Árkosi József régi álma vált valóra, amikor még a kilencvenes évek végén egy Vasad külterületén lévő tanyára költözött. Olyan helyet keresett, amely nincs messze a fővárostól, de mégis távol van a városi zajtól és rohanástól; ahol a lehető legtermészetesebb körülmények között élhetnek szeretett terelőkutyái, van tér és lehetőség állattenyésztésre. A ház és a hozzá tartozó terület az évek során igazi közösségi térré vált: kutyás sportok szemináriumai, nyári táborok, szervezett és spontán baráti összejövetelek központja lett. Közben József családot is alapított, két fia a lehető legszorosabb kapcsolatban nőtt fel a természettel és a különféle háziállatokkal. Mindez pillanatok alatt semmisült meg. 2024. december 25-én délután a ház a tűz martalékává vált.
„Aznap késő délután értünk haza – kezdi a történetet Árkosi József. – Barbara, a párom leült a gyerekekkel az asztalhoz, hogy együtt összerakják a karácsonyra kapott legókat. Én tettem-vettem a lakásban, tőlük valamivel távolabb. Barbi hirtelen egy hangos csattanást hallott. Kiment, hogy kiderítse, mi lehet az, és azt látta, hogy a ház szomszéd felőli oldalán hatalmas lángok csapnak fel. Berohant, azt kiabálva:
„Meneküljetek, ég a ház!” Ez öt óra öt perckor történt. Öt óra hét perckor már kint voltunk mind a négyen, és hívtam a tűzoltókat. Akkor a szomszéd ház már teljes terjedelmében égett. Tíz perc múlva újra telefonáltam, hogy mikor érnek ki: addigra a túloldal gyakorlatilag már teljesen leégett, és a mi tetőnk is lángolt.
A két telefonhívás között eltelt tíz percben József megpróbálta kihozni a házból, amiről úgy gondolta, hogy feltétlenül szükséges, mert az egyértelműen látszott, hogy a tűz reménytelenül gyorsan terjed.
Az édenből a pokolba
„Így utólag visszagondolva teljesen meglepő, mennyire automatikusan, gépiesen tettem akkor mindent, az agyam teljesen kikapcsolt – emlékszik vissza. – Azt szedtem össze és mentettem, amit tényleg kellett, de egyáltalán nem tudatosan. Kivittem a házból a pénzesdobozt és a rendszeresen szedett gyógyszereimet. Kitéptem a falból az asztali számítógépet. Szenvedélyes természetfotósként kihoztam egy fotóstáskát is, benne egy teljes, profi fotós felszereléssel. Van egy cicánk, őt az elején Barbi fogta a hóna alá, és a gyerekekkel együtt menekítette ki. Karácsonyra egy repülőjegyet kaptam egy háromnapos máltai kiruccanásra, január hatodikán mentünk volna. Mikor megkaptam az ajándék jegyet, azon kezdtem gondolkozni, hogy nem viszek bőröndöt, csak a fotóstáskát, és belepróbáltam, hogy lehet három napi ruhát becsomagolni a fényképezőgép mellé. Mivel a fotóstáskát kimentettem a tűzből, a benne levő, próbaképpen bepakolt három napi ruhát is vittem vele, ami hihetetlenül jól jött később.”
Mint kiderült, az eset nem volt teljesen előzmény nélküli, már korábban is adódtak figyelmeztető jelek. Az épület, amelyben József és családja élt, egy ikerházzá alakított parasztház volt, és ebből fakadóan akadtak problémák.
„Néhány évvel ezelőtt már volt egy tűzeset a szomszédnál – meséli Árkosi József. – Akkor néhány melléképület gyulladt ki azon az oldalon. Nem tudjuk a tűz keletkezésének okát, nem is derült ki, mi történt pontosan, és nem vádolnék senkit: annyit tudunk, hogy akkor körülbelül kétszáz négyzetméternyi terület kapott lángra és égett le. Mi akkor azért úsztuk meg, mert a kiérkező tűzoltók, hogy megakadályozzák a tűz terjedését, a mi oldalunkon lévő istállót és felhalmozott takarmányt alaposan eláztatták vízzel, így nálunk nem fogott tüzet semmi. Azokat a melléképületeket aztán már nem is építették újjá, helyettük egy féltetős bővítményt illesztettek a házhoz, azt használták amolyan műhelyfélének. A mostani tűz innen indult.”
