A filmed címe Szerethető, a főhősöd pedig egy ponton elkezdi azt gondolni magáról, hogy ő nem szerethető ember. Márpedig ez az egyik legpusztítóbb, amit valaki önmagáról gondolhat. Miért ezt a címet választottad?
Mert a film magja egyértelműen az, ahogyan Maria megtanulja, hogyan lehet őt szeretni, és hogyan szerethet ő maga is jól. Minden, amit a filmben látsz a szerethetőség, a szeretet körül forog.
Ha te magad jól szeretsz, azáltal szerethetővé válsz?
Így van. Hiszek abban, hogy bevonzzuk azt, amiben hiszünk.
Ha hiszel abban, hogy szerethető vagy, akkor bevonzod az emberek szeretetét. Ha nem hiszel benne, akkor az emberek ellenállásával találkozol.
Ahhoz, hogy szerethetőnek tartsd magad, el kell fogadnod minden olyan tulajdonságot magadban, amit szégyellsz. Márpedig sokszor olyan dolgokat szégyellsz, amiket a szüleid nem szerettek benned. Az ember legszívesebben megszabadulna ezektől a tulajdonságaitól. Maria egy nagyon szeretetéhes ember, aki éhes a törődésre, viszont az anyjától azt tanulta, hogy neki erős, független nőnek kell lennie, aki megállja a helyét mások szeretete nélkül is. Belenevelték, hogy ne mutassa ki, hogy törődésre vágyik. És ez az anyjával való kapcsolatára is igaz: nem kérhette a szeretetét, hiszen arra nevelte Mariát, hogy nincs szüksége rá.
Lilja Ingolfsdottir (Fotó: Cinefest)
Kegyetlen, amikor az anyja azt mondja neki, hogy „csak ültél ott, és azt akartad, hogy a rabszolgád legyek”. Abban nevelkedett, hogyha kérni mer valamit az anyjától, az rossz. Csak akkor kapott tőle pozitív visszacsatolást, ha erősnek és önállónak bizonyult, ezért mindig próbál eszerint fellépni, miközben legbelül másképp érez: szeretetre és törődésre vágyik. A filmben bemutatott folyamat során érti meg, hogy nem kell szégyenkeznie a szeretetéhsége miatt, mert ez is az ő része.
A pszichológus szembesíti azzal, hogy szüksége van rá. Semmi gond nincs azzal, ha valaki szeretetre vágyik. Semmi gond nincs azzal, ha valaki padlóra kerülve mások segítségére szorul. Semmi gond nincs azzal, ha törődnek az emberrel. Maria idővel rádöbben arra, hogy az, hogy az anyja önálló, erős nőnek nevelte őt, valójában csak arról szólt, hogy azt szerette volna, hogy a lánya hagyja őt békén.
Érdekes döntés volt számomra, hogy ezt a jelenséget Maria második házasságának kudarca során mutattad meg, és nem az elsőben.
Azért döntöttem így, mert ez egy hosszú tanulási folyamat Maria részéről. Amikor az ember első házassága – vagy akár egy hosszú párkapcsolata – csődöt mond, hajlamos inkább a külső körülményeket hibáztatni. Mondjuk a másik felet. Azt gondolja, hogy a hibát ott követte el, hogy rossz párt választott, de ha majd jó párt választ, minden rendbe jön majd. Talál majd magának valakit, aki majd pont úgy szereti, ahogyan helyesnek gondolja, és minden oké lesz. Ilyenkor mossuk kezeinket, és minden felelősséget áttolunk a másikra.
A társadalom, a külvilág, de még a Disney mesék is azt sugallják, hogy vár rád valahol egy herceg fehér lovon: az IGAZI. Neked csak meg kell találnod, és boldog leszel. Rengetegen hisznek ebben, és amikor tönkremegy a kapcsolatuk, akkor elintézik annyival, hogy akkor ő biztosan nem az igazi volt. Majd választanak egy következőt. Aztán idővel feltűnik, hogy minden kapcsolatban ugyanazok a problémák jönnek elő, hiszen a probléma bennük van, és olyan embereket vonzanak be, akik felerősítik ezeket a problémáikat.
