen felragasztott 2014-es Molnár Gyula-plakátot, amit különösen értékessé tesz, hogy Molnár Gyula itt sohasem volt jelölt.
Amikor Branczik Márta kurátor társaságában pár nappal ezelőtt beléptem az akkor három napja bezárt szálló főbejáratán, ez minden rajongásom ellenére csak a második alkalom volt életemben. Merthogy kiskoromban egyszer azért jártam odabent, amikor a nagynéném elvitt kólázni a tetején lévő bárba, de az egészből igazából csak a tényre emlékszem, a menő tetőbárra sajnos nem.
Branczik művészettörténész, a Kiscelli Múzeum építészeti gyűjteményvezetője és több, Budapest építészetéről szóló könyv szerzője, a főváros építészeti örökségének egyik legjobb ismerője. Ide a Kiscelli általa kitalált építészeti leletmentő projektje miatt érkezett, a múzeum fotósával együtt. A „Virtuális leletmentés” projekt Budapest olyan, kívülről mindenki, belülről kevesek által ismert irodaházait és középületeit dokumentálja és ismerteti szövegesen is, amelyek hamarosan megsemmisülnek.
Mint a Budapest szálló is: az épületet, ami pár nappal korábban fogadta az utolsó vendégét, nemsokára lerombolják, hogy Garancsi István oligarcha állítólag nagyjából hasonló alakú, luxuslakásokat tartalmazó vadonatúj lakótornyot építtethessen a helyére. Garancsi nagyot fut mostanában Budapest épített örökségének tönkretételében, az ő gigantomániás irodaház-lakóház projektje vágta haza vizuálisan a Városligetet határoló Ajtósi Dürer sort és a mögötte elterülő, mindeddig különleges hangulatú zuglói villanegyedet. Amit annak ellenére volt hajlandó kinyírni pár pluszmilliárdért, hogy korábban ő maga is ott lakott, pont az új, ronda monstrum mögötti utcában.
Branczik dokumentálni jött a heteken belül elporladó építészeti értékeket, én pedig felmérni, hogy mekkora veszteséget jelent igazából a Körszálló elpusztítása. Aminek a külsejét és a történetét ismertem, a belsejét viszont nem.