Tragédia és apró csodák
A tűzoltók az első telefonhívás után húsz perccel értek a helyszínre. Akkor már Józsefék egész háza lángokban állt. Az oltás megkezdődött, de a munkát több külső körülmény is nehezítette.
„Ha nincsenek önkéntes tűzoltók éppen szolgálatban a környező településeken, akkor a hivatásos állományból annyi jutott volna nekünk, hogy két kocsival kijönnek, az pedig arra lett volna csak elég, hogy együtt nézzük, ahogy porig ég a ház – mutat rá Árkosi József. – Félelmetes volt szembesülni azzal, hogy a tűzoltóság milyen hiányosságokkal küzd, és az ott dolgozóknak milyen feltételek mellett kell ezt a fontos munkát végezniük. Az önkéntesekkel együtt tíz kocsi érkezett, de így is voltak szürreális jelenetek. Például a tartálykocsiból elfogyott a víz, nem volt másik, ami beállhatott volna helyette oltani, így elmentek vízért, és mi csak vártunk, semmi nem történt fél órán keresztül, amíg vissza nem értek. Hajnali ötig dolgoztak a tűzoltók, és másnap délelőtt vissza kellett jönniük, mert a parázsló romok újra meggyulladtak.”
Mire teljesen sikerült mindent eloltani, csak a falak maradtak, és azok is olyan állapotban, hogy lehetetlen bármit is építeni rájuk, egészen biztos, hogy a maradványokat a földig kell bontani. A családot rokonok fogadták be, akik egy közeli településen élnek, de ez a megoldás csak átmeneti. A gyerekek a téli szünet után visszamentek az iskolába, és a szülők is igyekeznek kialakítani valamiféle új életritmust, de ez egyáltalán nem könnyű.
„Terelőkutyák tenyésztésével és kiképzésével foglalkozunk – mondja József. – A ház két oldalán kennelek voltak, onnan kiengedtük a kutyákat, amikor kimenekültünk a házból, és a tanya túlsó, biztonságos végén helyeztük el őket. Néhány nappal az eset után helyreállítottuk a tűzoltók által ledöntött kerítéseket, és vissza tudtuk tenni néhányukat. A lakásban tartott kisebb házikedvenceket, egy szakállas agámát és két papagájt sajnos már nem volt lehetőségünk kimenekíteni, és nem is bírták volna a hirtelen hőmérséklet- és környezetváltozást, hiszen odakint mínusz hét fok volt. Van egy teknősünk is, amit a tűzoltók csodával határos módon kihoztak, ő teljesen jól van.”
A napok most úgy telnek, hogy miután a gyerekeket elviszik az iskolába, a szülők kimennek a tanyára, ellátják az ott élő állatokat. Barbara az erre kialakított tréningpályán foglalkozást tart azoknak a kutyatulajdonosoknak, akik a terelősport iránt érdeklődnek. Aztán Józseffel együtt végigjárják a ház romjait, felmérve, mi maradt meg korábbi életükből. Ebben a helyzetben egészen apró dolgok is felértékelődnek.
„Vannak megmagyarázhatatlan csodák – mondja József. – A 35 éve őrizgetett, egzotikus lepkegyűjteményről leolvadt a doboz, de a lepkék sértetlenek maradtak alatta. Vagy ott van a dédanyám gobelinje. Amikor leakasztottuk a szekrény mögül, akkor az egész fekete volt, az üveg, ami fedte, betört és részben elolvadt. Leszedtem a kormos darabokat, és alatta egyben megmaradt a kép. Az amerikai gyorsétteremből emlékbe elhozott fehér papírpohár nemcsak, hogy megmaradt, de körülötte minden elkormolódott, és ez fehéren ott virított a polcon. De a legmeglepőbb a szénmonoxid-jelző: leolvadt az eleje, de villog rajta a lámpa, és sípol, hogy vészhelyzet van, most is, hetekkel a tűz után.”