Ha nagyon röviden össze kéne foglalnom a filmem tanulságát, akkor az annyi, hogy „Ha nem dolgozod fel időben a gyerekkori traumáidat, annak a párkapcsolatod látja kárát”. Maria erre a második házassága kudarca után eszmél rá.
Jelenet a Szerethető c. filmből (Fotó: Cinefest)
Maria második házassága néhány évig boldogságban telt. Miért nem jelentkezett rögtön a probléma?
Eleinte a boldogság lila köde sok problémát eltakar. Idővel egyre nehezebbé válik számukra a gyerekek nevelése úgy, hogy nem nagyon van segítségük, szabadúszó munkájuk van, ami extra nyomást jelent, és szembe kell nézniük azzal a fajta nyomással is, amit a modern társadalom a házaspárokra helyez. A nyomásra eleinte csak belül reagálnak, de ez idővel felszínre tör és hatással lesz a kapcsolatukra is. Ráadásul Maria egy olyan férjet választott Sigmund személyében, aki sokáig, sőt nagyon sokáig nem adja ki magából a haragját és a sérelmeit, hanem az csak gyűlik és gyűlik benne, majd egy bizonyos pont után egyszer csak kirobban belőle.
Konfliktuskerülő?
Így van. A munkájába menekül, de egy ponton túl nincs hová menekülni tovább. Meg persze az emberek szeretik áltatni magukat azzal, hogy most épp nem annyira jó, de hamarosan jobb lesz. Mindezt persze anélkül, hogy komolyabban változtatnának a dolgokon. Ha vannak gyerekek is a képben, nem akarsz rögtön elválni, próbálkozol, hogy valahogy működni kezdjen a dolog. Maria ráadásul borzasztóan fél, már-már retteg attól, hogy egyszer majd egyedül marad.
A film elején még egy szabályos, romantikus vígjátékokba illő montázst láthatunk Maria és Sigmund kapcsolatának leggyönyörűbb pillanataiból, egészen idilli képsorokkal. Erre miért volt szükség?
Szerettem volna elvárásokat kelteni a nézőkben. Fontos volt a kontraszt: meg kellett mutatni, honnan hová érkezünk meg a drámához, és ehhez a montázs tökéletes eszköz volt. Nem kezdhettem a történetmesélést azon a ponton, amikor már elkezdenek összeomlani a dolgok Maria körül. És fontos volt megmutatnom azt is, hogy ők ketten sokáig milyen jó pár voltak. Ez a szerelem tényleg igazi volt. És amikor előjönnek a problémák, a szerelem sokáig összetartja őket. És ez azután sem tűnik el nyomtalanul, hogy szétmennek.
Ha az érzéseink őszinték, akkor nem múlnak el nyom nélkül. Lehet, hogy a kapcsolatotok bizonyos részei már nem működnek, sőt vannak helyzetek, amikor gyűlölitek egymást, de mégis ott marad egy összekötő kapocs. A dolgok általában nem feketék vagy fehérek, inkább szürkék. Ha mások a körülmények, ha több segítségük van a gyerekekkel, és Maria is több figyelmet fordíthatott volna magára, még az is lehet, hogy másképp alakulnak a dolgaik. A film a főhős belső problémáira fókuszál, de ettől még nemcsak belső problémáik vannak: a társadalmi problémákkal is meg kell küzdeniük.
A majmoktól származunk, akik nagy csoportokban éltek, és mindig volt ott valaki, akikre rá lehetett bízni a kölyköket. Idővel ez valahogy kiveszett belőlünk, egyre kisebb csoportokban élünk, így az anyák gyakran magányosan, minden segítség nélkül próbálnak egyszerre helyt állni a munkában és odahaza is anyaként és feleségként.
A társadalom meg közben azt várja tőled, hogy úgy neveld a gyerekedet vagy gyerekeidet, mintha nem lenne mellette munkád és életed. Hihetetlenül magasak az elvárások a modern szülőkkel szemben. Azt kell mutatnod, hogy mindent kézben tartasz, és te vagy a legjobb. A közösségi médiában az idealizált kép szerint van egy csodás karriered, nagyszerű barátok vesznek körül, és mindig jelen vagy a gyerekeid életében, amikor szükségük van rád. Kész csoda, hogy vannak, akik ilyen elvárások mellett is boldogok tudnak maradni.
Lilja Ingolfsdottir (Fotó: Cinefest)
Jól tudom, hogy 2010 óta vártál arra, hogy megcsinálhasd ezt a filmet?
Nem teljesen, az még egy másik film volt. Három nagyjátékfilmet fejlesztettem az évek során, amiknek az előkészítésére sikerült pénzt szereznem, de a forgatására sajnos már nem. A Szerethető már a negyedik projektem volt, és öt éven át fejlesztettük. Folyton azt a választ kaptam vissza a filmintézettől, hogy szerintük hiányzik belőle az érzelmi hatás. Nem hittek benne. Már el akartam engedni ezt is, tovább akartam lépni, de a producerem nem hagyott. Addigra már teljesen padlón voltam a sok visszautasítástól, nem akartam átélni újabbakat. Valami egyszerűbbet akartam, ami nagyon kevés pénzből leforgatható. De a producerem nem engedte el, és végül neki lett igaza.
20 kisfilm és sok-sok visszautasított nagyjátékfilm után volt olyan pont, amikor úgy érezted, hogy feladod, és elkezdted azt gondolni, hogy neked már sosem lesz nagyjátékfilmed?
Feladtam volna, de sajnos semmi máshoz nem értek. Miközben elegem volt abból, hogy már megint belekezdek valamibe, amit aztán nem fejezek be. Besokalltam a sok írástól, végre forgatni akartam. Volt egy pont, amikor csak néztem a többiek megjelenő filmjeit, és folyton csak arra tudtam gondolni, hogy ő miért kapott pénzt és én miért nem… Borzasztó frusztrált voltam.
A legtöbb válást bemutató filmben a két fél szemszöge ugyanolyan fontos, egyforma súllyal vannak jelen. Te azonban egyértelműen Maria nézőpontját választottad. Egyáltalán: el tudod képzelni a Szerethetőt Sigmund szemszögéből elmesélve?
A férjem is azzal jött minap, hogy nem meséljük el majd az ő történetét is? Mondtam neki, hogy részemről rendben, de akkor azt te rendezed. (nevet) Engem kimondottan a női szemszög érdekelt ebben a történetben, és mivel ez a film az önismeretről szól, így elsősorban Maria hibáit látjuk. De ettől még Sigmund sem tökéletes, ő is teli van problémákkal.
Volt egy olyan félelmem, hogy lesznek majd nézők, akik úgy gondolják, hogy elég, ha a nő szembenéz a saját sötét oldalával, eljár terápiára, megoldja a gondjait, és akkor minden rendben lesz. Ez nem így van. Mindig kettőn áll a vásár. A férfinak is tennie kell a kapcsolatért. És ezt szerencsére – legalábbis a közönségtalálkozók tapasztalatai alapján – a férfi nézők is így látják. Egyszerűen a film struktúrája nem adott lehetőséget arra, hogy mindkét perspektívát mélységében megmutathassam: választanom kellett. De ettől még Sigmundot sem akartam kétdimenziós karakterként ábrázolni, ő is nagyon fontos szereplője a történetnek.
A női harag, a női düh megmutatása sokáig már-már tabu volt a filmekben, mivel fontos volt, hogy a történetek női szereplői mindig szimpatikusak legyenek. Még most is viszonylag kevés filmben láthatunk tomboló női dühöt, a Szerethető viszont kivétel ez alól.