A közösség ereje
Amikor megtörtént a tragédia, pillanatok alatt híre ment, hogy a család nagy bajban van. Árkosiék sokaknak segítettek az évek során, és a tanya körül kialakult közösség most egy emberként mozdult meg, hogy valamit vissza tudjon adni abból, amit éveken át kapott.
Erre nem találom a megfelelő szavakat, annyira felemelő és megható – mondja József. – Ott álltam a lángoló ház mellett a tűzoltókkal pólóban, papucsban, egy takaróba csavarva, és a falu lakói, a polgármestert is beleértve szinte rögtön megjelentek, hogy segítsenek. Hamarosan megérkezett egy kedves ismerős kutyatenyésztő pár is egy fél autónyi ruhával és élelmiszerrel, és rengetegen írtak, hogy mondjuk meg, mire lenne szükségünk.
Ők is és mások is győzködtek, hogy indítsak egy Facebook-csoportot, ahol a segíteni vágyók információkhoz juthatnak, mit tehetnek értünk. Be kell vallanom, hogy nagyon nem szeretem az internetes koldulást, mindig bizalmatlanul álltam hozzá, mikor ilyet láttam. Eszembe sem jutott volna a közösségi médiát használni, ha nem győzködtek volna a barátok, ismerősök. December 26-tól 31-ig ötszáz mikroadomány jött a számlánkra. Ünnepek után, a hónap végén, sőt, az év végén, amikor mindenki kiköltekezett! Sokan a munkájukat, a tehetségüket ajánlották fel a szakmájukon belül. A zeneiskolában, ahova a fiaink járnak, a gyerekek és a szülők segélykoncertet szerveznek. Ez egészen megváltoztatta a hozzáállásomat a történtekhez, és rengeteg energiát ad a legnehezebb pillanatokban is. Most már akkor is kötelességem, ha fel akarom adni, hogy hasznosítsam ezt a megszámlálatatlanul sok segítséget, és ne okozzak csalódást azoknak, akik mellettünk állnak.”
A hivatalos kárfelmérés még zajlik, de az már egyértelmű, hogy az épület romjaiból semmi nem menthető, a családnak új házra lesz szüksége, ezt pedig nem fogják tudni finanszírozni sem saját zsebből, sem a barátoktól, ismerősöktől érkező adományokból. Bármekkora is a megrázkódtatás, Árkosiéknak máris előre kell gondolkodniuk, miközben a mindennapokat is meg kell oldaniuk valahogy. Ez egyáltalán nem könnyű.
„Sokszor aprónak látszó dolgok segítenek abban, hogy ne essem teljesen kétségbe, és egy pillanatnyi megkönnyebbüléshez jussak – mondja József. – Egy tűzoltó kihozta a lángoló házból a teljes digitális fotóarchívumunkat, ami egy fémkazettában volt. Mindketten elhivatott természetfotósok vagyunk, jártunk a világ minden táján a helyi élővilágot tanulmányozva és fényképezve. Ez a gyűjtemény nagyon sokat jelent nekem, mondhatjuk, hogy ebből él a lelkem. Amikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, előveszem, leválogatom, küldök belőle néhány újságnak, és ez kiemel a kilátástalanságból egy kicsit, megint tudok előre tervezni. És hogy milyen lesz az új ház?
Az összes gyorsházas technológia nagyon jó, csak nem annyiba kerül, mint amennyibe maga az épület: az alapozás, a tervezés, a szigetelés, és sok apróság szinte megduplázza az árat a végére. Már látszik, hogy a biztosítási összeg jó, ha a felére lesz elég annak, amit fel tudunk építeni, bármilyen megoldást is keresünk. Ebben a házban benne volt az egész életünk, és most nulláról kell kezdenünk mindent.
The post „Ebben a házban benne volt az egész életünk” – Új életet próbál kezdeni a család, akik mindenüket elveszítették first appeared on nlc.