Sokan – legalábbis Norvégiában – szeretjük azt hinni, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol a két nem egyenlő. Észrevettem, hogy még mindig nagyon félünk attól, hogy negatív tulajdonságokkal ruházzunk fel női karaktereket. Úgy érezzük, ezt nem engedhetjük meg magunknak, hiszen a nőket évszázadokon át elnyomták. És most felemelni akarjuk őket, és azt mondani, hogy erősek és csodálatosak. Ha azt mondjuk, hogy szörnyűek, vagy hogy rossz tulajdonságaik vannak, akkor gyengének tűnnek, és attól félünk, hogy talán visszakerülünk oda, ahonnan indultunk.
Ez egy létező félelem. De szerintem nem működhet egy nemek közötti egyenlőségre vagy feminizmusra épülő társadalom, ha nem ismerjük el, hogy a nők is emberek. Az igazi feminizmus az, hogy kimondjuk: a nők is ugyanolyan emberek, mint a férfiak, márpedig az emberek hibáznak. Sokszor. Azt látom, hogy a női karakterek a filmekben gyakran valamilyen külső tényező áldozatai: valami történt velük, valami rossz érte őket. Belefáradtam ezekbe a történetekbe, mert úgy gondolom, hogy igen, a nőkben is sok harag van. A nők is lehetnek nagyon manipulatívak.
A nők azért haragosak, mert tehetetlennek érzik magukat. Ha valaki tehetetlen, haragossá válik. Évszázadokon át tehetetlenek voltunk, és még szép, hogy egy csomó düh halmozódott fel bennünk emiatt. A nők azért is dühösek, mert nem érzik magukat biztonságban. És úgy látom, a férfiak ezt nem értik. Norvégiában sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy azt mondják: egyformák vagyunk, és ha egy nő erős, akkor legyen olyan, mint egy férfi. De én nagyon fontosnak tartom, hogy kimondjuk: nem vagyunk ugyanolyanok. A két nem nagyon-nagyon különbözik egymástól.
A férfiak nem igazán értik, hogy a nők alapvető érzése a félelem. Félünk, mert fizikailag gyengébbek vagyunk, mint a férfiak. És szükségünk van védelemre, biztonságérzetre. A nők dühössé, manipulatívvá és kötözködővé válnak, ha nem érzik magukat biztonságban, és úgy érzik, hogy túl sok felelősség hárul rájuk. Manipulatívak azért vagyunk, mert évszázadokon át ily módon boldogultunk a társadalomban. Nem mondhattad például, hogy „Ez van, és én ezt akarom.” Ezt egy nőtől túl direktnek, túl követelőzőnek találták. Ehelyett meg kellett találnunk a céljaink vagy szükségleteink elérésének közvetett módjait. Így egy igazán összetett és fejlett manipulatív képességet fejlesztettünk ki magunkban, mert nem volt tapasztalatunk abban, hogy egyszerűen csak kimondhassuk: „Ezt akarom,” és valaki azt felelje: „Igen, ez rendben van.”
Nem működött a direkt kommunikáció.
Hát nem. És a férfiak nem mindig értik, hogy miért így csináljuk. És abból a szempontból igazuk van, hogy a modern társadalmakban dolgoznunk kell ezen. Meg kell tanulnunk nekünk is direkten kommunikálni, hiszen semmi szégyellnivaló nincs abban, ha direkten kimondjuk, mit akarunk elérni.
A legtöbb filmben, ha egy igazán dühös nőt látsz, ő általában gonosz karakter a filmben.
Nagyon boldog vagyok, hogy elkészítettem ezt a filmet, mert rengeteg reakciót kapok nőktől, filmrendezőktől és íróktól egyaránt. „Ábrázolhatunk egy ilyen nőt? Lehetséges ez?” Igen, lehetséges. Az emberek inspirálódnak belőle. És én azt mondom: igen, menjetek, és készítsétek el ezeket a filmeket és történeteket, mert nagy szükségünk van rájuk. És nemcsak a nőknek, hanem a férfiaknak is.
Úgy látom, hogy a nők és a férfiak is mély válságban vannak. Ma a férfiak sem lehetnek igazán férfiak. Valahogy megfosztjuk őket azoktól a férfias vonásoktól, melyek nagyon-nagyon fontosak. Ugyanakkor folyamatosan azt mondjuk mindenkinek, hogy a nők a férfiak áldozatai. Természetesen a közös múltunk nem a legjobb, és senki sem akar visszatérni ahhoz, ami volt. De az, ami most van, nem jó sem a férfiaknak, sem a nőknek. Új utakat kell találnunk a szerepeink meghatározására, hogy mindannyian erősek lehessünk és kibontakoztathassuk saját erőnket.
Jelenet a Szerethető c. filmből (Fotó: Cinefest)
A társadalmunk nagyon férfias alapokon nyugszik. A minap a húszéves lányommal egy női magazin cikkével kapcsolatban beszélgettünk arról, hogy a nők havi menstruációs ciklusa mennyire meghatározó az életünkben. Eközben a társadalmunk arra épül, hogy minden nap ugyanolyan embernek kell lenned. De a nők nem ugyanazok minden nap; a hónap során folyamatosan változnak. Úgy építettük fel a társadalmat, hogy a nőknek be kell illeszkedniük a férfiak világába, és úgy kell viselkedniük, mintha férfiak lennének. Emiatt szégyenkeznek a nőies tulajdonságai miatt, mert a társadalom azt mondja, hogy ezek tabuk. „Ez nem része az életünknek és világunknak. Egyszerűen alkalmazkodj, legyél férfi, és dönts arról, hogy dolgozol vagy használod a kreatív képességeidet – de férfiként kell tenned mindezt.”
A filmkészítés egy nagyon nehéz, nagyon férfias folyamat. Egyáltalán nem összeegyeztethető azzal, hogy valakinek kisgyermekei vannak, családi életet él, vagy épp várandós. Egyszerűen nem alakítottunk ki erre alkalmas rendszert. Ezért van olyan kevés női rendező. Ez nagyon nehézzé teszi, hogy nőként élj ebben a világban.
A Szerethetőt nézve végig az volt az érzésem, hogy ez egy nagyon személyes film. Megkérdezhetem, hogy mennyi van benne belőled?
Sok életrajzi elemet használtam a saját életemből, bár a jelenetek 98%-a fikció. Ezeket a jeleneteket soha nem éltem át, de sok érzelmi anyag és folyamat az én tapasztalataimból származik. Az egész egy olyan válságon alapul, amelyet sok évvel ezelőtt a férjemmel éltem át, bár az egy kicsit más volt. Ennek ellenére felhasználtam néhány elemet belőle.
A filmben bemutatott élményanyag sok év alatt gyűlt össze, és mindezt egy viszonylag rövid időszakba sűrítettem bele a Szerethetőben. Aztán nagyon kedvesen megkérdeztem a férjemet, hogy rendben van-e számára, ha felhasználok néhány történetet az életünkből, és írok belőle teljesen új jeleneteket. Mondtam neki, hogy nem tudom, hogyan fognak alakulni a dolgok, hogyan fog kinézni a férfi vagy a női karakter, de rendben van, ha megteszem? Ő azt mondta: „Igen, csak nyugodtan, csináld, amit szeretnél.” Ő a film operatőre, együtt dolgoztunk az egészen.
Családi projekt volt?
Egyértelműen. A lányunk is szerepel benne, a fiunk pedig a zenéjébe segített be.
A Szerethető már látható a magyar mozik műsorán. Lilja Ingolfsdottir szeptemberben Miskolcon volt a CineFest vendége, ott beszélgettünk. A film megnyerte a fesztivál fődíját.
The post „A nők alapvető érzése a félelem, és ezt a férfiak nem értik” first appeared on nlc.